41

Sun­dar­ban ál­lo­más­vá­ros fe­lett mé­di­ad­ró­nok­tól nyüzs­gött az ég. A hír­fo­lya­mok­ban ter­ro­ris­ták­kal ví­vott csa­tá­ról és egy le­zu­hant űr­sik­ló­ról folyt a szó. A Nagy­cent­rál­ról ér­ke­ző vo­na­tok­ból úgy özön­löt­tek a har­ci fel­sze­re­lést vi­se­lő kék­vi­té­zek, mint­ha pán­cé­los in­gá­zók len­né­nek. Kék­vi­té­zek őriz­ték a pe­ro­no­kat is, és el­hes­se­get­ték a dró­no­kat, ame­lyek dön­gi­csél­ve kö­rül­vet­ték a Vas­úti Véd­erő egyik vo­na­tá­ról le­szál­ló Jan­var Ma­li­kot.

Mire az ál­lo­más köz­pon­ti irá­nyí­tó­tor­nyá­hoz ért, a hír­ol­da­lak már azo­no­sí­tot­ták, és az elő­csar­nok kép­er­nyő­it róla ké­szült, el­mo­só­dott fo­tók töl­töt­ték be, mel­let­tük futó fel­irat­tal: „Jan­var Ma­lik, a Vas­úti Véd­erő egy­ko­ri tiszt­je, akit egy pán­cél­vo­nat rej­té­lyes szur­do­ki pusz­tu­lá­sát kö­ve­tő­en fel­men­tet­tek a szol­gá­lat alól…”

Ma­lik már úton volt a Sun­dar­ban­ra, ami­kor a Véd­erő meg­ta­lál­ta. Át­ül­tet­ték egy harc­vo­nat­ra, és olyan gyor­sa­ság­gal hoz­ták át a Há­ló­za­ton, aho­gyan ed­dig még so­ha­sem uta­zott. Tud­ta, hogy va­la­mi je­len­tős ese­mény tör­tént, de hogy mi, azt az érte kül­dött tisz­tek nem tud­ták meg­mon­da­ni.

Mind­azon­ál­tal nem lep­te meg, hogy az irá­nyí­tó­to­rony lift­jé­ben Lys­sa De­li­us várt rá.

– Jan­var! – üd­vö­zöl­te a nő rö­vid kézszo­rí­tás­sal. A vas­mar­sall fá­radt­nak tűnt; hom­lo­kán apró ránc hú­zó­dott, épp ott, ahol a régi seb­hely volt va­la­ha. – So­kat utaz­tál, ami­óta leg­utóbb be­szél­tünk…

– Azt a fiút ke­res­tem – mond­ta Ma­lik. – Akit Ra­ven el­vitt Szur­dok­ról.

– Én meg­ta­lál­tam – kö­zöl­te a nő.

A gyé­mánt­üveg lift fel­emel­ke­dett, sik­lott fel­fe­lé a to­rony ol­da­lán, és az ál­lo­más arany­ló te­tő­le­me­zei hul­ló fa­le­ve­lek­ként ma­rad­tak el alat­ta. De­li­us las­sú me­net­re ál­lí­tot­ta, így volt rá ide­je, hogy el­mond­jon Ma­lik­nak ezt-azt.

– Tre­nó­dia Noont a múlt éj­jel egy le­zu­hant űr­sik­ló­ból szed­ték ki. Azt ál­lí­tot­ta, hogy a gé­pet egy fiú té­rí­tet­te el, aki tíz órá­ja át­tört egy tel­jes sza­kasz­nyi kék­vi­té­zen, és ki­ju­tott a vá­ros­ból. Tre­nó­dia sze­rint ez a fiú okoz­ta a ten­gely­hí­di ka­taszt­ró­fát. Mind­ez per­sze le­het­ne va­la­mi újabb vad plety­ka is, ami­ből ma­nap­ság van bő­sé­ge­sen; a lány nő­vé­re, Priya már­is Ti­bor Noon nya­ká­ba varr­ta az egé­szet. Csak ép­pen Tre­nó­dia azt mond­ta, hogy a fiú neve Zen Star­ling. Amint ezt meg­hal­lot­tam, ér­ted küld­tem.

A nő át­kül­dött némi kép­anya­got Ma­lik fej­pánt­já­ba. A si­sak­ka­me­rás, be-be­moz­du­ló, tor­ko­lat­tűz­zel vi­lá­gí­tott vi­de­ón Zen egy el­szá­gul­dó régi, pi­ros vo­nat nyi­tott va­gon­aj­ta­já­ból bá­mult ki­fe­lé.

– Ez Ra­ven tol­va­ja? – kér­dez­te De­li­us.

– Igen. Nem esett baja?

– Amennyi­re tud­juk, nem.

Ma­lik meg­le­pő­dött, hogy a vá­lasz­tól mennyi­re meg­könnyeb­bült. Már-már kezd­te meg­ked­vel­ni Zen Star­lin­got. Ő maga is a Há­ló­zat rosszab­bik sar­ká­ban nőtt fel, és el tud­ta kép­zel­ni, ho­gyan érez­he­ti ma­gát a srác most, hogy csap­dá­ba esett Ra­ven és a kék­vi­té­zek kö­zött.

– Tre­nó­dia sze­rint a fiú egé­szen a Ten­gely­hí­dig a Noon-vo­na­ton uta­zott – foly­tat­ta Lys­sa De­li­us. – A hír­fo­lya­mok össze­rak­ták a ké­pet, és a fiút már „Vo­na­t­ir­tó” né­ven em­le­ge­tik. És a Ku­tya­csil­lag-vo­na­lat hasz­nál­ta az út­ja­i­hoz, úgy, ahogy meg­mond­tad. Hall­gat­nom kel­lett vol­na rád.

Ma­lik vál­lat vont:

– Mi­ért tet­ted vol­na? Nem volt bi­zo­nyí­té­kom. Ra­ven ügyes, Star­ling sze­ren­csés. Még az Őr­zők sem hit­tek ne­kem.

– Most már hisz­nek. Ana­mi Hat sze­mé­lye­sen ér­dek­lő­dött, és biz­tos, hogy ha­ma­ro­san a töb­bi­ek is kér­de­zős­köd­ni fog­nak.

Ha­tal­mas ár­nyék su­hant át raj­tuk, de csak egy jár­őrö­ző Noon har­ci gép volt: szin­te a lif­tet sú­rol­va szállt el mel­let­tük, mi­köz­ben szen­zo­ra­i­val szem­ügy­re vet­te őket. Lys­sa De­li­us hom­lo­kán el­mé­lyült a ránc. Ki­tes­sé­kel­te Ma­li­kot a lift­ből, és mi­köz­ben meg­in­dul­tak az ívelt fo­lyo­són, hal­kan foly­tat­ta:

– Itt ká­osz van, Jan­var. Az új csá­szár­nő nincs eszé­nél a fé­le­lem­től, tisz­tá­ra pa­ra­no­id. Le­het, hogy van is rá oka. Nem csak az ő Ti­bor bá­csi­ká­ja pá­lyá­zik a he­lyé­re. A Prel­lek a cég­kom­man­dó­sa­ik összes kör­let­el­ha­gyá­si en­ge­dé­lyét vissza­von­ták. Úgy lá­tom, az egész Há­ló­zat há­bo­rú felé sod­ró­dik, és ez nem af­fé­le kis cse­te­pa­té lesz, mint ami­lye­ne­ket a régi szép idők­ben a szárny­vo­na­la­kon vív­tunk, ha­nem iga­zi, dur­va há­bo­rú. Azt hit­tem, se­gí­te­ne a hely­ze­ten, ha be­je­len­te­nénk, hogy a Star­ling gye­re­ket Ra­ven bé­rel­te fel, de Ana­mi Hat nem en­ge­di, hogy ki­ad­juk ezt a hírt.

– Tény­le­ge­sen be­szél­tél Ana­mi Hat­tal?

– Ó, nem csak be­szél­tem. Jobb lesz, ha fel­ké­szülsz, Jan­var…

Fel­men­tek egy szé­les lép­csőn, és ki­lép­tek a nap­fény­re a te­tő­csar­nok rop­pant üveg­ku­po­lá­ja alá, ahon­nan a Noo­nok szok­tak a vá­ro­suk­ban meg a ki- és be­gör­dü­lő K-vo­na­tok­ban gyö­nyör­köd­ni. A csar­nok hem­zse­gett az em­be­rek­től, a le­ve­gőt fé­le­lem és erős kávé il­la­ta jár­ta át. A tö­meg­ben a Vas­úti Véd­erő ele­gáns kék egyen­ru­hás tiszt­jei to­long­tak a Noon CK ci­co­más öl­tö­zé­kű tá­bor­no­kai kö­zött. És a csar­nok kel­lős kö­ze­pén, egy nyu­godt tér­sé­gen ma­gas, nem egé­szen em­be­ri fi­gu­ra állt.

A szá­za­dost meg­ri­asz­tot­ta az alak ide­gen­sze­rű­sé­ge. Há­rom mé­ter ma­gas volt, kék bőrű, vö­rös üs­tök­kel és szé­les, arany­szín aganccsal. Ta­lár­ja rit­ka, drá­ga ma­da­rak tol­lá­ból ké­szült, és egy év­szá­zad­dal ko­ráb­bi di­vat sze­rint szab­ták. Amint Ma­lik a csar­nok­ba lé­pett, az alak rög­tön fe­lé­je for­dí­tot­ta arany­ló sze­mét, mint­ha pon­to­san tud­ná, ki ő. És va­ló­szí­nű­leg tud­ta is, mert Őrző volt, vagy leg­alább­is egy Őrző ha­lan­dó in­ter­fé­sze.

– Egy órá­ja ér­ke­zett – le­hel­te a fér­fi fü­lé­be Lys­sa De­li­us.

Az in­ter­fész meg­in­dult Ma­lik felé, és a csend is kö­vet­te; amer­re el­ha­ladt, az em­be­rek fel­füg­gesz­tet­tek min­den vi­tát és tár­gya­lást, fel­pil­lan­tot­tak adat­pa­nel­je­ik­ből, meg­áll­tak, és száj­tát­va bá­mul­ták. Egy szo­ron­gó szol­ga ízes fa­lat­kák­kal kí­nál­ta; egy agg CK-tá­bor­nok, az áhí­tat ha­tá­sa alatt, ne­héz­ke­sen térd­re eresz­ke­dett. Az alak Ma­lik elé állt, fent­ről rá­me­redt, és ő is kész­te­tést ér­zett, hogy le­tér­del­jen. So­sem hit­te vol­na, hogy a va­ló­ság­ban is ta­lál­koz­hat egy Őr­ző­vel, vagy érez­he­ti a hang­ját, ahogy a fej­pánt­ján át ze­ne­ként a tu­da­tá­ba höm­pö­lyög.

– Te vagy Jan­var Ma­lik…

A ma­gas­ból rá­sze­ge­ző­dő arany szem­pár­ban, mint iker­csil­la­gok ki­tö­ré­sei, rőt min­ták lo­bog­tak. Ma­lik el­kép­zel­te az ir­dat­lan in­tel­li­gen­ci­át, amely ott lap­pang mö­göt­tük; nem az in­ter­fész ko­po­nyá­já­ban, ha­nem az Adat­ten­ger­ben. El­kép­zel­te, ahogy az Őrző róla szó­ló té­nye­ket sze­mez­get az in­for­má­ci­ók vi­ha­rá­ból, egye­di szá­lak után ku­tat­va egy szőt­tes­ben, amely olyan szé­les, akár az ég.

– Egyi­ke vagy azok­nak, aki­ket el­küld­tünk, hogy pusz­tít­sák el Ra­ven in­ter­fé­sze­it.

– És el is pusz­tí­tot­tam, Őrző – vá­la­szol­ta a szá­za­dos, és ere­jét meg­fe­szít­ve igye­ke­zett áll­ni az arany te­kin­te­tet. – Min­det, ki­vé­ve egyet.

– An­nak az egy­nek is pusz­tul­nia kell.

Lys­sa De­li­us is meg­szó­lalt:

– El­mond­tam az Őr­ző­nek, hogy te ve­zet­néd ezt a kül­de­tést, Jan­var. Te vagy a Ra­ven-szak­ér­tőnk. Egy harc­vo­na­tot már ki is ren­del­tünk a régi Ku­tya­csil­lag-vo­nal­ra.

– Sok ál­lo­más van azon a vo­na­lon – je­gyez­te meg a fér­fi.

– A Star­ling fiút fog­juk kö­vet­ni – szólt Ana­mi Hat. – Ő majd el­ve­zet ben­nün­ket Ra­ven­hez. Én is ve­le­tek me­gyek. Meg kell győ­ződ­nöm róla, hogy Ra­ven­ből ez­út­tal sem­mi sem ma­rad.

Az in­ter­fész az ajtó felé in­dult. Ma­lik­nak úgy tűnt, ha el nem ug­rik az út­já­ból, az Őrző át­gá­zolt vol­na raj­ta. Lys­sa De­li­us így szólt:

– In­dulj! Sem­mi­sítsd meg Ra­vent! Az Őrző így akar­ja.

Ma­lik meg­for­dult, hogy kö­ves­se az in­ter­fészt, és meg­lát­ta az őt fi­gye­lő Tre­nó­dia Noont: a lány ar­cán hor­zso­lá­sok, ka­bát­ja uj­ján fris­sen be­he­gedt sza­ka­dás, a sze­mé­ben gya­nak­vás. Szo­ro­san mö­göt­te, hoz­zá ha­son­ló­an se­bek­kel és pi­szok­kal bo­rí­tott, hen­ná­val fes­tett hajú ifjú állt, és fog­ta Tre­nó­dia kö­nyö­két, mint­ha vé­del­mez­ni akar­ná va­la­mi­től, de maga sem tud­ná pon­to­san, mi­től.

A lány egy váll­rán­dí­tás­sal ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát a fiú ke­zé­ből, és Ma­lik elé lé­pett:

– Ki az a Ra­ven? – tu­da­kol­ta.

– Egy kí­sér­tet – fe­lel­te a szá­za­dos.

– Az Őrző azt akar­ja, hogy öl­jön meg egy kí­sér­te­tet? – kér­dez­te Tre­nó­dia.

A fér­fi erre el­mo­so­lyo­dott, bó­lin­tott, de nem szólt sem­mit.

– Hát Zen Star­lin­got min­den­képp hoz­za vissza! – ve­tet­te oda a lány, mi­kor a fér­fi el­lé­pett mel­let­te. – Hoz­za vissza a Sun­dar­ban­ra, hogy el­mond­has­sa, mi­ért tet­te, amit ve­lünk tett!

Olyan, akár egy har­cos, gon­dol­ta Ma­lik, ahogy ott áll dü­hös szem­mel, hal­vá­nyu­ló se­bek­kel, ököl­be szo­rí­tott kéz­zel. Ün­ne­pé­lye­sen tisz­tel­gett a lány­nak, és mi­köz­ben Lys­sa De­li­us az új csa­pat­egy­sé­ge felé ve­zet­te, meg­je­gyez­te:

– Azt hi­szem, a Noo­nok nem a meg­fe­le­lő le­ányt sze­mel­ték ki csá­szár­nő­nek.

A vas­mar­sall ol­dal­ról rá­pil­lan­tott:

– Tre­nó­dia igen jól sze­re­pelt a hír­fo­lya­mok­ban. Nagy ön­ural­mat ta­nú­sí­tott az űr­sik­ló­bal­eset után: sok­kal töb­bet, mint Priya, mi­óta csá­szár­nő­vé lé­pett elő. És már az a hír is ki­szi­vár­gott, hogy be­szélt egy Őr­ző­vel… A kö­zön­ség kö­ré­ben mért el­fo­ga­dott­sá­ga na­gyon ma­gas. Ten­nünk kell majd va­la­mit vele kap­cso­lat­ban.

Ma­lik el­tű­nő­dött, mi len­ne az a va­la­mi. Sze­re­tett vol­na se­gí­te­ni a lány­nak, de tud­ta, hogy nem te­he­ti. Hir­te­len na­gyon meg­örült an­nak, hogy csak Ra­ven­nel van el­in­té­zen­dő­je. Örült, hogy so­sem ju­tott olyan ma­gas szint­re, mint Lys­sa De­li­us, ahol dön­te­ni kel­lett, me­lyik Noont se­gít­sék a trón­ra, és hogy az­tán a ki­vá­lasz­tott meg is tart­has­sa a trónt, a túl nép­sze­rű ro­ko­nok­kal kap­cso­lat­ban is kel­lett ten­ni ezt-azt. Lys­sát ez nem za­var­ta; az egé­szet va­la­mi­fé­le játsz­má­nak te­kin­tet­te. Ma­lik mind­ezt ki tud­ta ol­vas­ni az el­gon­dol­ko­dó pil­lan­tás­ból, ame­lyet a nő a Noon lány­ra ve­tett. De Lys­sa min­dig is nagy­ra­vá­gyó volt.

– Kész po­li­ti­kus lett be­lő­led – mond­ta neki.

A nő meg­kö­szön­te, pe­dig Ma­lik ezt nem di­csé­ret­nek szán­ta.