8

Az ál­lo­más be­já­ra­tá­nál fel­buk­ka­nó Zen és Nova moz­gá­sa élet­re kel­tett egy nagy rek­lám­kép­er­nyőt.

– Des­de­mor! – har­sant fel egy hang. – A nyu­ga­ti szárny­vo­na­lak ék­kö­ve!

A vá­ros égre törő, kar­csú épü­le­tei el­ha­gya­tot­tan me­re­dez­tek, néma csa­tor­nái fe­lett ki­halt hi­dak ível­tek át. A kép­er­nyő el­nép­te­le­ne­dett fő­te­ret árasz­tott el nyüzs­gő stran­dok és ka­ca­gó gyer­me­kek kép­so­ra­i­val, így kö­szönt­ve a már soha meg nem ér­ke­ző tu­ris­tá­kat. Légi fel­vé­te­lek mu­tat­ták be, hogy Des­de­mor szi­get, ám a fiú erre már ko­ráb­ban rá­jött. Még nem lát­ta meg az óce­ánt, de hal­lot­ta a zú­gá­sát és a mo­raj­lá­sát, és a tisz­ta le­ve­gő­ben érez­te az il­la­tát.

Fel­né­zett. Oda­fent nagy fel­hők vo­nul­tak; a köz­tük át­sü­tő zöl­des­arany fény nem a nap­ból, ha­nem a fél eget be­töl­tő, ir­dat­lan gáz­boly­gó­ból eredt.

– Cso­dás le­he­tett itt ré­gen az élet! – szó­lalt meg Nova. – Ren­ge­te­gen jár­tak ide. Ma meg már sen­ki, egye­dül csak Ra­ven.

– De mi­ért? – tu­da­kol­ta Zen, mi­köz­ben a lány ve­ze­té­sé­vel át­vág­tak a té­ren. A hang­ját vissza­ver­ték a kö­rü­löt­tük ma­ga­so­dó há­zak üveg­fa­lai. – Vagy­is mi­nek jár Ra­ven ide? Hi­szen nyil­ván gaz­dag. A gaz­da­gok szép há­zak­ban lak­nak, ba­rá­ta­ik meg ro­ko­na­ik és menő cuc­ca­ik van­nak. Nem szok­tak pe­ro­nan­gya­lok­kal tán­col­ni, és nem köl­töz­nek le­puk­kant üdü­lő­he­lyek­re, ahol sen­ki sincs, leg­fel­jebb drót­ba­bák. Már bocs.

– Sem­mi gond – fe­lel­te Nova.

Egy csa­tor­na men­tén le­bal­lag­tak a ten­ger­part­ra. Épp da­gály volt, a gyen­ge gra­vi­tá­ci­ón a hul­lám­ve­rés taj­té­ka ma­gas­ra csa­pott, és csak las­san eresz­ke­dett vissza. A sé­tá­nyon túli bol­tocs­kák re­dő­nye­it rég le­szag­gat­ták a vi­ha­rok; a bent fel­gyűlt ho­mok­buc­kák­ban, akár kin­csek a si­va­ta­gi sí­rok kö­rül, fé­lig el­süp­pedt vöd­rök, ásók he­ver­tek. Messze kint a ten­ge­ren, ahol nagy hul­lá­mok tör­tek meg csont­szí­nű zá­to­nyo­kon, Zen or­mót­lan ma­da­rak ra­ját vet­te ész­re az égen: fe­ke­tén szár­nyal­tak a gáz­óri­ás ko­rong­ja előtt.

– Az ott a Ham­mu­ra­bi – in­tett a boly­gó felé Nova. – A Tris­tess az egyik hold­ja. Azok pe­dig nem ma­da­rak, ha­nem lég­irá­ják. Gén­mó­do­sí­tás­sal hoz­ták lét­re őket az óri­ás Man­ta-rá­ják­ból. Tu­dod, amik az Ó-Föld óce­án­ja­i­ban él­tek.

Zen ugyan nem tud­ta, de ezt igye­ke­zett tit­kol­ni a lány előtt.

– Jaa… Aha.

– A zá­to­nyo­kon fész­kel­nek, ar­ra­fe­lé. Ré­gen csó­nak­ról va­dász­ták őket, spé­ci pus­kák­kal. Az óce­ánt meg úgy hív­ják: Bú­bá­nat ten­ge­re. Szép név, ugye? Mint­ha egy dal­ból vet­ték vol­na.

Újabb hul­lám zú­dult a part­ra, fö­lé­bük tor­nyo­sult, és szé­dült szö­kő­kút­ként a sé­tány­ra om­lott. Zen hát­ra­lé­pett, de Nova a he­lyén ma­radt, és ar­cát a le­hul­ló per­met­be tar­tot­ta.

– Nem árt ne­ked ez a sok víz? – ki­ál­tott oda neki a fiú, túl­har­sog­va a vissza­hú­zó­dó hul­lám sis­ter­gé­sét.

A lány csak ne­ve­tett, és meg­ráz­ta vi­zes ha­ját.

– Azt hi­szed, hogy zár­la­tos le­szek tőle? Nem ke­nyér­pi­rí­tó va­gyok, Zen! Van bő­röm, nézd! Víz­ál­ló, és min­de­nütt be­fed.

– Az nem iga­zi bőr – je­gyez­te meg a fiú.

– Nem – fe­lel­te a lány. – Jobb, mint az iga­zi. Én na­gyon mo­dern tí­pus va­gyok.

– Té­ged Ra­ven csi­nált? – fir­tat­ta Zen.

– Ő kel­tett élet­re, ha arra gon­dolsz.

– Szó­val ak­kor ő lett az… apád vagy ilyes­mid?

Nova hall­ga­tott egy sort. Mind­ket­ten hát­rébb hú­zód­tak a víz­per­met elől, az­tán a lány is­mét meg­szó­lalt:

– A vi­ha­rok ide­jén tör­tént, a szál­lo­da egyik régi bál­ter­mé­ben. Ra­ven mű­helyt csi­nált be­lő­le, amo­lyan la­bo­ra­tó­ri­u­mot. Az egyik perc­ben még sem­mi sem vol­tam, a má­sik­ban meg már ön­ma­gam. Ott fe­küd­tem egy fé­masz­ta­lon, az ab­la­ko­kat pe­dig ver­te az eső.

Ra­ven kí­sér­let­nek ne­ve­zett. És ez az­tán sen­ki­nek nem erő­sí­ti az ön­be­csü­lé­sét, azt el­hi­he­ted! Azt mond­ta, olyan mo­to­ri­kot pró­bált ké­szí­te­ni, ame­lyik em­ber­nek hi­szi ma­gát. Nem jött össze neki, mert azon­nal tud­tam, mi va­gyok. Fe­küd­tem az esős fény­ben, és néz­tem az agyam­ban meg­nyí­ló me­nü­ket. Érez­tem, ahogy be­in­dul az összes szub­ru­ti­nom. Ra­ven csak szösz­mö­tölt, és köz­ben en­gem bá­mult. Az arca csí­kos volt az ab­la­kon csor­gó eső­csep­pek ár­nyé­ká­tól, a sze­mé­ben meg vil­log­tak a tük­rö­ző­dő vil­lá­mok. Egy­szer lát­tam egy régi fil­met va­la­mi őrült tu­dós­ról, pont úgy né­zett ki, mint ak­kor Ra­ven. Szó­val én le­het­tem az ő szörny­te­remt­mé­nye. És ez sem hasz­nált so­kat az ön­be­csü­lé­sem­nek.

– Ra­ven prog­ra­mo­zott ilyen­re?

– Mi­lyen­re?

– Hát…

– En­gem sen­ki nem prog­ra­mo­zott, Zen Star­ling. Ma­gam prog­ra­mo­zom ma­ga­mat. Ra­ven adott jel­sza­va­kat, meg­mu­tat­ta, ho­gyan nyit­ha­tom meg a sa­ját me­nü­i­met, és ho­gyan ír­ha­tom át a kó­do­mat.

– Ezért van­nak szep­lő­id?

– Igen! Ro­hadt so­ká­ig tar­tott, amíg si­ke­rült össze­hoz­nom a pig­men­tá­ci­ót. Tet­sze­nek?

– Nem na­gyon.

– A mo­to­ri­kok kül­se­jét tö­ké­le­tes­re ter­ve­zik – foly­tat­ta a lány, mint­ha meg sem hal­lot­ta vol­na a vá­laszt. – Mint a já­ték ba­bá­két. Biz­tos ezért hív­nak ben­nün­ket a buta em­be­rek „drót­ba­bá”-nak. De én nem aka­rok tö­ké­le­tes­nek lát­sza­ni, az annyi­ra un­csi. Most azt ter­ve­zem, hogy anya­je­gye­ket csi­ná­lok a bő­röm­re. És sze­ret­ném kö­vér­ré ten­ni ma­ga­mat! Mi­ért nem tet­sze­nek a szep­lő­im?

Zen fe­szen­gett. Már bán­ta, hogy drót­ba­bá­nak ne­vez­te a lányt, nem akar­ta meg­sér­te­ni. Ed­dig nem is tud­ta, hogy a mo­to­ri­kok­nak egy­ál­ta­lán van­nak ér­zé­se­ik.

– Úgy né­zel ki tő­lük, mint­ha em­ber akar­nál len­ni – bök­te ki vé­gül.

– Az va­gyok – szö­gez­te le a lány. – Jó, az agyam egy pro­cesszor és nem egy adag ko­cso­nya, és a tes­tem is más­fé­le anya­gok­ból áll, de van­nak ér­zel­me­im és ál­ma­im és izé­im, pont, mint az em­be­rek­nek.

– És mi­ről szok­tál ál­mod­ni?

– Az az én dol­gom.

* * *

Vissza­ka­nya­rod­tak a K-Bahn felé. Az ál­lo­más egy Ter­mi­nál Ho­tel nevű épü­let föld­szint­jén volt: a ma­gas­ba szö­kő üveg­hom­lok­zat ezer­nyi ab­la­ká­nak tük­ré­ben a Ham­mu­ra­bi vi­ha­rai és gyű­rűi ör­vény­let­tek. A fiú az elő­csar­nok­ban mint­ha em­be­re­ket lá­tott vol­na, de ami­kor No­vát kö­vet­ve be­lé­pett, rá­jött, hogy azok is csak mo­to­ri­kok. Az új ven­dé­gek üd­vöz­lé­sé­hez az egyi­kük elő­re­lé­pett és meg­ha­jolt. Nő­ne­mű­re for­mált and­ro­id volt, kék ru­há­ban; az arca so­vány és bölcs, ezüst­szín haja ta­ka­ros konty­ba köt­ve.

– Star­ling úr? Car­lo­ta va­gyok, a szál­lo­da üz­let­ve­ze­tő­je. Ra­ven úr uta­sí­tott ben­nün­ket, hogy fo­gad­juk önt.

– Ra­ven itt la­kik? – tu­da­kol­ta Zen.

– Ha épp nem akad szá­má­ra jobb hely – fe­lel­te Nova. – Ő ál­lí­tot­ta hely­re ezt a vén ro­mot, és az üze­mel­te­té­sé­hez fel­kel­tet­te eze­ket a drót­ba­bá­kat is.

– Ra­ven úr törzs­ven­dég itt, a Ter­mi­nál­ban – szólt Car­lo­ta. Sem­mi je­lét nem adta an­nak, hogy sér­ti-e, ha drót­ba­bá­nak ne­ve­zik.

– Tart­sák raj­ta a sze­mü­ket Star­ling úron, Car­lo­ta! – fi­gyel­mez­tet­te Nova. – Tol­vaj­jal van dol­guk. Szá­mol­ják meg a ka­na­la­kat, és jól zár­ják be a szé­fet!

Car­lo­ta hig­gadt, elő­prog­ra­mo­zott mo­solyt vil­lan­tott.

– Jöj­jön, uram – mond­ta –, meg­mu­ta­tom a szo­bá­ját!