12

Jan­var Ma­lik elő­ször a Vagh boly­gón, a ko­balt­bá­nyák kö­ze­lé­ben, egy om­la­do­zó pa­lo­tá­ban ölte meg Ra­vent. Drón­nak való fel­adat volt, de a Vas­úti Véd­erő em­be­rek­re bíz­ta: Mal­ik­ra és öt tár­sá­ra. A csa­pat a Ro­war­ir­tó nevű vo­nat­tal szá­gul­dott át a K-ka­pu­kon; a kül­de­té­sük szi­go­rú­an tit­kos volt. Úgy hír­lett, a pa­rancs egye­ne­sen a csá­szár­tól ér­ke­zett, má­sok sze­rint vi­szont ma­guk az Őr­zők ad­ták.

Ma­lik még min­dig lát­ta lel­ki sze­mei előtt a pa­lo­ta ter­me­i­nek ma­gas mennye­ze­tét, a cif­ra gipsz­fa­rag­vá­nyo­kat, a fosz­ló muszl­in­füg­gö­nyö­ket, ame­lye­ken át­tört a Vagh nap­já­nak bá­gyadt fé­nye. Lát­ta maga előtt Ra­vent, amint a raj­ta­ütés­től meg­le­pet­ten fel­pat­tan ül­té­ből, és még job­ban meg­döb­ben, ami­kor ő két­szer mell­ka­son és egy­szer még fej­be is lövi. A cse­kély gra­vi­tá­ci­ó­ban las­san buk­fen­cez­nek le a ki­lőtt töl­tény­hü­ve­lyek, és rá­érő­sen ha­nyat­lik alá a test.

Né­hány nap múl­va is­mét meg­öl­ték Ra­vent, ez­út­tal a Ga­la­ta­va egyik üdü­lő­he­lyén; a cél­pont­juk ak­kor is meg­le­pett­nek tűnt. Ám at­tól kezd­ve a kül­de­tés ne­he­zeb­bé vált. A Vas­úti Véd­erő azt ál­lí­tot­ta, Ra­ven nem meri hasz­nál­ni az Adat­ten­gert, de va­la­hogy még­is min­dig hírt ka­pott fe­lő­lük; tud­ta, hogy ér­kez­nek. Néha meg­pró­bált el­me­ne­kül­ni: Ma­lik em­lé­ke­zett rá, hogy egy­szer hát­ba lőt­te a fér­fit az Isi­ma boly­gón, ami­kor a Ví­zi­vá­ros csó­nak­há­za­i­nak te­te­jén isz­kolt elő­lük, a Ki­szin­csan­don pe­dig lé­gi­csa­pást kért Ra­ven he­gyi uta­kon szá­gul­dó ko­csi­já­ra, amely­ből az­u­tán csak egy paca ma­radt. Az ül­dö­zött oly­kor al­ku­val vagy vesz­te­ge­tés­sel is pró­bál­ko­zott. Ha ezek nem ve­zet­tek ered­mény­re, ak­kor vissza­vá­gott. A Na­gán gyil­kos csap­dát ál­lí­tott, amely Ma­lik két baj­tár­sá­val vég­zett. A meg­ma­rad­ta­kat pe­dig egy lég­kör nél­kü­li vad boly­gón ki­csal­ta a fa­gyott me­tán­ten­ger vé­kony je­gé­re, amely két má­sik har­cos alatt be is sza­kadt, és el­nyel­te őket a hi­de­gen égő mély­ség. A Cha­ma-9 boly­gón a Ro­war­ir­tó esett ál­do­za­tul: Ra­ven ré­mí­tő ví­rust ve­tett be, amely át­rág­ta ma­gát a vo­nat tűz­fa­la­in, és el­pusz­tí­tot­ta an­nak tu­da­tát. Ma­lik, aki a vo­na­tot igen ked­vel­te, gon­dos­ko­dott róla, hogy a fér­fi ak­kor las­sú kín­ha­lál­lal la­kol­jon.

Kez­det­ben mind­ez csak egy volt a kül­de­té­sek kö­zül, ám az idő múl­tá­val Ma­lik sze­mé­lyes ügyé­vé vált. Nem csak azért, mert Ra­ven meg­öl­te a baj­tár­sa­it, és vele is vé­gez­ni akart; ez utób­bi­val már so­kan pró­bál­koz­tak, és a szá­za­dos egyi­kü­ket sem gyű­löl­te meg emi­att. De foly­ton, újra és újra meg­öl­ni ugyan­azt az em­bert, újabb és újabb boly­gón cél­ba ven­ni ugyan­azt az ar­cot – ez olyan volt, mint egy rém­álom vagy va­la­mi fá­rasz­tó, is­mét­lő­dő já­ték, amely­ből nincs me­nek­vés. Rá­adá­sul olyan já­ték volt ez, amely­ben Ra­ven csalt. Ma­lik már nem volt fi­a­tal, és a tes­te is je­lez­te szá­má­ra az idő mú­lá­sát: las­sab­ban gyó­gyul­tak a se­bei, a ke­mé­nyebb edzé­sek­től sa­jog­tak az ízü­le­tei, és egy­re job­ban rit­kult a haja. Kez­dett rá­döb­ben­ni, hogy az em­ber­nek az élet csak egy­szer jár, és az övé fél­idő­nél tart. Nem úgy Ra­ven, aki ha érez­ni kezd­te az évek sú­lyát, egy­sze­rű­en meg­sza­ba­dult a régi tes­té­től, és kló­no­zott egy újat. Ami­kor a szá­za­dos rá­jött, hogy el­len­fe­le hány test­ben hány élet­re ka­pott le­he­tő­sé­get, él­vez­ni kezd­te, hogy vé­gez­het vele.

– Hogy­hogy mind­egyik tes­ted ugyan­olyan? – fag­gat­ta Ra­vent a Luna Gran­dén, mi­előtt le­lőt­te vol­na. – Én a he­lyed­ben min­dig más­mi­lyen klónt akar­nék ma­gam­nak, ki­pró­bál­nék más szí­ne­ket más ne­me­ket.

– Meg akar­tam őriz­ni az ön­azo­nos­sá­go­mat – fe­lel­te Ra­ven. – Ha min­dig más ar­cot lát­nék a tü­kör­ben, még el­fe­lej­te­ném, ki vol­tam.

– Ha­ma­ro­san sen­ki sem le­szel – je­len­tet­te ki Ma­lik, és is­mét meg­öl­te.

A fel­ada­tát két­ség­te­le­nül meg­könnyí­tet­te, hogy csak egyet­len ar­cot kel­lett ke­res­nie. Ra­ven haj­fes­ték­kel és e-smink­kel nem sok­ra ment; ő előbb-utóbb min­dig rá­ta­lált.

– Csi­nál­hat­tál vol­na va­la­mi nagy­sze­rűt! – mél­tat­lan­ko­dott, ami­kor a zúz­ma­rai jég­csó­nak­re­gat­tán meg­öl­te Ra­vent. – Va­la­mi hasz­no­sat. De te egész idő alatt csak bu­liz­tál és ját­szot­tál!

– Pró­bál­tam va­la­mi hasz­no­sat csi­nál­ni – né­zett le Ra­ven bá­na­to­san a se­bek­re, ame­lye­ket Ma­lik fegy­ve­re ütött raj­ta. – Ezért küld­tek té­ged rám az Őr­zők.

Az Ibón pe­dig ki­je­len­tet­te:

– Akár­mit mond­tak is az Őr­zők a gaz­dá­id­nak ró­lam vagy a tet­te­im­ről, az ha­zug­ság.

Ám Ma­lik­nak sen­ki sem árul­ta el, mit tett Ra­ven. Csak annyit mond­tak neki, hogy ölje meg.

* * *

És a csa­pa­tát vé­gül az Is­ka­lan­ra küld­ték, be­ül­tet­ték egy űr­ha­jó­ba, majd ki­lőt­ték őket a ma­gá­nyos rend­szer fe­ke­te­sé­gé­be, ahol egész hard­ver­boly­gók, az Őr­zők adat­köz­pont­jai sö­tét­le­nek fel­tér­ké­pe­zet­le­nül. Volt köz­tük egy ki­vájt asz­te­ro­i­da is; azon száll­tak le, és pán­cé­laj­tó­kat át­vág­va vé­gül egy lé­te­sít­mény­be ju­tot­tak, ahol em­be­ri tes­tek fe­küd­tek szá­zá­val, jég­vi­rág­tól kér­ges üveg­ko­por­sók­ban.

Ma­lik­nak még min­dig a fü­lé­ben csen­gett, ahogy a jég szét­pat­tog­zott a kesz­tyű­je alatt, ami­kor le­tö­röl­get­te a ko­por­sók fe­de­lét. Fura, gon­dol­ta, mennyi­re meg­ma­rad­nak az ilyen apró rész­le­tek. Em­lé­ke­zett rá, hogy be­kém­lelt az üveg alá, és oda­bent az alvó Ra­vent pil­lan­tot­ta meg; ugyan­azt az ar­cot, amit már annyi­szor el­pusz­tí­tott. Az összes ko­por­só ugyan­olyan volt: az üreg fa­la­it be­bo­rí­tó áll­vá­nyo­kat alvó Ra­ve­nek szá­zai töl­töt­ték meg. Vagy ta­lán nem is alud­tak, csu­pán még nem kel­tek élet­re. Ez volt a rak­tár, ahol Ra­ven a friss tes­te­ket tá­rol­ta, amíg csak szük­sé­ge nem lett rá­juk.

– Nem ér­tem, egy­ál­ta­lán ho­gyan tud­ja ma­gát le­töl­te­ni ezek­be – tű­nő­dött Lys­sa De­li­us, az ere­de­ti csa­pat egyet­len túl­élő­je Ma­li­kon kí­vül. – Hisz már nem is lé­te­zik az Adat­ten­ger­ben. Mit tud le­töl­te­ni? Ez itt mind csak hús.

– A Véd­erő azt akar­ja, hogy min­den­képp nyír­juk ki őket – kö­zöl­te Ma­lik, de va­ló­já­ban ő akar­ta ki­nyír­ni az utol­só szá­lig a jó­ké­pű, élet­te­len Ra­ve­ne­ket. Tá­vo­zá­suk előtt annyi rob­ba­nó­töl­te­tet he­lyez­tek el az üreg­ben, hogy még az asz­te­ro­i­dá­ból se ma­rad­jon sem­mi.

És ami­kor vissza­ér­tek az is­ka­la­ni ál­lo­más­ra, kö­zöl­ték ve­lük, hogy a kül­de­tés­nek vége. Bár­mit is tett Ra­ven, a bün­te­té­se – az Őr­zők meg­elé­ge­dé­sé­re – im­már be­tel­je­sült. Vége volt, vég­re-va­la­há­ra.

Ezt a csa­pat ma­ra­dé­ka szo­mor­ká­san és sze­ré­nyen meg is ün­ne­pel­te az ál­lo­más bü­fé­jé­ben. Fel­idéz­ték el­esett baj­tár­sa­ik em­lé­két és a csa­tá­kat, ame­lyek­ről soha sen­ki más­nak nem be­szél­het­nek Az­tán el­ke­rül­tek más-más egy­sé­gek­hez, és él­ték a ma­guk éle­tét. Amennyi­re Ma­lik tud­ta, egyi­kü­ket sem gyö­tör­ték li­dérc­nyo­má­sok Egyi­kük sem érez­te úgy, hogy va­la­mi be­fe­je­zet­le­nül, né­hány szál el­var­rat­la­nul ma­radt vol­na. Az Őr­zők azt mond­ták, Ra­ven meg­halt, te­hát nyil­ván ha­lott.

Ma­li­kot elő­lép­tet­ték. Férj­hez ment, há­zat szer­zett a Nagy­cent­rá­lon, és még macs­kát is tar­tot­tak. De az a bi­zo­nyos ér­zés nem hal­vá­nyult, és ő ál­ma­i­ban ál­lan­dó­an Ra­vent öl­dös­te. Ké­sőbb el­vált, és egy tá­vo­li szárny­vo­na­la­kon jár­őrö­ző, hosszú távú vo­na­ton ka­pott új be­osz­tást. Az­tán las­sacs­kán fel­fi­gyelt bi­zo­nyos fur­csa­sá­gok­ra. Az As­tar­tén egy bio­tech­no­ló­gi­ai üzem­ben tör­tént rab­lás szem­ta­núi egy ma­gas, sá­padt fér­fi­ról szá­molt be. Két év­vel ké­sőbb a Há­ló­zat túl­fe­lén egy má­sik szem­ta­nú ugyan­ilyen­nek írt le va­la­kit, akit ak­kor éj­jel lá­tott, ami­kor a No­ko­mis ren­de­ző-pá­lya­ud­va­rán egy tel­jes vo­nat­ra­ko­mány mun­ka­gép­nek lába kelt. Mind­két rab­lás le­he­tet­len­nek tűnt; a meg­aka­dá­lyo­zá­suk­ra szol­gá­ló biz­ton­sá­gi rend­sze­re­ket nyom­ta­la­nul fel­szí­vó­dó ví­ru­sok tet­ték tönk­re, és egyet­len ka­me­ra sem rög­zí­tet­te a tol­vaj ké­pét.

Ra­ven még min­dig élt. A Vas­úti Véd­erő­vel, sőt még ma­guk­kal az Őr­zők­kel is el­hi­tet­te, hogy meg­halt, de a leg­utol­só ver­zi­ó­ja még min­dig élt.

Ma­lik utál­ta a be­vé­ge­zet­len fel­ada­to­kat. Gyűj­te­ni kez­dett min­den olyan je­len­tést, amely Ra­ven­re utal­ha­tott, és pró­bált má­sok szá­má­ra is meg­győ­ző bi­zo­nyí­té­ko­kat ke­res­ni. De bi­zo­nyí­ték egy sem akadt, csu­pán szó­be­szé­dek meg hal­vány nyo­mok. Csak egy ré­szeg alak a Csan­gu­ra­ion, aki azt ál­lí­tot­ta, hogy egy pi­ros ka­bá­tos lány­mo­tót lá­tott ki­jön­ni a régi Ku­tya­csil­lag-vo­nal­hoz ve­ze­tő be­fa­la­zott fo­lyo­só­ról. Csak egy ut­cai tol­vaj, Zen Star­ling nevű, aki azt ál­lí­tot­ta, sem­mit sem tud Ra­ven­ről, és utá­na köd­dé vált.

Zen Star­ling az egyet­len nyom, ame­lyen el­in­dul­ha­tok, gon­dol­ta a szá­za­dos. Va­jon mire kell Ra­ven­nek egy pi­ti­á­ner tol­vaj?

A ké­pek, ame­lye­ket a drón­ja a srác­ról az Am­ber­sa­ion és Szur­do­kon ké­szí­tett, oda­let­tek a vo­na­tá­val és a sze­gény Ni­ko­pol ál­tal meg­szer­zett in­for­má­ció­mor­zsák­kal együtt. Ma­lik csak az em­lé­ke­ze­té­re tá­masz­kod­ha­tott. „Zen­nek van egy nő­vé­re, aki a fi­no­mí­tók­ban dol­go­zik.” Ha rá tud­na jön­ni, mire kell Ra­ven­nek a fiú, ak­kor ta­lán össze­áll­na a kép. És eh­hez a régi mód­szert kell al­kal­maz­nia: szó­ba kell ele­gyed­nie em­be­rek­kel, egy­más­hoz kell il­lesz­te­nie a rész­le­te­ket. Más­képp nem megy.

Ki­bá­mult a ko­csi ab­la­kán, és még egy utol­só pil­lan­tást ve­tett a Nagy­cent­rál tet­sze­tős tor­nya­i­ra. A vo­nat fel­gyor­sult, és meg­cé­loz­ta a K-ka­put, ame­lyen át majd vissza­re­pí­ti őt Szur­dok­ra.