46
Raven mosolya lehervadt.
– Elárultad a Véderőnek? Jaj, Zen…
– Nem árultam el! – felelte ő sértődötten, mert egy robajvárosi srác számára nem volt rosszabb annál, mint ha besúgónak nevezik. – De nem hülyék! Rájönnek maguktól is. Engem és Novát majdnem elkaptak; látták, ahogy elhúzunk a Kutyacsillag-vonalon. Vonatokat fognak küldeni, hogy átkutassák az összes régi állomást a Sundarbantól nyugatra.
Raven egy pillanatig keresztülnézett rajta, azt számítgatva, meddig tart, amíg a Vasúti Véderő egyenként átfésüli azokat az állomásokat, és mennyi idő múlva számíthat rájuk Desdemorban. Aztán felpattant:
– Öltözz fel!
– Nem megyek magával…
– Ne gyerekeskedj! Öltözz!
Zen a szekrényhez lépett. A Sundarbanon hordott öltözéke szakadt és perzselt volt az átélt csatáktól, de ilyen volt a Noon-vonaton viselt holmija is. Magára öltötte, és közben elgondolkodott, vajon miért hozta vissza ide Raven ezt a ruhát. Mintha remélte volna, hogy ő visszatér.
Miközben fél lábra állt, hogy a másikra felhúzza a bakancsot, megkérdezte:
– Az a viadukt az? Amelyik délre vezet? Ott van az új kapu?
– Egy sziget van ott.
Követte a férfit a lifthez. Az előcsarnokban a szálloda motorikszemélyzetének néhány tagja várakozott. Még mindig szobalány- meg londiner-egyenruhát viseltek, de már másképp viselkedtek: a korábbiaknál éberebbeknek tűntek, és fegyver is volt náluk.
– Raven! – sustorgott fel sürgetően egy zizegős hang. Zen akaratlanul is visszahőkölt, és összehúzta magát. A kaptárszerzetes, akár valami magányos részeg, lecsusszant az egyik bárszékről, és zsizsegő karjait kinyújtva, cammogva-csoszogva megindult feléjük az előcsarnokon át.
– A fényes kapukhoz indultál?
Raven tartózkodóan elmosolyodott, mint aki egy számára kínos rokonába botlik.
– Vigyél minket magaddal! – zizegte a kaptárszerzetes. – Megígérted! Vigyél el minket a Rovar-vonalakra!
– Mmm. Azt hiszem, inkább nem – felelte a férfi. A jelenetet figyelő motorikokra pillantott, és odaszólt: – A rovarcsapdákat…
Két korábbi pincér napernyőként szétnyíló, lila lámpát villogtató eszközöket húzott elő. A kaptárszerzetes megtorpant, és úgy susogott, mint egy nádas.
– A fényes kapuhoz! – kunyerálta. – Vigyél magaddal!
De a lámpa a csuhásbogarak odacsalogatására készült, a készülék pedig még kellemesen döngicsélt is, és telepermetezte a levegőt csábító feromonokkal.
– Ne! – szólt a szerzetes, és hozzátette: – Megígérted…
Ám ekkor halk reccsenéssel különvált a milliónyi összefonódott láb, a kaptárszerzetes szétesett, az őt alkotó bogarak pedig zümmögve szálltak-surrantak a rovarcsapdákba, ahol ropogva pusztultak el az elektromos tűz hálóiban.
Zen szánakozva és viszolyogva nézte, ahogy pattognak, sisteregnek, égnek, és ahogy mindhiába próbálnak ellenállni a lámpa hívogatásának. Tudta, hogy tulajdonképpen sorstársaiként kellene gondolnia rájuk, hisz Raven őket is ugyanúgy kihasználta és becsapta, ahogy őt. De még friss volt a szájába és a légutaiba került bogarak emléke, így csak annyi telt tőle, hogy nem öklendezett, amíg végignézte, ahogy a rovarcsapdákon mászkálnak és verdesnek, majd ropogós kupacokba halmozódnak alattuk.
Raven a vállára tette a kezét:
– Mindazok után, amin korábban keresztülmentél, egy darabig egész biztosan lesz egy kis rovarfóbiád.
Majd barátságosan elmosolyodott, mintha ez nem is az ő hibája lenne. Az előcsarnokot betöltötte a megpörkölődött rovarok erős szaga, és beindultak a tűzoltó berendezések. Raven kikalauzolta Zent az előtető alá, a friss levegőre, az álmos, zöldes fénybe.
Ott további motorikok várakoztak: séfek és recepciósok, cipőpasztával álcafoltosra mázolt arccal, gépkarabélyokkal és Novával, aki a fejét lehorgasztva állt a lustán ráirányított fegyvercsövek között. A lány a léptek hangjára felnézett, és Zent megpillantva tétován elmosolyodott.
A fiú gyámoltalan mosollyal viszonozta ezt, és ettől ébredése óta először jobban érezte magát. Vajon hogyan tud Nova olyan érzést kelteni benne, hogy minden rendben? Még akkor is, ha nyilvánvalóan semmi sincs rendben. Még akkor is, ha mindkettőjüket fegyveres motorikok kísérik a peronhoz, ahol a Damaszkuszi Rózsa várakozik.
– Látod? – szólt Raven. – Kikapcsolva is hagyhattam volna Novát, de azt akarom, hogy mindketten ott legyetek az új kapu megnyitásánál. Biztosan nagyon látványos lesz. Nem szabad kihagynotok; az ilyesmit még az unokáinak is mesélgeti az ember. De muszáj kölcsönvennem a vonatotokat, mert az enyémet tönkretettétek. És segítenetek kell, hogy szót értsek vele, mert engem nem kedvel.
– Nem csodálom – jegyezte meg Zen.
– Vonat – fordult Raven a Damaszkuszi Rozsához –, innen körülbelül húsz kilométerre délre van egy mesterséges sziget.
– Az én adatbázisomban nincs – válaszolta kimérten a lokomotív.
– Egy új szárnyvonalon fekszik – magyarázta a férfi –, amelyet a Kutyacsillag-vonal bezárása után nyitottak meg.
– Pssssscsssssz! – felelte a Damaszkuszi Rózsa, és az ajtajai szorosan zárva maradtak.
Raven felsóhajtott:
– Akkor másképp mondom: engedj felszállni bennünket, különben lelövöm előbb Novát, utána Zent, aztán kiirtom az agyadat, beindítom a motorodat, és akkor is elhajtok veled délre!
A katonákká faragott motorikok felemelték fegyvereiket. A kioldott biztosítókarok csattanása tapsként visszhangzott az állomás peronteteje alatt.
– Hát nem azt akarja, hogy megnézzük az új kaput? – kérdezte Nova.
Raven vállat vont:
– Nem mindig az történik, amit szeretnénk.
– Zen? – kérdezte a Damaszkuszi Rózsa.
A fiú odalépett hozzá, és meleg törzsére tette a kezét, mintegy megnyugtatva a mozdonyt, hogy minden rendben lesz.
– Tedd, amit kér! – mondta neki.
A csatában szerzett sérülések már jórészt begyógyultak, és két leharcolt karbantartó pók Flex festményeinek helyreállításán buzgólkodott. Nem – nem is a helyreállításukon. A lokomotívnak azokat a részeit, amelyek befestésére Flexnek nem jutott ideje, immár rajzok borították. Zen nézte, ahogy az egyik pók egy kerékburkolatra széles fehér szárnyakon szálló, mosolygós motorikot vázol fel.
– Hol tanultál meg rajzolni, vonat? – kérdezte.
– Csak úgy jött magától – felelte a Damaszkuszi Rózsa. És ebből Zen már tudta, hogy végül mégis sikerült valamit megmenteni Flexből: valahol a mozdony nagy, különös agyában a motorik képzelete biztonságra lelt.
Raven utasításainak engedelmeskedve a vonat kitolatott az állomásról, és egy mellékvágányon hagyta megtépázott vagonjait. Utána magához csatolta a Gondolat-róka régimódi luxuskocsijait, majd visszatért, hogy felszedje Zent, Novát, Ravent és féltucatnyi motorikot. Aztán a csendes városon át elgurult a váltóig, ahol rátért az új szárnyvonalra. Onnan délnek fordult, Desdemor partját maga mögött hagyva felgyorsított, és kirobogott a fehér viaduktra, amelyre Zen aznap figyelt fel, amikor Novával rájacsalogatót játszottak.
A ráják a viadukt ívei alatt fészkeltek. A fent áthúzó vonattól megriadt jószágok felkerekedtek, és az ablakok magasságában, lomha szárnycsapásokkal kísérőnek szegődtek mellé. Kúpos szemüket forgatva az utasokra sandítottak, aztán érdeklődésüket vesztve elkanyarodtak, hogy lecsapjanak egy ugrándozó halrajra. A Damaszkuszi Rózsa száguldott tovább. A kerekek és sínek ugyanabban az egyenletes ritmusban kattogtak, mint amit Zen egész életében hallott, de hangjuk idekint, a Tristess széles, sivár óceánján ezúttal másként, magányosan szólt.
– Van előttünk egy sziget – ismerte el a Damaszkuszi Rózsa.
Zen kinézett az ablakon, de a viadukt vonalzóval húzott egyenesként feszült a tenger felett, így bármi felé is közeledtek, a lokomotív eltakarta előlük. Nem is látta meg mindaddig, amíg a vonat meg nem állt, és a kocsiajtók ki nem nyíltak; akkor, Raven után ő és Nova is leszállt. A tengerpermettől nedves és síkos viadukton nem volt korlát. Zen megcsúszott, és belekapaszkodott Ravenbe, hogy le ne zuhanjon.
– Csak óvatosan! – intette a férfi. – Kár lenne pont akkor vízbe fúlni, amikor kezd érdekessé válni a dolog.
Zen az egyensúlyára ügyelve a vonat eleje felé fordult: ott várt rájuk a sziget.
Széles sziget volt, a cakkos szegélye mentén a tarisznyarákok héjából képződött fehér partokat leszámítva teljesen fekete. Peremén ott álltak a szigetet egykor felépítő gépezetek: mind mozdulatlan immár, hosszú karjaik összehajtva.
Közöttük, a sziget közepén viszont munkában állt egy másik, irdatlan méretű gép. Alakját nehéz lett volna meghatározni: félig hernyó volt, félig katedrális. Bőségesen akadt benne biotechnika: tüskék, kerekek, lárvaszerű lábak, kitinpáncél. A fara tájékán fura szerkezetek csillogó sínpárt fektettek le, amely hézagmentesen illeszkedett a viadukt sínjeihez. A gépezet oldalszellőzőiből pára pöfögött, az elején pedig hatalmas, rángó és bólogató bogárszarvak egy magas, boltíves átjárót építettek.
– Húsz évembe telt, amíg összeszereltem – szólt Raven. – Az alkatrészeit úgy lopkodtam össze a Hálózaton innen-onnan, laboratóriumokból, gyárakból, biotek építkezésekről.
– Nahát, nem is tudtam! – csodálkozott Nova. – Nem is sejtettem, hogy az a sok holmi, amit segítettem ellopni… Miért nem kérdeztem soha, hogy mire kellenek? Miért nem jöttem el soha megnézni, mi folyik itt?
– Mert arra programoztalak, hogy ne tedd – felelte a férfi. – Nem akartam, hogy tudd az összes titkomat. Az Őrzők ezeket az eszközöket Hernyónak nevezik, de még ők is csak feltevésekből és néhány megkövült maradvány alapján tudnak róluk. Az eredeti Hernyók már jóval az Őrzők feltalálása előtt elvégezték a dolgukat.
Zen eltűnődött, vajon milyen mélyre kellett merülnie Ravennek az Adattengerben, hogy megtalálja egy ilyen masina terveit. A gép mérhetetlenül különös és végtelenül vénséges volt, és nem tartozott a Zen által ismert világok egyikéhez sem. A fiú vonakodott elhagyni a Damaszkuszi Rózsa megnyugtató fedezékét, de Nova elindult Raven után a viadukton, és amikor ő is követte őket, észrevette, hogy szállodai motorikokból több is van a szigeten: a Hernyó körül állva játék figurának tűntek a gépezet őrületes tömege mellett.
Carlota előlépett, hogy köszöntse a szigetre lépő Ravent:
– Uram! – Szokásos kedves mosolya helyett most feszesen tisztelgett. A hotel egyik rájaölő puskája volt nála.
Zen addigra el is feledkezett a rájákról. Most gyorsan az égre pillantott, de ott csupán Raven néhány járőröző drónját látta.
– Ennek a peronnak olyan mágneses mezeje van, amilyet a toronyházak használnak a madarak elijesztéséhez – magyarázta Raven. – A rájákat is elriasztja, de ha mégis átjutna rajta valamelyik, akkor Carlota és a társai megvédenek minket.
Aztán a motoriknőhöz fordulva megkérdezte:
– Hogy állunk?
– A szerkezet már majdnem elkészült, uram – válaszolta Carlota, és látogatóit a Hernyó mellett egy olyan pontra vezette, ahonnan megfigyelhették a kialakuló átjárót.
Zen a furcsa gépezet kopoltyúiból előtörő párán át próbálta kifürkészni, mi történik, de annyi mechanikus karom, csáprágó és polipkarszerű tömlő munkálkodott, hogy nem tudott kivenni szinte semmit. Úgy tűnt, a Hernyó úgy formálja az átjárót, ahogy a gyerekek szoktak ujjaik közül vizes homokot csorgatva várat építeni a vízparton. A gyorsan megszikkadó anyag csontos-fémes külsőt öltött.
Látott már korábban ehhez hasonlót: ilyen volt a síneken átívelő kapu a Burdzs-al-Badr bolygón.
– Ez K-kaput csinál – állapította meg.
Raven nevetett:
– A Hernyó maga a K-kapu, Zen. Nehéz ezt elmagyarázni, de a Hernyó és a boltív, a boltív és a Hernyó mind ugyanannak a gépezetnek a részei. A marapuri gömb tartalmazza azokat a programokat, amelyek segítségével ez a gépezet a K-téren keresztül utat tud nyitni, de először az átjárót kell elkészítenie.
Aztán a férfi a fülére illesztett egy igen drágának látszó fejpántot, csatlakozóját a halántékára nyomta, és hozzátette:
– Mivel azt mondod, hamarosan bekopogtat hozzánk a Vasúti Véderő, megpróbálok kicsit gyorsítani a folyamaton…
Raven behunyta a szemét. Zen felnézett a Hernyóra, hogy lássa, hat-e rá a férfi rádióparancsa. Látszólag semmi sem változott: a hatalmas karok türelmesen tovább formázgatták az átjárót.
– Raven úr, uram! – szólt hirtelen Carlota, és hangjának aggodalmas csengése arra késztette Zent, hogy odanézzen. Carlota lövésre készen tartotta a puskáját. Mögötte a fiú más motorikokat látott átrohanni a szigeten, még komolyabb fegyverekkel: rakéta- és gránátvetőkkel.
Nova az égre bámult, ahol a köröző drónok hangja egyre halkult, mintha mind ugyanazt a pillanatot választotta volna, hogy elsüvítsen észak felé.
– Zen – mondta a lány –, egy császári harcvonat tart errefelé.