23

A Ten­gely­híd mel­lett a kar­ban­tar­tó mo­tók­nak és a me­ré­szebb tu­ris­ták­nak ké­szült szűk alag­út fu­tott vé­gig. Mi­után si­ke­rült oda be­jut­ni­uk, a fali fo­gó­dzó­kon ka­pasz­kod­va-húz­va ma­gu­kat már könnyeb­ben ha­lad­hat­tak. Nova a tu­da­ta mé­lyén ta­lált egy tér­ké­pet, azt kö­vet­ve igye­kez­tek to­vább a pá­lya men­tén. Ma­guk mö­gött hagy­ták a nagy vo­nat ron­csa­it, a tűz­ol­tó­jár­mű­ve­ket és a szét­szab­dalt gyá­ra­kat, mi­köz­ben min­den­fe­lé szi­ré­nák tül­köl­tek, és me­ga­fo­nok böm­böl­ték, hogy ne es­se­nek pá­nik­ba, ma­rad­ja­nak a ko­csi­juk­ban, és vár­ják meg a se­gít­sé­get. A le­ve­gő égett fém­szag­tól bűz­lött: mint­ha kon­zerv­do­bo­zok sül­tek vol­na, sze­mét­ből ra­kott tűz­ben.

A Ten­gely­híd kö­ze­pe tá­ján egy szé­le­sebb, las­san kör­be­for­gó sza­kasz kö­vet­ke­zett; ben­ne egy ki­sebb ál­lo­más, szu­ve­nír­bol­tok, apró bu­ti­k­ho­te­lek, meg egy fa­cso­por­tok­kal tűz­delt, pá­zsit­sző­nye­ges park – a Noo­nok még az űr­ben sem mond­tak le a fa­ül­te­tés­ről. Ide­gyűl­tek a ka­taszt­ró­fá­ból me­ne­kü­lők, mert a cent­ri­fu­gá­lis erő kel­tet­te jó­té­kony pót­gra­vi­tá­ci­ó­ban vissza­nyer­ték a sú­lyu­kat. A vi­lá­gí­tás itt sem mű­kö­dött, de a pad­ló­zat­ba il­lesz­tett úszó­me­den­cé­nyi ki­lá­tó­ab­la­ko­kon át be­áradt a Sun­dar­ban ba­rát­sá­gos fé­nye.

Az ab­lak­me­den­cék kö­zött, szót­lan vagy síró Noo­nok gyű­rű­jé­ben, ott­fe­lej­tett ru­ha­ku­pa­cok­nak tűnő ala­kok he­ver­tek. A még min­dig ká­bult Zen nem is tud­ta, mik le­het­nek, míg a gyá­szo­lók egyik cso­port­ját meg­kö­ze­lít­ve meg nem pil­lan­tot­ta az ott fek­vő Suf­ra úr­nőt. Aki ide­hoz­ta őt a roncs­ból, a le­he­tő leg­mél­tó­ság­tel­je­sebb mó­don te­rí­tet­te ki, és egy kis raj­nyi szent­já­nos­bo­gárd­rónt is be­kap­csolt, hogy mé­cses­ek­ként le­beg­je­nek az el­hunyt feje fe­lett. Ám e fé­nyek sem lep­lez­het­ték el Suf­ra úrnő tes­té­nek meg­tö­re­té­sét: sem el­bi­csak­lott nya­kát, sem sza­kadt, mocs­kos öl­tö­zé­két, sem élet­te­len ar­cá­nak vo­ná­sa­it.

Zen csak néz­te, az­tán kéz­tö­vét a sze­mé­re szo­rít­va meg­fé­kez­te ki­tör­ni ké­szü­lő könnye­it, és néz­te to­vább a fek­vő ala­kot. Ma­gá­ban egy­re csak azt haj­to­gat­ta egész idő alatt: ez nem az ő hi­bá­ja, nem az övé, nem csak az övé. És köz­ben tud­ta, hogy Suf­ra úr­nő­nek már soha nem mond­hat el sem­mit ön­ma­gá­ról, még annyit sem, hogy saj­nál­ja a tör­tén­te­ket.

„Gye­rünk in­nen!”, je­lez­te Nova. „Itt le­het Ga­eta is, vagy va­la­ki más, aki tud ró­lad.”

Szin­te az egész ál­lo­mást sí­rás töl­töt­te be: gye­re­kek böm­böl­tek a ma­má­juk után, könny­csí­kok szán­tot­ták fel a kor­mot a mar­co­na Noon cég­kom­man­dó­sok meg­ren­dült ar­cán. Még az Aján­dé­kok éva­da is fel­ha­gyott a tül­kö­lés­sel, és zo­ko­gás­hoz igen ha­son­ló, ke­se­rű, bá­na­tos dal­lam­ba fo­gott. A fiú nem is gon­dol­ta vol­na, hogy így ké­pes gyá­szol­ni egy vo­nat. A hang­tól fel­dü­höd­ve kö­nyö­ké­vel lök­dös­te fél­re a le­súj­tott, könnye­ző em­be­re­ket, ahogy kö­vet­te No­vát egy csa­pó­aj­tó­hoz, ame­lyet a lány az ál­lo­más terv­raj­zán fe­de­zett fel.

Zen at­tól tar­tott, hogy ron­gyos Noo­nok tö­me­gei si­et­nek majd az ál­lo­más kül­ső tör­zsén levő űr­han­gá­rok­hoz, de egy sem tett így. Az ő vi­lá­guk ge­rin­cét a K-Bahn al­kot­ta, és még a ko­csi­ja­ik ron­csa­i­ból elő­ká­szá­lód­va is arra szá­mí­tot­tak, hogy rö­vi­de­sen jön egy má­sik vo­nat, amely a Sun­dar­ban­ra vi­szi őket. Más le­he­tő­ség meg sem for­dult a fe­jük­ben. Az ab­la­ko­kon túl ott ra­gyo­gott a boly­gó, de ugyan ki­nek jut­na eszé­be, hogy űr­ha­jó­val száll­jon le rá, ha vo­nat­tal ké­nyel­me­seb­ben és ha­ma­rabb oda­ér­het?

Va­la­ki­nek még­is eszé­be jut­ha­tott ez az öt­let, mert az első han­gár, ame­lyet Nova meg­ta­lált, üres volt. De a má­so­dik­ban, a gyé­mánt­üveg űr­ka­pu ha­tal­mas ko­rong­ja fe­lett, ott csün­gött in­dí­tó­áll­vá­nyán egy dár­da­for­ma űr­ha­jó. Alat­ta a Sun­dar­ban kon­ti­nen­sei és ten­ge­rei ter­pesz­ked­tek, és fel­hő­fod­rok csil­lan­tak a fer­dén tűző nap­fény­ben.

Zen és Nova át­kelt a lég­zsi­li­pen. Úgy tűnt, az ál­lo­más­nak ezt a kül­ső ré­szét nem érin­tet­ték az oda­bent ter­je­dő üzem­za­va­rok. A lám­pák en­ge­del­me­sen fel­fény­let­tek, és Nova rá­dió­pa­ran­csá­ra elő­sik­lott a ha­jó­törzs lég­zsi­lip­jé­hez ve­ze­tő ke­rá­mia ki­kö­tő­híd. Az űr­ka­pu kö­rül na­rancs­szí­nű for­gó­lám­pák kezd­tek vil­log­ni, és oda­fent a cső­ve­ze­té­kek te­ker­vé­nye­i­ben is tör­tént va­la­mi: loccsa­ná­sok hal­lat­szot­tak. Zen úgy vél­te, a csö­vek­ben bu­gyo­gó üzem­anyag­tól és hű­tő­fo­lya­dék­tól ered­het­nek.

– Fel­en­ged ez min­ket a fe­dél­ze­té­re? – tu­da­kol­ta. Bi­zal­mat­la­nul mé­re­get­te a ha­jót és az alat­ta ásí­tó mély­sé­get. – Ez egy Noon hajó…

– Te Noon vagy, ne fel­edd! – fi­gyel­mez­tet­te Nova. – De mind­egy, ez a hajó na­gyon buta. Már rá is vet­tem, hogy el­fo­gad­ja a pa­ran­csa­i­dat. Most üze­ne­tet kül­dök Ra­ven­nek a Sun­dar­ban­ra; ő meg tud­ja adni a ha­jó­nak, hogy hol száll­jon le.

– Ak­kor ez könnyen ment – ál­la­pí­tot­ta meg a fiú.

Nova szo­mor­ká­san rá­mo­soly­gott. Majd oda­ha­jolt hoz­zá, és Zen érez­te, hogy a lány ajka az ar­cá­hoz és a szá­ja sar­ká­hoz ér. Az­tán Nova el­pi­rul­va hát­ra­lé­pett. Mi­lyen bá­jos arca van, gon­dol­ta Zen. Ko­ráb­ban nem volt biz­tos eb­ben, de most már igen. Az arc mö­gött élő tu­dat tet­te bá­jos­sá, mint ahogy egy lám­pást is cso­dás­sá va­rá­zsol a ben­ne lo­bo­gó láng.

Mi­köz­ben azon töp­ren­gett, nem len­ne-e bi­zarr, ha mind­ezt el­mon­da­ná a lány­nak, apró pi­ros fény­pont kú­szott vé­gig ma­tat­va a hajó tör­zsén, majd akár egy hom­lok­ra fes­tett bin­di, meg­pi­hent a lány két szem­öl­dö­ke közt.

Zen fi­gyel­mez­te­tő­en ki­ál­ta­ni akart, de Nova már meg­érez­te a lé­zer érin­té­sét. Le­rán­tot­ta őt a föld­re, a lö­ve­dé­kek pe­dig el­sü­ví­tet­tek fe­let­tük, és szik­ráz­va, fül­sér­tő csat­ta­nás­sal az űr­sik­ló fe­let­ti áll­vány­zat­ba csa­pód­tak.

Ahogy a lö­vé­sek zaja el­ült, Zen fü­lét drón­ro­to­rok hang­ja ütöt­te meg, és épp idő­ben pil­lan­tott fel, hogy lás­sa, amint régi is­me­rő­se, a Bo­gár be­rep­pen a han­gár­ba. Ga­eta Noon nyil­ván arra uta­sí­tot­ta a drónt, hogy va­dássza le őt, a gép pe­dig sem­mi más­sal nem tö­rőd­ve en­ge­del­mes­ke­dett. Nem vett tu­do­mást sem a ka­taszt­ró­fá­ról, sem ön­nön sé­rü­lé­se­i­ről. Im­bo­lyog­va re­pült, mint va­la­mi szár­nya­sze­gett ma­dár; pár mé­te­ren­ként le-le­hup­pant, és a pad­lón von­szol­ta ma­gát. Zen sej­tet­te, hogy a fegy­ve­re­i­nek több­sé­ge már nem mű­kö­dik. Még az elekt­ro­mág­ne­ses gép­ágyú­ja is el­hall­ga­tott, amellyel ko­ráb­ban lőtt.

– El­fo­gyott a lő­sze­re – kö­zöl­te Nova.

– Ki tu­dod ütni?

– Jók a tűz­fa­lai, el­tart egy da­ra­big…

A rop­pant ki­tar­tó Bo­gár ek­kor elő­tolt egy ezüs­tös, for­gó pen­gét, és su­tán fe­lé­jük ló­dult.

– Szállj fel a ha­jó­ra! – sür­get­te a fiút Nova. – Ki­nyi­tom az űr­ka­put.

Zen rá­vág­ta vol­na, hogy úgy­sem tud­ja ki­nyit­ni, de a lány éles el­mé­je ad­dig­ra már át is pöc­cin­tett egy adag prog­ram­kó­dot a han­gár gép­agyá­ba. A vil­lo­gó lám­pák fé­nye na­rancs­ról vö­rös­re vál­tott, és a fiú sza­va­it szi­ré­nák vij­jo­gá­sa foj­tot­ta el. A le­hor­go­nyo­zott hajó alatt szét­nyílt a kapu, és a han­gár­ból ki­zú­du­ló le­ve­gő ma­gá­val so­dor­ta a Bo­ga­rat az űrbe. Zen kis hí­ján ugyan­így járt, de vé­gül fel­küsz­köd­te ma­gát a ki­kö­tő­hí­don. Az áll­vá­nyon füg­gő űr­sik­ló meg­ráz­kó­dott, a lám­pák pe­dig egy­re csak vil­log­tak-vil­log­tak, vér­vö­rö­sen. A hajó aj­ta­já­hoz érve Zen meg­for­dult; Nova már ott kú­szott mö­göt­te fel­fe­lé.

Ám a Bo­gár mint­ha még a sö­tét­ség­be zu­han­tá­ban is bosszút akart vol­na áll­ni, vagy csak egy vég­ső, két­ség­be­esett lé­pés­sel meg­pró­bál­ta a Ten­gely­híd­hoz pány­váz­ni ma­gát. Zen vil­la­nást lá­tott oda­kint, de azt hit­te, csak hol­mi ki­sod­ró­dó tör­me­lék­da­ra­bon csil­lant meg a fény. Egy má­sod­perc­cel ké­sőbb, épp ami­kor Nova el­ér­te a ki­kö­tő­híd vé­gét, a Bo­gár ki­lőtt csák­lyá­ja hát­ba ta­lál­ta, át­döf­te a tes­tét, és kék gélt ki­ont­va tört elő a mell­ka­sá­ból.

A lány ar­cá­ról le­her­vadt az ádáz vi­gyor. Tág­ra nyílt szem­mel me­redt Zen­re, szá­ján apró sö­tét­kék szi­lán­kok­kal ke­vert kék fo­lya­dék buggyant ki.

Zen fe­lé­je ka­pott. Az uj­jai érin­tet­ték Nova uj­ja­it, egy pil­la­na­tig úgy tűnt, si­ke­rül meg­ra­gad­nia a lányt. De a buk­fen­ce­ző Bo­gár még min­dig tá­vo­lo­dott az ál­lo­más­tól; a szén­szá­las ká­bel meg­fe­szült, és a csák­lya­ho­rog be­le­akadt abba, ami Nova mell­ka­sá­ban a szegy­cson­tot he­lyet­te­sí­tet­te.

– Zen… – szó­lalt meg a lány, de a Bo­gár már el is ra­gad­ta a fi­ú­tól, ma­gá­val rán­tot­ta az űrbe.

A han­gár­ban már alig ma­radt le­ve­gő, a hajó pe­dig sür­get­te Zent, hogy zár­ja be a kül­ső aj­tót. Csak annyit te­he­tett, hogy be­ve­tő­dött a lég­zsi­lip­be, és hagy­ta, hogy az ajtó szisszen­ve be­zá­rul­jon. Míg a zsi­lip meg­telt le­ve­gő­vel, az ab­lak­hoz nyom­ta az ar­cát, de nem lát­ta sem No­vát, sem a Bo­ga­rat.

A hajó még min­dig Nova uta­sí­tá­sa­it kö­vet­te, és je­lez­te a fi­ú­nak, hogy kös­se be ma­gát, de ő nem fi­gyelt oda. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb a se­géd­ra­ké­ták le­ta­szí­tot­ták a ha­jót a Ten­gely­híd­ról. Zen a mennye­zet­nek vá­gó­dott, de ami­kor a ra­ké­ták le­áll­tak, már nem esett le, ha­nem is­mét súly­ta­la­nul, sza­ba­don le­be­gett. El­ki­ál­tot­ta Nova ne­vét, de a lány nem vá­la­szolt. Csak a hajó je­len­tet­te nyu­godt, os­to­ba hang­ján, hogy Nova a Sun­dar­ba­non ta­lál­ha­tó ko­or­di­ná­ták­ra ál­lí­tott be út­vo­na­lat.

Zen át­ment a lég­zsi­lip­ből az élő­fa­lu­gast for­má­zó nagy­ka­bin­ba, amely­nek ha­tal­mas gyé­mánt­üveg ab­la­ka­i­ból elő­ször pil­lan­tot­ta meg kí­vül­ről az eget be­töl­tő, csont­fe­hér Ten­gely­hi­dat. Az ir­dat­lan épít­mény egyik vége, ame­lyet szét­szag­gat­tak a Noon-vo­nat há­tul­já­ban tör­tént rob­ba­ná­sok, tör­me­lé­ket és le­ve­gőt oká­dott az űrbe.

Nova és a Bo­gár el­tűnt, el­nyel­te őket a vég­te­len, ki­et­len éj.