12

AKKOR SEM ESETT VOLNA NEHEZÉRE megtalálni a motelt, hat sosem járt volna ott ezelõtt. Helyileg Beatty város Fõutcáján terpeszkedett, mely optimista neve ellenére csupán fél mérföld per órás nyílás volt a 95-ös és 374-es autópálya között.

Maga a szálloda – a Motel 6 a Halál-völgyben – külsõ megjelenése ellenére fertõtlenítõ szappantól illatozó, tiszta szobákat kínált. Volt már szerencséje rosszabbhoz, rosszabb helyeken is kamatoztatta már... különleges képességeit. Ha volt valami, ami zavarta, az leginkább a motel neve volt.

A születésénél fogva karacsáj tatár Allison – akit valódiban Ajszilunak hívtak, mely azt jelentette törökül: Szépséges, mint a Hold – anyjától, apjától és õseitõl örökölte az ómenek egészséges tiszteletét, lett légyenek azok világosak vagy rejtettek. Úgy vélte, a Motel 6 a Halál-völgyben név egyértelmûen ez utóbbi kategóriába illik.

Mindegy. Az ómenek szeszélyesek, a jelentés mindig értelmezés kérdése. Ez esetben nem valószínû, hogy a motel neve rá vonatkozik; ahhoz túlságosan megbabonázta alanyát, hogy veszélyt jelentsen rá akár közvetve, akár közvetlenül. És a maga részérõl nem sok gondolkodást igényel az, amiért idejött, olyan kitûnõ kiképzést kapott. Segíti továbbá az, hogy a férfiak egyszerû, kiszámítható teremtmények, a legalapvetõbb szükségletek hajtják õket. „A férfi agyag”, mondta egyszer elsõ oktatója, egy Olga nevû nõ, s õ már zsenge tizenegy évesként meglátta az ebben rejlõ igazságot, hisz emlékezett a falusi fiúk rajta idõzõ tekintetére sõt, a meglett férfiak mindig figyelõ szemére.

Már azelõtt, hogy beindult volna nála a változás, és teste kivirágzott, nemcsak azt tudta ösztönösen, melyik a szebbik nem, de azt is, melyik az erõsebb. A férfiak fizikailag erõsek, és ennek megvan a maga haszna és gyönyöre, õ viszont másfajta erõvel bírt, s ez jól szolgálta, életben tartotta a veszélyes helyzetekben, kényelemben a nehéz idõkben. Most, huszonkét évesen, távol a falujától, ereje kezdte gazdaggá tenni. Ráadásul elõzõ megbízóival ellentétben a jelenlegi nem kérte, hogy menjen meghallgatásra. Sejtelme sem volt, vajon ez szigorú vallási eszményeikbõl vagy professzionalizmusukból fakad, mindenesetre készpénznek vették a referenciáit, akárcsak az ajánlólevelét, bár homály fedte, hogy az kitõl származott. Nyilván egy befolyásos embertõl. A mostanra megszûnt program, melynek keretében kiképezték, szigorúan titkos körülmények között folyt.

Elhajtott a motel parkolója mellett, megkerülte a tömböt, és visszatért a másik irányból valami szokatlan után kutatva, s figyelve, mit súg a megérzése. Látta, hogy a férfi jármûve, az 1990-es kék Dodge kisteherautó fél tucat másik mellett parkol, s egy kaliforniait és egy arizonait leszámítva valamennyinek helyi a rendszáma. Mivel mindent rendben talált, elégedetten begurult egy benzinkúthoz, csinált egy Y fordulást, aztán visszatért a motelhoz, beállt a parkolóba – a Dodge-tól két hellyel távolabb tette le a kocsit. Gyorsan ellenõrizte a sminkjét a visszapillantó tükörben, és elõvett néhány óvszert a kesztyûtartóból. Bepottyantotta õket, és mosolyogva összepattintotta retiküljét. Az utóbbi idõben többször panaszkodott a férfi az óvszer miatt, azt hajtogatta, nem akarja, hogy bármi közéjük álljon, õ meg tiltakozott, mondván, várni szeretne, míg jobban megismerik egymást, esetleg megvizsgáltathatnák magukat, nincsen-e nemi úton terjedõ betegségük, mielõtt a következõ szintre emelik a kapcsolatukat. Igazság szerint azonban semmi köze nem volt a meghittségnek és óvatosságnak a tétovázásához. Megbízója alaposan felkészült, részletes dossziét nyújtott át neki a férfirõl, mely behatóan taglalva mindent annak napirendjétõl kezdve az étkezési szokásain át a múltbeli kapcsolataiig. Két szeretõje volt ezelõtt, egy gimis barátnõ, aki az iskolaévek alatt dobta, meg egy másik, nem sokkal azután, hogy lediplomázott. Az a kapcsolat is kérészéletûnek bizonyult. Szinte kizárt, hogy bármi betegséget összeszedett. Nem, 1azóvszerhasználat csak fegyver az eszköztárában. A férfi által hõn áhított közelség szükséglet, márpedig a szükséglet nem más, mint töréspont. Amikor hajlandó lesz végre beadni a derekát”, és hagyni, hogy a férfi óvszer nélkül a magáévá tegye, az csupán egyetlen célt fog szolgálni: hogy megerõsítse rajta a fogást.

Agyag, gondolta.

De nem nagyon halogathatja tovább, megbízója már várja az információt, amit még ki kell húznia a férfiból. Hogy miért türelmetlenkednek, vagy mit terveznek a leállítandó információval, az csakis rájuk tartozik, de annyi bizonyos, hogy e férfi titkai létfontosságúak. Az ilyesmit azonban nem lehet siettetni. Nem lehet, ha jó eredményt akarsz kapni.

Kiszállt, bezárta a kocsit, és a szobához sétált. A férfi, szokásához híven, vörös rózsát csukott az ajtógomb és az ajtófélfa közti résbe – ez volt a „jelük”, melyik szobában várja. Az igazat megvallva aranyos ember volt, de túlon-túl gyenge, és olyan szeretetre éhes, hogy a megvetésen kívül szinte nem érzett mást iránta.

Bekopogott. Hallotta, hogy gyors léptek topognak az ajtó felé, s zörögve akasztja ki valaki a biztonsági láncot. Az ajtó felpattant, s ott állt õ kordbársony nadrágban és fél tucat, sci-fit vagy tévéshow-t ábrázoló topis pólójának egyikében.

Szia – búgta a csípõjét kidüllesztve, mint valami topmodell. A sokéves gyakorlásnak hála, beszédében nyoma sem volt akcentusnak. – Örülsz nekem?

Pántos – a férfi kedvenc, halvány barackszínben pompázó – ruhája tapadt, ahol kellett, máshol hullámzott, tökéletes összhangot teremtve szûziesség és pikantéria között. A férfiak, még ha nem tudatosult is bennük, azt várták szívük választottjától, hogy nappal hölgy, a hálóban szajha legyen.

A férfi mohó tekintete végzett lába és keble szemrevételezésével, és megpihent az arcán.

– Ööö, igen... Egek, de mennyire – motyogta. Gyere, kerülj beljebb!

Kétszer szeretkeztek az elkövetkezõ két órában, elõször alig pár percig tartott, második alkalommal tíz percig, és csak azért ilyen hosszan, mert Allison visszafogta. Másfajta izmokkal, gondolta. Mindazonáltal nem kevésbé erõsekkel. Mikor végeztek, a férfi lihegve hanyatt feküdt, mellkasa és arca csatakos volt az izzadságtól. A lány legurult, a vállához fészkelte magát, és nagyot sóhajtott.

– Hû – motyogta. – Ez aztán... hû...

– Igen, tényleg – felelte a férfi.

Steve nem volt rosszképû a göndör vörösesszõke hajával és világoskék szemével, de az õ ízléséhez túl vékonydongájú volt, a szakállától pedig viszketett az arca és a combja. Pedig rendesen tisztálkodott, nem dohányzott, egyenesen álltak a fogai, úgyhogy összességében rosszabb is lehetett volna.

Ami a szeretkezési képességeit illeti... Hát, annak szinte teljességgel híján volt. Túlságosan elõzékeny, túl gyengéd szeretõként folyton azon aggodalmaskodott, mit csinál rosszul, min kéne változtatnia. Próbálta megnyugtatni, csupa szépet mondott, a kellõ pillanatokban nyögött, de gyanította, hogy Steve tudat alatt fél, hogy elveszíti – nem mintha valaha is birtokolta volna.

Lényegében a szépség és a szörnyeteg effektus munkált. Magától értõdõ, hogy nem fogja elveszíteni, addig biztosan nem, amíg ki nem szedi belõle a megbízói számára nélkülözhetetlen választ. Egy röpke pillanatra elfogta Allisont a bûntudat, amint elképzelte, mihez kezd majd Steve, amikor õ eltûnik. Nem kételkedett benne, hogy a férfi beleszeretett, elvégre ez volt a cél, de annyira... ártalmatlan volt, hogy nehéz volt idõnként nem szánni. Félresöpörte a gondolatot.

– Szóval, hogy megy a munka? – kérdezte Steve.

– Jól, a szokásos: járom az országot, reklámot csapok a portékámnak, átnyújtom a telefonszámomat, és kivillanom a dekoltázsomat az orvosoknak...

– Hékás!

– Nyugi, csak ugratlak. Sok orvos tart attól, hogy bevonják a gyógyszert.

– Mint a fájdalomcsillapítót, amelyet a tévében mutattak?

– Úgy van. A gyártó meg egyfolytában nyomás alatt tart minket, hogy tovább erõltessük.

Steve úgy tudta, orvoslátogató, és Renóban van a székhelye. Egy könyváruházban „találkoztak”, ahol a beltéri kávózóban öt centje hiányzott, hogy kifizesse a mokkáját. A sorban mögötte álló Steve idegesen felajánlotta, hogy fedezi a különbséget. A férfiról összeállított dossziéval – vagy legalábbis a szükséges kis tudnivalóval – felfegyverezve és szokásait jól ismerve könnyen elintézte, hogy összefussanak, és a találkozót még könnyebben a saját javára fordította, amikor érdeklõdést tanúsított Steve gépészeti könyve iránt, amely igazság szerint abszolúte hidegen hagyta. Steve azonban ezt észre sem vette, annyira felvillanyozta, hogy egy csinos lány figyelmét élvezi.

Szóval az egész gépészet – mondta. – Fogalmam sincs, hogy csinálod. Megpróbáltam elolvasni az egyik könyvedet, de egy árva szó sem marad meg bennem.

Hát, pedig te nagyon okos vagy, de azért ez tényleg száraz anyag. Ne feledd, én négy évig jártam egyetemre, mégsem tettem szert semmi gyakorlati ismeretre, míg el nem helyezkedtem. Az MIT-n rengeteg mindent megtanítottak, de az bakfitty ahhoz képest, amit azóta tanultam.

– Például?

– Á, tudod, dolgokat.

– Úgymint?

Steve nem válaszolt.

– Rendben, rendben, vettem, Mr. Fontos, Hétpecsétes Titok Úr!

– Nem errõl van szó, Ali – felelte a férfi kissé siránkozva. – Csak aláíratják veled azt a sok papírt: titoktartási kötelezettséget meg minden.

– Tyûha, befolyásos ember lehetsz.

Steve a fejét ingatta.

– Dehogy. Tudod, milyen a kormány... a végletekig paranoiás. Már az meglep, hogy nem tettek minket poligráfra, de ki tudja?

– Szóval, akkor mit tanultál? Fegyvereket, bombákat, ilyesmiket készíteni? Várj csak... rakétaszakértõ vagy?

Steve jót derült.

– Nem, nem vagyok rakétaszakértõ. Gépészmérnök vagyok, átlagos, középszerû mérnök.

– Kém? – Allison felkönyökölt, hagyta, hogy a lecsúszó lepedõ felfedje fehér keblét. – Az vagy, ugye? Kém.

– Nem, kém sem vagyok. Úgy értem, ugyan már, csak nézz rám! Én kockafej vagyok.

– Tökéletes álca.

– Öregem, neked aztán élénk a fantáziád, azt el kell ismerni.

– Kibújsz a válasz alól. Ez az árulkodó jel, egy igazi kémsztori.

– Nem. Sajnos ki kell ábrándítanom téged.

– Akkor mi vagy? Áruld el...

– Az energiaügyi minisztériumnak dolgozom.

– Atomenergiával meg ilyesmivel?

– Úgy van.

Igazság szerint Allison tudta, mivel keresi Steve a kenyerét, hol dolgozik, és mi folyik ott. Ami õt érdekelte – ami õket érdekelte –, az sokkal specifikusabb volt. Megbízói meg voltak gyõzõdve róla, hogy Steve birtokában van az információnak, lehet, hogy már most a fejében van, de ha mégsem, hát hozzá tud férni. Önkéntelenül eltöprengett, miért õt bérelték fel a feladatra ahelyett, hogy elrabolnák az utcán, és nyers erõvel szednék ki belõle, amire kíváncsiak. Gyanította, hogy a válasznak éppannyira köze van a férfi munkahelyéhez, mint a kínzás megbízhatatlanságához. Ha Steve-nek nyoma vész, vagy holtan találnak rá s a leghalványabb gyanú felmerül, nemcsak a helyi rendõrség, hanem az FBI is nyomozni kezd, és megbízója nyilván mindenáron el akarja kerülni ezt a fajta beható vizsgálatot. Mindenesetre az, hogy nem a közvetlenebb módszerre esett a választásuk, arra utalt, hogy a szükséges Információ egyszerre kulcsfontosságú és rendkívüli, lehet, hogy Steve az egyetlen használható információforrásuk, vagyis azt vagy szigorúan õrzik, vagy páratlan rálátása van a témára.

Nem mintha számítana. Elvégzi a munkát, zsebre vágja a pénzt, aztán... hát, ki tudja?

Tekintélyes honoráriumából akár új életet kezdhetne valahol máshol, hogy mással keresse meg a betevõt. Valami hétköznapi munkával, lehetne könyvtáros vagy könyvelõ. Elmosolyodott a gondolatra. Milyen kellemes lenne hétköznapi életet élni. Azért nem árt vigyázni a megbízóival. Bárhogy akarják felhasználni az információt, az egyértelmûen létfontosságú. Olyannyira, hogy akár gyilkolhatnak is miatta.

Hív a munka...

I.ustán megcirógatta Steve mellkasát.

De azért nem forogsz veszélyben vagy ilyesmi, ugye? Úgy értem, nem leszel rákos?

Á, nem – mondta a férfi –, nem valószínû. Nyilván van kockázat, de sok a szabály meg az elõírás, tényleg nagy hülyeséget kell csinálnod, hogy bajod essék.

Szóval nem történt még baj senkivel?

Dehogynem, de csak a szokásos figyelmetlenség, valakinek például áthajtottak a lábán targoncával, másnak meg torkán akadt a chips a kávézóban. Néha egy hajszálon múlt a... a többi helyen, de általában csak azért, mert valaki összecsapta a munkát, és még ilyenkor is ott van a biztonsági rendszer meg a szabályzat. Hidd el, drágám, biztonságban vagyok.

– Helyes, ennek örülök. Szörnyû lenne a tudat, hogy bajod esik vagy megbetegszel.

– Ez nem valószínû, Ali. Én nagyon körültekintõ vagyok. Majd meglátjuk, gondolta Allison.