61

IDÕSB JACK RYAN megkötötte a nyakkendõjét, és a tükörbe nézett. Úgy döntött, elég jól fest. A szerencsehozó öltönye, sima fehér ing és vörös nyakkendõ volt rajta. Elõzõ nap vágatta le a haját, úgyhogy elég õsz szál látszott, hogy megmutassa, nem kölyök már, de fiatalos ahhoz képest, hogy az ötvenes évei elejét tapossa. Egy próbamosollyal ellenõrizte, rendesen fogat mosott-e. Akkor harcra fel!

Egy óra múlva kezdõdik vagy húsz kamera és az azok mögött tolongó riporterek/kommentátorok százai elõtt, de alig akad köztük olyan, aki valóban kedveli. Persze nem muszáj kedvelniük. Az a feladatuk, hogy úgy számoljanak be a tényekrõl, ahogy eléjük kerül, õszintén és korrektül. Többségük, de legalábbis néhányan bizonyosan úgy fognak beszámolni, ha Isten is úgy akarja. Mindenesetre kifogástalanul kell elõadnia a beszédét, és véletlenül sem rókázhat vagy botolhat meg a kamerák elõtt, bármily szórakoztató is lenne az esti tévéshow-ban.

Kopogtattak. Az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. Nem kellett túlzottan óvatosnak lennie. Titkosszolgálati osztaga úgy õrizte az egész szintet, mint a légierõ az atombomba-kioldót.

– Helló, Arnie, Callie – köszönt.

Arnie van Damm végigmérte.

– Nos, elnök úr, jó látni, hogy még mindig tudsz öltözködni.

– Van másik nyakkendõd? – kérdezte Callie Weston.

– Mi a baj a vörössel? – kérdezett vissza Ryan.

– Túlságosan az arcodba mászik.

– Milyet szeretnél?

– Az égkék jobb.

– Callie, imádom a munkádat, de kérlek, hagyd, hadd öltözzem fel magam, jó?

Callie Weston morgott, de nem vitatkozott.

– Kész vagy? – kérdezte Arnie.

– Túl késõ elfutni – felelte Ryan. És valóban. Mostantól tettre kész, félelem és gáncs nélküli jelölt. Gerinces, ember a gáton.

Van Damm megszólalt: – Persze, nem beszélhetlek rá...

– Nem. – Arnie-val és Callie-val már kitárgyalták a Georgetownt, meg hogy belefoglalja-e a gyilkossági kísérletet a bejelentésébe. Mint várható volt, Arnie és Callie amellett érvelt, hogy említse meg, õ azonban hallani sem akart róla. A kampány során úgyis szóba fog kerülni az eset, de nem õ fogja felhozni. Persze hallgatni sem fog róla.

– Milyen a közönség? – kérdezte Ryan a témát lezárva.

– Feltüzelt – felelte Arnie. – Mellesleg lassan csordogálnak ma a hírek, szóval örülnek, hogy láthatnak. Kitölthetnek majdnem öt perc mûsoridõt. Rengeteg fogkrémet fogsz eladni nekik, Jack. Hisz egyik-másik még kedvel is.

– Valóban? Mióta? – kérdezte Ryan.

– Nem õk az ellenség. Õk a sajtó. Semleges megfigyelõk. Lógnod kéne velük, magánbeszélgetéseken csevegni. Ledönteni velük egy sört. Hadd kedveljenek meg! Szerethetõ fickó vagy. Hadd váljon ez a javadra!

– Fontolóra veszem. Kávét?

– Jól készítik itt?

– Nem panaszkodom – mondta Jack. Átsétált a szobaszervizes tálcához, és letelepedett, hogy töltsön még egy csészével. A harmadikkal. Ennél húzta meg a határt, nehogy ideges legyen a koffeintõl. A Fehér Házban a korábban brit gyarmat Jamaicából származó Blue Mountain volt az elnöki kávé, melyet világszerte széles körben a legfinomabbnak tartanak. Az aztán a csésze kávé. Talán a babszemekben felhalmozódó bauxit teszi, mélázott Jack.

Gondolatai megint a fõ kérdés körül forogtak: ha megnyerné, hogyan terelné vissza az országot a helyes vágányra. Egy olyan bonyolult országot, mint az USA, gyakorlatilag lehetetlen kormányozni. Túl sok érdek, valamennyi élet-halál kérdése valakinek, és az a valaki bekerül a tévébe vagy a lapokba, hogy nézetei biztosan megfelelõ – lehetõleg hangos – visszhangot kapjanak. Akár figyel az elnök, akár nem. Mert neki ott a személyzet, hogy a fontos dolgok elébe kerüljenek. Ezáltal azonban a személyzet túszává válik, és még egy jó embert is tévútra vihetnek az e posztra jelöltek – mellékesen, a személyzet kiválasztását a gyakorlottabb személyzetisek végzik, akikben egytõl egyig buzog önmaguk fontosságának tudata, mintha egy asztal a Fehér Ház nyugati szárnyában vagy a régi elnöki iroda épületében személyes ajándék lenne Isten kezébõl. Õk formálhatják és formálják az elnök elképzeléseit pusztán azzal, hogy megrostálják, mit lásson. És még négy ilyen évért akarsz küzdeni? kérdezte Ryan magában. Te hülye, idióta!

– Ismerem ezt a nézést – sopánkodott Arnie. – Tudom, mi jár a fejedben. Mit mondhatnék, Jack, azon kívül, hogy szerintem tényleg te vagy a legmegfelelõbb ember a munkára, és szükség van rád. Minden porcikám ezt súgja. És neked?

– Lassan eljutok oda – mondta Ryan.

– Látod, mi folyik Iránban? – kérdezte Arnie.

– Mire gondolsz? Az atomprogramjukra vagy a határ menti gyakorlatra?

– Mindkettõre.

– Ugyanaz a ház, más a festék – mondta Jack. – Teherán tudja, hogy elég egy kis kardcsörtetés, és Kealty máris reagál, vagy túlreagál. Mit küldetett oda Nettersszel? Egy egész anyahajórajt?

– Igen. A Stennist. Visszarendelte õket a hazaútról.

– Tökkelütött! Az USA elnöke úgy táncol, ahogy õk fütyülnek. – Az órájára pillantott. – Mennyi idõm van még?

– Tíz perc – felelte Callie. – Rábeszélhetlek egy kis tévésminkre?

– Még csak az hiányozna! – mennydörögte Ryan. – Nem vagyok tízdolláros prosti a Tizenhatodik utcán.

– Mostanság többet kóstálnak, Jack. Az infláció, nem emlékszel?

Ryan felállt, és megcélozta a mosdót. A hólyag fölötti uralom elvesztését ugyancsak kerülni kell, kizárt, hogy megessen vele kamera elõtt. Ahogy egyre öregebb lett, egyre kevésbé szívesen állt be a sorba egy brunyálásért. Biztosan a korral jár, gondolta. Szóval brunyált egyet, felrántotta a cipzárt, és visszatért, hogy felvegye a zakóját.

– Menjünk, srácok?

– Elõre, az oroszlán barlangjába, elnök úr! – Arnie csak a magánéletben tegezte Jacket. Callie Westont ugyanez a kiváltság illette, bár kényelmetlenül érezte magát miatta. Mikor kiléptek a helyiségbõl, Andrea Price-O’Day már várt rájuk osztagának néhány tagjával, fegyverük készenlétben a pisztolytáskában.

– HARCOS indul – tájékoztatta Andrea a csapatát a hajtókájára erõsített mikrofonon.

Jack a felvonóhoz masírozott, melynél szokás szerint egy másik felfegyverzett ügynök várta.

– Rendben, Eddie – mondta Andrea. Eddie elengedte a gombot, és a felvonó leereszkedett a második emeletre, vagyis a mai bejelentés számára fenntartott tárgyalóterem szintjére.

Negyven másodperccel késõbb szétcsusszantak az ajtók, és a titkosszolgálat elõrement, hogy vezesse a bevonulást. Hatalmas nézõközönség fogadta, meglepõ módon közönséges állampolgárok is megjelentek, zömmel azonban különbözõ beállítottságú riporterek jöttek kamerával, jack rájuk mosolygott – egy jelölt mindig mosolyogjon –, s intett annak a pár embernek, akiket négy évvel korábbról névrõl ismert. Közben arra gondolt, csak nehogy a nagy mosolygásban széthasadjon az arca.

– Elnök úr, kérem, kövessen – szólt a szállodaigazgató a terem végébe kísérve a társaságot. Ott állították fel a felolvasóasztalt. Ryan nyomban elhelyezkedett mögötte. Megmarkolta a fakeretet, még a keze is belesajdult. Ez volt a szokása, segített neki ráhangolódni a feladatra.

– Hölgyeim és uraim – kezdte. – Köszönöm, hogy eljöttek. Azért vagyok itt, hogy bejelentsem, indulok az Egyesült Államok elnökségéért jövõre.

Három éve ért véget az elnökségem, azóta csalódottan figyelem a jelenlegi elnök hivatali ügyködését. Kealty elnök úr nem jól reagált a hazánkkal szemben felmerülõ kihívásokra. Afganisztánban és Irakban szükségtelenül haltak meg katonák, áldozatul estek a kivonás irányt vesztett politikájának. Amikor egy ország háborúban áll, még ha tévedés is az a háború, nem szabadulhatsz tõle, azt le kell játszani. Nem helyes politika elmenekülni a konfliktusok elõl. Kealty elnök úr már az Egyesült Államok szenátoraként sem viszonyult barátian a katonai szolgálatokhoz, s azóta csak tetézte korábbi hibáit, ügyetlenül használta õket, túlszabályozta a mûködésüket az ovális irodából, s megölette embereinket ahelyett, hogy hallgatott volna a terepen szolgáló parancsnokokra.

Kealty elnök úr a nemzetgazdaságot is tévútra vitte. Amikor leköszöntem, Amerika gazdasága egészségesen növekedett. Elsõ két évében Kealty elnök úr elhibázott adópolitikája megakasztotta ezt. Tavaly a gazdaság elérte mélypontját, s bár azóta megint növekedésnek indult, az nem a kormánypolitika miatt történt, hanem annak ellenére. Kormányzásom alatt egyszerûsítettük az adórendszert. Ezzel rengeteg jogász és könyvelõ vesztette állását, mellesleg, talán emlékeznek, még mindig hiteles könyvvizsgáló vagyok, de az új adótörvények olyannyira tömören fogalmaznak, hogy már én sem értem õket! Lehet, hogy Kealty elnök urat boldoggá teszi, hogy, a szavaival élve, mindenki tisztességes részt vállal az adókból, csakhogy a szövetségi kormányhoz befolyó bevételek nemhogy növekedtek volna, de inkább csökkentek, s a keletkezõ hiány napról napra az ország kárára van.

Kealty Fehér Házban töltött elsõ három évét kizárólag tévedésnek tekinthetem hazánkra nézve, ezért állok most itt, hogy visszatérjek, és orvosoljam a hibákat.

Ami a nemzetbiztonság kérdését illeti, hazánknak új, hatékony látásmódra van szüksége, hol is állunk a világban. Kik az ellenségeink, hogyan kell velük bánni. Kezdetnek jobb hírszerzõszolgálatra van szükségünk. Ennek kiépítése évekbe telik, de nem késlekedhetünk, el kell kezdenünk. Nem bánhatunk el ellenségeinkkel, ha nem tudjuk, kik õk, és merre vannak. Úgy küzdhetünk ellenük, ha katonai erõforrásainkat megerõsítjük és hatékonyan használjuk fel. Kealty elnök úr ezt látványosan rosszul csinálta. A szövetségi kormány elsõdleges feladata a nemzetbiztonság. Az élet, Thomas Jefferson szerint, a biztonság és a boldogság keresése elõtt áll. A nemzet életének védelme a hadsereg, a haditengerészet, a légierõ és a flotta feladata. Ezért megfelelõ támogatást kell biztosítanunk nekik, és tökélyre képezni õket, aztán hagyni, hadd végezzék a munkájukat a hivatásos tisztek kívánságával és szakértelmével összhangban, a hivatalban lévõ elnök stratégiai irányítása alatt. Úgy tûnik, Kealty elnök úr ezt az egyszerû tényt sem ismeri fel.

Hölgyeim és uraim, itt állok, mert valakinek muszáj leváltania az elnököt, és ennek a valakinek szerintem John Patrick Ryannek kell lennie. Az önök és minden állampolgár támogatását kérem. Amerika jobbat érdemel annál, amit õ tett, felajánlom hát személyemet és éleslátásomat, hogy az elmúlt három év csorbáit kiköszörüljük. Célul tûztem ki, hogy Amerika visszaforduljon a régi igazságokhoz, melyek kétszáz éven át jó utat mutattak. Jobbat érdemel népünk. Azért vagyok itt, hogy mindenkinek megadjam, amire szüksége van. És hogy az mi is? – tette fel a költõi kérdést.

– Mentesség a félelemtõl. Mindenkinek tudnia kell, hogy otthon és a munkahelyén biztonságban van. Tudnia kell, hogy a kormány éber, s lankadatlanul keresi azokat, akik ártó szándékkal közelednek hazánkhoz, és kész igazságot szolgáltatni azoknak, akik amerikaiakat támadnak meg Amerikában vagy bárhol a világban.

Hölgyeim és uraim, a kormánynak nem tiszte, hogy a nemzet pesztonkája legyen. Az átlagpolgár a nélkül is képes gondot viselni saját szükségleteire, hogy valaki itt, Washingtonban asszisztálna hozzá. Amerika azért alakult meg, mert kétszáz-egynéhány évvel ezelõtt polgáraink nem akartak távoli uralkodók uralma alatt élni, akiknek fogalmuk sem volt, s a legcsekélyebb érdeklõdést sem tanúsították az õ életkörülményeik iránt. Amerika a szabadságról szól. A szabadságról, hogy saját döntéseket hozhatunk, a szabadságról, hogy szomszédainkkal békében élhetünk. A szabadságról, hogy srácainkat elvihetjük a floridai Disney Worldbe vagy Coloradóba, lazachorgászatra. A szabadság azt jelenti, mi magunk dönthetjük el, mit akarunk kezdeni az életünkkel. A szabadság a természet természetes állapota. Isten azt akarja, hogy így éljünk. Az Egyesült Államok elnökének pedig az a feladata, hogy megõrizze, megvédje és óvja hazánkat. Ha az elnök teszi a dolgát, az állampolgárok úgy élhetnek, ahogy szeretnének. Ez az elnök teendõje: hogy megvédje, aztán békén hagyja a népet.

Ezt kívánom elérni. Újraépítem a katonaságot, engedélyezem, hogy kiképezzék saját egyenruhás tagjaikat, megfelelõen támogatom, és szabadjára engedem õket, hadd bánjanak el ellenségeinkkel. Újraszervezem a hírszerzést, hogy azonosíthassuk a hazánk és népünk életére törõkét, és szembeszállhassunk velük, mielõtt ártó szándékkal újra akcióba lendülnek. Olyan racionális adórendszert állítok vissza, mely csak annyit vesz el, amennyire szüksége van az államnak a funkciói betöltéséhez, s nem szipolyozza ki a népet, miközben arról papol, miként éljen.

Nemrégiben még valami felkeltette a figyelmemet. Kealty elnök úr az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának teljes súlyával támadást indított az Egyesült Államok hadseregének egyik kiemelkedõ katonája ellen. A szóban forgó katona Afganisztánban kereste az Emírt, Szaif Rahman Yasint. Az elfogására irányuló küldetés nem járt sikerrel, valószínûleg a rossz hírszerzés volt az oka, de ez a katona több ellenséges harcossal végzett az akcióban. Az igazságügyi minisztérium most gyilkosság vádjával nyomoz. Jómagam is betekintettem az ügybe. Ez a katona pontosan azt tette, amit a többi katona az idõk kezdete óta: leszámolt hazánk ellenségeivel. Kealty elnök úr és én egyértelmûen más nézeteket vallunk arról, mi lenne hazánk fegyveres erõinek a teendõje. Ez a bûnvádi eljárás végtelenül igazságtalan. A kormánynak az állampolgárokat kell szolgálnia, és az Egyesült Államok hadseregében szolgáló katona valójában egyenruhás állampolgár. Felszólítom hát Kealty elnök urat, hogy vessen véget ennek a vérlázító eljárásnak, de azonnal!

Köszönöm, hogy idefáradtak. Itt és most megkezdõdik a kampányom. Hosszú lesz, és bizonyára kemény, nyilván keményebb, mint az elsõ. De beszálltam a ringbe, s majd meglátjuk, hogy dönt az amerikai nép novemberben. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttek.

Ryan lelépett a felolvasóasztal mögül, és nagy lélegzetet vett. Szüksége volt egy kis vízre. Belekortyolt a felolvasóasztalon talált pohárba. Aztán átpillantott Arnie-ra és Callie-re, akik a hüvelyujjukat feltartva jelezték, hogy jó volt. Rendben, ez is megvan. A küzdelem elkezdõdött. Isten segélje!

– A kurva anyját! – vicsorogta Edward Kealty a tévé elõtt. – Istenverte Derék Dudley lóháton vágtat az ostromolt nemzet megmentésére! Az a legrosszabb, hogy birkák milliói veszik be ezt a maszlagot.

McMullen és személyzete tudta, hogy Ryan bejelentést fog tenni, s próbálták felkészíteni rá Kealtyt, de erõfeszítéseik egyértelmûen kudarcot vallottak. McMullen látta, hogy Kealty reakciója fõként düh, de igazi aggodalom bujkál benne. Az amerikaiak többségét feszélyezte az, ahogy Kealty a választásokat megnyerte. A „gyõzelem érvénytelenné válás által” kifejezés Kealty megválasztása után hónapokig visszatérõ elem volt a politikai mûsorokban, s noha a közvélemény-kutatási számoknak nem sikerült tetten érniük az ország hangulatát, McMullen gyanította, úgy érzik az emberek, mintha a választásokból kimaradt volna egy lényeges hozzávaló, nevezetesen a hosszú, kemény küzdelmekkel teli versengés két jelölt között, akik lecsupaszítják lelküket a szavazókért. Kealty ugyan megtette ezt, többé-kevésbé, ellenfelének azonban esélye sem volt rá.

– Hogy a pokolba jött rá a rangeres ügyre? – háborgott Kealty. – Tudni akarom!

– Lehetetlen kideríteni, uram.

– Ne jöjjön nekem ezzel az ökörséggel, Wes! Derítse ki!

– Igenis, uram. Ejtenünk kell az eljárást.

– A bokorugró ellen? Ja, tudom, a keservit! Hintsék el a pénteki hírszemlében! Szabaduljanak meg tõle! Hogy állunk az ellenzéki kutatással?

– Még dolgozunk rajta. Eddig semmihez sem fértünk hozzá, Langley a probléma. Ryan tevékenykedésének java még mindig titkosítva van.

– Uszítsa rá Kilbornt...

– Ki fog szivárogni. Visszaüthet ránk, ha kiszimatolja a sajtó, hogy Ryan CIA-s múltjában kutakodunk. Más módot kell találnunk.

– Mindegy, hogy csinálja! Vissza akar térni ez a faszfej, hát legyen, de fájni fog!

– Szent szar – kiáltott Sam Driscoll a kórházi ágyából. – Egy arc a múltból. Mi szél hozott erre?

John Clark elmosolyodott.

– Azt csiripelték a verebek, hogy elcseszted a vállad tollasozás közben.

– Bárcsak úgy lenne. Ülj le, haver!

– Ajándékot hoztam – mondta Clark, majd az ágyra fektette aktatáskáját, és kinyitotta. Két üveg Sam Adams sör lapult a mélyén. Az egyiket átnyújtotta Driscollnak, aztán felbontotta a magáét.

Driscoll nagyot húzott belõle, és felsóhajtott.

– Honnan tudtad? Úgy értem, a sört.

– Emlékeztem, hogy említetted Szomália után.

– Neked aztán jó a memóriád. Látom, õszülsz is.

– Na, nézd már, ki beszél!

Driscoll megint kortyolt egy nagyot.

– Szóval, mi az igazi ok?

– Fõleg csak be akartam nézni, meg aztán hallottam a nyomozásról. Most hol tart?

– Lövésem sincs. Már háromszor kihallgattak. Az ügyvédem szerint valami aktakukac szarrágó próbálja kiokoskodni, mit is varrjon a nyakamba. Ezt a kicseszést, John!

– Igazad van. Szívás, ha elvégzed a melót, szívás, ha felsülsz. Mit mondanak az orvosok a válladról?

– Hátravan még egy mûtét. A nagy artériákat nem találta el a kõ, de az inaknak meg a szalagoknak annyi. Durván három hónap a felépülés, aztán még három a rehabilitáció. Elég magabiztosak, de kétlem, hogy még egyszer rúdon fogok csimpaszkodni.

– És egy zötykölõdõ hátizsák?

– Valószínûleg az sem. A doki szerint, aki mûtött, nem leszek képes a könyökömet nagyon a fülem fölé emelni.

– Sajnálom, Sam.

– Ja, én is. Hiányozni fog. Hiányozni fognak a srácok.

– Megvolt a húsz, ugye?

– És még néhány, de ezzel a nyomozással... Ki tudja?

Clark elgondolkodva bólintott.

– Hát, legalább nagy durranással lépsz le a színrõl. Klassz infó került elõ a barlangból. Akár le is szánkázhattál volna a hegyrõl azon a terepasztalon.

Driscoll felnevetett, aztán elkomorodott.

– Egy pillanat. Honnan tudsz róla? Á, már kapiskálom. Még mindig ûzöd az ipart, mi?

– Attól függ, mit értesz „iparon”.

Egy nõvér lépett a szobába csiptetõs írómappával a kezében. Driscoll a takaró alá csúsztatta a sört, Clark leengedte a magáét, hogy ne legyen szem elõtt.

– Jó napot, Driscoll törzsõrmester! Veronica vagyok. Magával maradok éjfélig. Hogy van?

– Jól vagyok, asszonyom, és maga?

Veronika kötelességtudóan végigment a mappa kockáin, és melléjük körmölt néhány megjegyzést.

– Hozhatok magának valamit? Milyen a fájdalomszintje egytõl...

– Hatos körül van, és nem tágít – vágta rá Driscoll mosolyogva. – Esetleg egy kis fagyit vacsorára?

– Majd meglátom, mit tehetek.

Veronica rávillantott egy mosolyt, aztán sarkon fordult és megindult az ajtóhoz. A válla fölött visszaszólt: – Csak tüntessék el azokat az üvegeket, uraim, ha kiitták.

Miután Clark és Driscoll kihahotázta magát, Driscoll folytatta:

– A kormányt értem „iparon”.

– Akkor nem. Azért jöttem, hogy munkát ajánljak, Sam. – Clark tudta, hogy ezzel némileg túllépi a hatáskörét, de nem tartotta valószínûnek, hogy ne tudná eladni Driscollt a képzettségével.

– Mifélét?

– Amit eddig is csináltál, csak hátizsák nélkül, jobb gázsiért.

– Valami törvénytelenbe akarsz rángatni, John?

– Semmi olyasmibe, amivel ne barátkoznál meg. Nincs benne semmi, amit ne csináltál volna már. Ráadásul ingyen-szabadulsz-a-börtönbõl kártyát mellékelnek hozzá. Persze költözködéssel járna. Georgiában hidegebbek a telek.

– Washingtonban?

– Arrafelé.

Driscoll lassan bólintott, jól megrágta Clark ajánlatát.

– Mi ez? – Felkapta a távirányítót az éjjeliszekrényrõl, és visszakapcsolta a hangot a falra szerelt tévére.

„...Kealty elnök úr az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának teljes súlyával támadást indított az Egyesült Államok hadseregének egyik kiemelkedõ katonája ellen. A szóban forgó katona Afganisztánban kereste az Emírt, Szaif Rahman Yasint. Az elfogására irányuló küldetés nem járt sikerrel, valószínûleg a rossz hírszerzés volt az oka, de ez a katona több ellenséges harcossal végzett az akcióban. Az igazságügyi minisztérium most gyilkosság vádjával nyomoz, jómagam is betekintettem az ügybe. Ez a katona pontosan azt tette, amit a többi katona az idõk kezdete óta: leszámolt hazánk ellenségeivel...”

Driscoll levette a hangot a tévérõl.

– Mi a bánat... Hogy a pokolba? – Clark vigyorgott. – Micsoda? – kiáltott Driscoll. – A te mûved?

– Jesszus, dehogy. Marion Diggs és Jack Ryan mûve.

– Hihetetlen az idõzítésed, John.

– Merõ véletlen. Volt egy megérzésem, hogy ilyesmire készülõdik, de azon kívül... – Clark vállat vont. – Ezzel viszont egy csapásra megoldódott a nyomozás miatti gondod, nem igaz?

– Honnan veszed?

– Ryan indul az elnökségért, Sam, és épp az imént törölte képen Kealtyt a nemzeti tévében. Az vagy hagyja, hogy ez a kamu bûnvádi eljárás hetekig forogjon a médiában, vagy elveti, s melegen reméli, hogy mielõbb feledésbe merül. Jelen pillanatban Kealty aggodalmának szarkupaca hirtelen púposra nõtt, míg te jelentéktelen figurává töpörödtél.

– Eldobom magam! Kösz, John.

– Nem tettem semmit.

– Elég gyér az esély arra, hogy Jack Ryan és Diggs tábornok miattam vegye fel a kagylót, úgyhogy biztosan te voltál.

– Majd átadom. Fontold meg az ajánlatomat! Nyitva tartjuk, míg felépülsz, aztán megszervezünk egy találkát. Mit szólsz?

– Jól hangzik.

Negyvenhárom órával azután, hogy Adnan kinyitotta a szelepet Szaljicsev Halmatic vonóhálós halászhajóján, és elsüllyesztette három barátjával együtt a Barents-tengerbe hétszáz láb mélyen, befutott a második csomag a dubaj raktárba.

Músza érkezése óta a mérnök szorgosan dolgozott, felállította az ólomszigetelésû biztonsági sátort a raktár padlóján, és ellenõrizte az alkatrészek leltárlistáját. Akár magát a sátort, melyet Malajziában gyártottak a Fort Leonard Wood hadmûveleti sugárbiztonsági tanfolyamának online tananyagából lopott leírás alapján, az alkatrészeket is lézerrel maratták és esztergálták.

Az egyszerûség szépsége, gondolta Músza.

A szerkezet valamennyi alkatrésze jó szándékú, kettõs célú technológiából, vagy rég félbehagyott, a modern szabvány szerint elavultnak minõsülõ tervekbõl született.

Az általa és csapata által szerzett alkatrész csak Oroszország nukleáris anyagokhoz való laza hozzáállása miatt létezett, mint arra környezetvédelmi csoportok úton-útfélen rámutattak. Õ azonban tudta, hogy ez csak az érem egyik oldala, a másik az orosz kormány innovatív nukleárisenergia-programokhoz fûzõdõ szerelmi viszonya, valamint a megfontoltságra való hajlama, valahányszor sor kerül rá, hogy bejelentést tegyen róluk a világnak.

Oroszország északi hajózási útvonala mentén 380 RTG-s – radioizotópos termoelektromos generátorral mûködõ – világítótorony volt szétszórva, melyek nagy többsége stroncium 90-maggal üzemelt. Ez a huszonkilenc év felezési idejû radioizotóp a néhánytól a nyolcvanwattnyi teljesítményre képes. A négy RTG-s modell – Beta-M, Efir-MA, Gorn és Gong – között szétosztva azonban akadt egy maroknyi, melyet egészen más maggal: 238-as plutóniummal terveztek. Ez az anyag a stronciummal ellentétben, mely a legrosszabb esetben piszkos bomba gyártásához használható, a megfelelõ fissziós tulajdonsággal bír. Ugyanakkor a kinyerhetõ maganyagmennyiség önmagában nem lett volna a céljaikhoz elegendõ. Ezért vált szükségessé egy másik forrás is. Ez volt Adnan feladata. Olyan feladat, melyért saját és emberei életét áldozta. A jutalom, melyet egy elhagyatott jégtörõhajóról szereztek azon az isten háta mögötti szigeten, volt a kirakójáték utolsó darabja: egy OK-900A-S nyomottvizesreaktor-mag 150 kilogramm 235-ös dúsított uránnal.

És mindkét elem ingyen volt, gondolta Músza. Névleges biztonság és gyakorlatilag nem létezõ nyilvántartás. Észreveszik egyáltalán az eltûnésüket a bolondok, és ha igen, mennyi idõ múlva? tûnõdött. De mindegy, akkor már úgyis késõ.

Bármilyen bonyolult folyamatok és elméletek állnak a szerkezet tényleges mûködése mögött, a megépítése nem nehezebb egy négyhengeres gépjármûmotor megépítésénél a nulláról indulva, mondta neki a mérnök. Persze a szerelvényeknek szigorú szabványoknak kell megfelelniük, egészen mikromilliméteres pontosságig, az összeszerelés emiatt nagyon aprólékossá tette a munkát, így azonban, hogy Músza választása a dubaj raktárra esett, garantálva volt számukra a névtelenség és a magány. Az Emír terve bõséges idõt biztosított a precíz összeszerelésre.

A mérnök elõbukkant a sátor munkaterületének becipzárazott ajtajában, kihámozta magát a védõöltözetbõl az öltözõben, és kilépett a raktárba.

– Mindkét alkatrészt megfelelõen csomagolták – jelentette Múszának egy pohár vizet elfogadva. – A tartályok külsején nyomokban található maradványsugárzást leszámítva, nincs szivárgás. Ebéd után kibontom a tartalmukat. A második csomag aggaszt igazán.

– Miért?

– A szerelvények, ahol a szabályozórúd-vezérlõ kart bevezették a tartályba, gondot jelenthetnek. Valószínûleg beburkolták õket az eredeti mentõakcióban, de hogy miként és mennyire, az kérdéses. Amíg nem látom, nem tudom, épségben megúszták-e.

Músza elgondolkozott ezen, aztán bólintott.

– És a hozadék?

– Errõl is csak akkor, ha szétszereltem õket.

– Érti, milyen minimumteljesítményt várunk el, ugye?

– Igen, és gyanítom, nem lesz gond vele, de nem ígérhetek semmit. És ez fontos: biztos benne, hogy egyik sem katonai létesítménybõl származik, ugye?

– Mit számít?

– Sokat. Mindent, barátom. Alapjában véve visszabontjuk a szerkezetet. Hogy bonyolítsuk a dolgokat, különbözõ forrásból származnak, és nagyon különbözõ célt szolgáltak. Az, hogy miként fogunk neki a szétszerelésükhöz, éppoly fontos, mint az, hogyan szereljük össze. Érti?

– Értem. Úgy szereztük, ahogy mondtam. Ennek a két szerkezetnek a tervrajzát adtam át.

– Helyes, az jó. Akkor nem látok elháríthatatlan akadályt.

– Mennyi idõbe fog telni?

– A szétszedés még egy nap. A megépítés... két-három. Mondjuk, négy nap, mire indulásra kész.