15

NEM JUTOTTAK MESSZE, S a repülõ máris visszagurult a kapuhoz, az elsõ kerék tulajdonképpen el sem hagyta igazán az aszfaltot. Nem szolgáltak magyarázattal, csak merev mosollyal, s kurta „Velem tartana, kérem?”-et intéztek hozzá és Chavezhez, melyet ismét merev, határozott mosoly követett – ilyesmire csak profi utaskísérõ képes, aki azt is közölte Clarkkal, hogy kérése nem képezi vita tárgyát.

– Elfelejtetted kifizetni a parkolójegyet, Ding? – kérdezte Clark a vejétõl.

– Én aztán nem, mano. Én egyenes jellem vagyok.

Mindketten gyors puszival meg „Ne aggódj!”-jal búcsúztak a feleségüktõl, aztán követték az utaskísérõt a folyosón a már nyitott ajtóhoz. A hídon tiszt várta õket a New Scotland Yardtól. A férfi sapkáján körbefutó fekete-fehér pepita sávból Clark tudta, hogy nem mezei fakabáttal van dolga, míg a pulóverére erõsített rangjelzés elárulta, hogy az SCD11-nél, a speciális bûnmegelõzõ fõcsoportfõnökségen, a hírszerzõknél van állományban.

– Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a hazaútjukat, uraim – kezdte a zsaru – de szükség van a jelenlétükre. Kérem, kövessenek!

Az angol jó modor – az út rossz oldalán hajtással és a hasábburgonya „chips”-nek titulálásával együtt – azon dolgok közé tartozott, melyekhez Clark egyszerûen képtelen volt hozzászokni, különösen a hadsereg ranglétrájának csúcsán elhelyezkedõ vezetõknél. Persze az udvariasság jobb a gorombaságnál, mindazonáltal van valami ijesztõ abban, amikor olyasvalaki beszél veled ó-be-jól-nevelten, aki több rosszfiút gyilkolt le, mint ahánnyal az emberek többsége egy életen át találkozik. Õ maga is összefutott már itt olyanokkal, akik részletekbe menõen tudták ecsetelni, hogyan fognak villával felszabdalni, meginni a véredet és elevenen megnyúzni, s hanghordozásuk közben mindvégig higgadt maradt, mintha délutáni teára invitálnának.

Clark és Chavez követte a zsarut a harmonikaszerû hídon, jó pár ellenõrzõ ponton és egy kártyaleolvasóval felszerelt ajtón át a Heathrow biztonsági központjába. Egy kis tárgyalóterembe vezették õket, ahol Alistair Stanley, hivatalosan még mindig a Szivárvány kommandó parancsnokhelyettese állt a rombusz alakú asztalnál a világítócsövek hideg fényében. Stanley az SAS – Különleges Légi Szolgálat –, Nagy Britannia legjobb speciális egységének kötelékébe tartozott.

Vegyes társaságban Clark nem szívesen ismerte be ugyan, de úgy tartotta, hogy a hatékonyságot és hosszú szolgálati idõt tekintve az SAS páratlan. Vitathatatlanul akadtak más, hasonlóan jó egyenruhák a nagyvilágban – rögtön saját alma matere, a haditengerészet SEAL-esei ugrottak be neki –, ám a britek réges-rég felállították a modern kori felderítõegységek aranymércéjét. Már 1941-ben, amikor egy Stirling névre hallgató skót dragonyos gárdatiszt – akinek hírneve késõbb vetekedett a Stirling könnyû géppisztolyéval – és hatvanöt fõs „L” különítménye rajtaütéseket hajtott végre a német Wehrmachton Észak-Afrikában. A korai, Észak-Afrikában végrehajtott betöréses szabotázsakcióktól kezdve a Scud rakéták vadászatáig az iraki sivatagban az SAS mindenben benne volt, mindent látott, és közben mindent lejegyzett egy felderítõkrõl szóló könyvbe. Alistair Stanley az elõtte szolgáló felebarátaihoz hasonlóan elsõrangú katona volt. Ami azt illeti, Clark ritkán tekintett Stanleyre a helyetteseként, inkább társparancsnokként, annyira tisztelte.

A forgalmi sávok és a hasábburgonya mellett, az SAS szervezeti felépítése is alkalmazkodást igényelt tõle. A britekre jellemzõ módon, az SAS szervezete egyedülálló volt, ezredekbõl – 21. 22. és 23. ezredbõl – és századokból állt, melyeket A-tól G-ig jelöltek, de úgy, hogy az ábécé néhány betûje kimaradt belõle. Viszont el kellett ismernie, hogy a britek mindent eleganciával csinálnak.

– Alistair – bólintott fennkölten. Stanley arcáról lerítt, hogy valami komoly dolog történt vagy történik éppen.

– Máris hiányoztunk, Stan? – kérdezte Ding, s kezet fogott vele.

– Bárcsak arról lenne szó, haver. Átkozottul szörnyen érzem magam, hogy megzavartam az utatokat. De úgy gondoltam, srácok, esetleg benne lennétek még egy akcióban, mielõtt eltunyultok. Kaptunk valami izgalmasat.

– Honnan? – kérdezte Clark.

– A svédektõl, kerülõ úton. Úgy tûnik, elvesztették az egyik konzulátusukat Tripoliban. Pokoli kínos nekik.

Chavez közbeszólt:

– Ha nem tévedek, „elvesztették”-en nem azt érted, hogy elkavarodott, ugye?

– Igen, bocs. Tipikus brit szépítés. Bájos, de nem mindig praktikus. A hírszerzés még ügyködik a beszivárgáson, de tekintve a helyszínt, nem kell hozzá sok fantázia, hogy megtippeljük a tettes általános személyazonosságát.

Clark és Chavez kihúzta a széket, és letelepedtek az asztalnál. Stanley követte példájukat. Aztán felcsapott egy bõrmappát, melyben kézzel írt jegyzetekkel teli füzet rejlett.

– Halljuk! – indítványozta Clark, és gondolatban sebességet váltott.

Tíz perccel korábban még a családja körében ült civil üzemmódban – már amennyire engedélyezte magának a civil üzemmódot –, és hazafelé készülõdött, de az akkor volt, ez meg most van. Most ismét a Szivárvány kommandó kapitánya. Jó érzés, ismerte el magában.

– Legjobb tudásunk szerint összesen nyolcan vannak – mondta Stanley. – Mint a villám, véráldozat nélkül játszották ki a helyi rendõröket. A mûholdképeken látszik, hogy négy svéd, valószínûleg fallskarmsjagare hever a földön.

A fallskarmsjagarék alapvetõen a légi deszantos rangerek svéd megfelelõi, a hadsereg színe-javából válogatják õket. Valószínûleg a Särskilda Skyddsgruppen – Speciális Védelmi Osztag – tagjai, akiket a SÄPO, a Svéd Biztonsági Szolgálat mellé helyeztek nagykövetségi szolgálatra.

– Ezek kemény legények – jegyezte meg Chavez. – Valaki jól megtanulta a leckét. És a céllövõik is profik. Van hír odabentrõl, a konzulátusról?

Stanley a fejét ingatta.

– Süket a rádió.

Logikus, vélte Clark. Ha elég jók ahhoz, hogy ilyen sebesen behatoljanak a konzulátus területére, és leterítsenek négy fallskarmsjagarét, akkor van annyi eszük, hogy egyenesen a kommunikációs szobát célozzák meg.

– Senki sem vállalja magára? – érdeklõdött Chavez.

– Eddig senki, ám gyanítom, nem marad sokáig így. A líbiaiak még nem hagyták, hogy a sajtó megszellõztesse az esetet, de attól tartok, csak idõ kérdése.

A Közép-Keleten a kusza terrorista csoportok hajlamosak voltak egymást átfedve vállalni bármely jelentõsebb erõszakos cselekményt. Nem azért, hogy tekintélyt szerezzenek maguknak, hanem hogy szándékosan összezavarják a hírszerzést. Szakasztott olyan volt, mint amikor a rendõrség jelentõs gyilkossági ügyben nyomoz. Gyors vallomások, eszement gyanúsítottak, akikbõl tizenkettõ egy tucat, és valahányat komolyan kell venni, nehogy elkerülje a figyelmedet az igazi célpont. Ugyanez volt érvényes a terrorizmusra.

– Feltételezem, követelés sincs – tette hozzá Clark.

– Ahogy mondod.

Hol elõálltak követeléssel, hol nem. A Közel-Keleten a túszejtõk fõként arra mentek rá, hogy a nemzetközi figyelem középpontjába kerüljenek, csak ezt követõen kezdték kivégezni az embereket, hogy aztán megkésve szolgáljanak magyarázattal a hogyanokra és miértekre. Nem mintha ez számított volna Clarknak és az osztagának, de míg valamely kormányfunkcionárius rá nem bólintott az akciójukra, a Szivárvány – az összes többi különleges felderítõalakulattal egyetemben – a politika kegyeitõl függött. Miután a politikusok meggyõzõdtek róla, hogy indokolt a harci kutyák szabadon bocsátása, láthatott neki a Szivárvány annak, amihez a legjobban értett.

– És most jön a húzós rész – jelentette ki Stanley.

– A politika – tippelt Clark.

– Megint eltaláltad. Képzelheted, barátunk, az ezredes saját Jamahiriyaját akarja bevetni, máris odarendelte õket. A svéd fõkonzul azonban nem lelkesedik az ötletért, ismerve a Jamahiriya támadási módszereit.

A Jamahiriya Gárda lényegében Moammer Kadhafi ezredes saját, külön bejáratú Különleges Erõk egysége volt, durván kétezer tagját saját háza tájékáról, Líbia Szurt régiójából toborozta. Clark tudta, hogy a Jamahiriya jó, saját belsõ logisztikai és hírszerzõ egységei vannak. Ugyanakkor nem a diszkrécióról híresült el, és különösebb érdeklõdést sem tanúsított a járulékos veszteségek iránt, akár élt, akár élettelen volt. Ha a Jamahiriya vezeti a támadást, a svédek valószínûleg elveszítik a személyzetük tekintélyes részét.

Érdekes egy figura ez a Kadhafi, futott át az agyán. Az amerikai hírszerzés többségével összhangban õ is kétkedve fogadta Kadhafi jellemének újdonsült átvedlését Észak-Afrika rosszfiújából humanitáriussá és a terrorizmus elítélõjévé. Lehet, hogy a régi, „kutyából nem lesz szalonna” mondás egyesek számára hamisan csengõ közhely, neki azonban meggyõzõdése volt, hogy Moammer Abu Minyar al-Kadhafi ezredes, a „Forradalom testvéri vezére és útmutatója” ízig-vérig kutya, és az is marad a halála napjáig, akár természetes halállal hal, akár kevésbé természetessel.

2003-ban Kadhafi vezényletére a líbiai kormány hivatalosan tájékoztatta az ENSZ-t, hogy hajlandó felelõsséget vállalni a tizenöt évvel korábban, Lockerbie felett lezuhant Pan Am 103-as járat felrobbantásáért, és hajlandó az áldozatok családját legfeljebb hárommilliárd dollár erejéig kárpótolni. A gesztust a Nyugat nyomban dicsérettel jutalmazta, visszavonták a gazdasági szankciókat, és az európai országok diplomatikusan bravóztak. A kutya itt nem állt meg, elõbb betekintést engedett a nemzetközi megfigyelõknek a fegyverkezési programjába, aztán elítélõen szólt a szeptember 11-i terrortámadásról.

Clark gyanította, hogy Kadhafi engedékenységének semmi köze a korral járó lehiggadáshoz, kizárólag a jó öreg gazdasághoz. Más szóval az olajárakhoz, melyek a kilencvenes években zuhanórepülésbe váltottak, s Líbia szegényebb lett, mint régen, amikor a tevék, nem pedig a fekete arany volt a sivatagi nemzet királya. Emiatt kevesebb támogatás jutott az ezredes kedvenc terrorista akcióira. Persze, emlékeztette magát Clark, Kadhafi jófiú-hozzáállását tovább erõsítette Amerika iraki megszállása, melyet elõzetesnek tekinthetett arra nézve, mi történhet saját kis hûbérbirtokával. A méltányosság kedvéért Clark beismerte, még mindig jobb, ha Kadhafi csak mímeli a pálfordulást, amíg nem követ el galádságot. A kérdés az, hogy most, amikor az olajárak újra az egekbe szöktek, ficánkolni kezd-e megint. És a karmát vajon kiereszti-e?

– Stockholmban persze azt forszírozza a legfelsõbb vezetés, hogy saját fiaikat vethessék be, Kadhafi azonban errõl hallani sem akar – folytatta Stanley. – Legutoljára azt a hírt kaptam, hogy a Rosenbad utca a Downing Streettel tárgyal. Mindenesetre minket készenlétbe helyeztek. Herefordshire behívja az osztag többi tagját. Ketten szabadságolták magukat, az egyik táppénzen, a másik vakáción van, de a többieket egy órán belül összetrombitálják, felszerelik és küldik. – Stanley megnézte az óráját. – Mondjuk, hetven perc van felszállásig.

– Azt mondtad, „küldik” – szólalt meg Chavez. – Hova? – Az idõtényezõ kritikus szerepet játszott, és a leggyorsabb közlekedési eszközzel is hosszú volt az út Londonból Tripoliba, lehet, hogy hosszabb, mint ameddig élve megússzák a konzulátuson fogva tartott túszok.

– Tarantóba. Az olasz Marina Militare kedvesen felajánlotta, hogy elszállásolnak minket, míg a politikusok dûlõre jutnak. Ha hívnak, egyszerûen átugrunk a vízen Tripoliba.