49

HADI ÁLLHATOTT VOLNA A SOR ELEJÉN IS, de hamisan késlekedést színlelt, hogy elkerülje ennek lehetõségét. Nem kellett megjátszania, hogy fáradt. A marseille-i csatlakozással és a milánói pihenõvel tizenöt órát utazott a levegõben, és a csökkentett légnyomás elgyötörte testét. Egy okkal több, hogy a légiszemélyzeten és szánalmas munkájukon töprengjen.

– Helló, Mr. Klein – köszöntötte a vámtiszt láthatóan mosolyogva.

– Jó napot! – felelte Hadi újfent emlékeztetve magát hamis személyazonosságára. Szerencsére senki sem próbált szóba elegyedni vele az úton a légiutas-kísérõt leszámítva, aki folyamatosan gondot viselt a borospoharára. És az étel is tûrhetõ volt, micsoda kellemes meglepetés.

– A látogatás célja? – kérdezte a tisztviselõ Hadi arcát tanulmányozva.

– Üzlet. – Még igaz is.

– Meddig marad?

– Még nem tudom, de úgy négy-öt napot. Fontos?

– Csak önnek, uram. – A vámtiszt beszkennelte az útlevelet, kíváncsian áthúzta a vonalkód-leolvasó alatt, vajon felgyullad-e a vörös lámpa. Szinte sosem gyulladt fel, most sem. – Van elvámolnivalója?

– Semmi az égvilágon – vágta rá Hadi.

– Üdvözöljük Kanadában. Arrafelé van a kijárat – mutatta a vámtiszt.

– Köszönöm. – Hadi elvette az útlevelet, és a többosztatú ajtó felé igyekezett. A nyugati országok hihetetlenül önpusztítóan üdvözlik ellenségeiket, állapította meg ismét. Feltételezte, hogy csak meg akarják szedni magukat a turistákból. Hogy is lakozhatna ilyen vendégszeretet gyaur szívükben?

– Figyelem! – szólt John. Az elsõ két ember, aki átjött az ajtón, nõ volt, úgyhogy Hadi nem lehetett az... hacsak nem informáltak minket félre, gondolta Clark. Nemegyszer megesett vele.

Rendben, mit keresünk? Férfit, aki harmincöt-negyvenöt éves, átlagosan magas, talán egy kicsit alatta, amerikai mércével mérve. Sötét szemû, nem nézelõdik sokat, nyugalmat erõltet magára, de azért csak szétpillant. Kíváncsiság, de a kontrollált fajtából. Kimerült lesz az úttól. A repülés általában kifárasztja az embert. Kifacsart lesz a sok italtól, amit feltehetõen elfogyasztott... de azért szundított is egy keveset.

Barna teveszõr kabátot pillantottak meg, combközépig ért. Olasznak tûnt. Hadinak állítólag Olaszországban van a bázisa, Rómában, nem igaz? Körülbelül százhetvenkét centi magas, közepes testalkatú, kissé inas. Sötét szem. Pokoli sötét, szinte fekete, gondolta John. Gondosan elõreszegezte a tekintetét, nem nézett se jobbra, se balra, egy nagy és egy kis bõröndöt tolt maga elõtt a kofferkulin. Nem tûntek olyan nehéznek, ráadásul a nagynak saját kereke volt-lusta vagy fáradt? A haja éppúgy feketéllett, mint a szeme, frizurája jellegtelen volt. Arcát simára borotválta. Szakálla nem volt, talán – valószínûleg? – szándékosan. Két másik ember lépett ki mögüle, világos bõrük és vörös hajuk arról árulkodott, kanadaiak. Egyikük intett valakinek Clark jobbján. Integetés vége. Vissza a teveszõr kabáthoz. Jobbra-balra mozog a szeme, de a feje mozdulatlan. Szép terepmunka, ugrott be Johnnak azonnal. Ekkor megakadt valamin a férfi szeme: Clark odafordult, s fekete öltönyös, bár sapka nélküli sofõrfélét pillantott meg, kezében fehér kartontáblával, melyre filctollal írták: KLEIN.

– Bingó – súgta magában. Szólt Chaveznek: – Csatlakozz a többiekhez, és figyelj az oldalszárnyra! Én járok egyet. Jack, te velem jössz!

Átvágtak a csarnokon.

– Látsz valamit, amit én nem? – kérdezte Jack.

– Nem Kleinnek hívják. A fejemet tenném rá.

Clark látta, hogy nem látogat el a slozira. Ennyit az ötletérõl. Negyven méterrõl követték. Az alany, mint tapasztalták, láthatóan nem váltott szót a sofõrrel, aki kijött érte. Túl fegyelmezett, vagy ismerik egymást?

– Van fényképezõgéped? – kérdezte John.

– Igen, digitális. Üzemkészen. Lehet, hogy van egy képem a barátunkról, de még nem ellenõriztem.

– Ha beszáll a kocsiba, gondoskodj róla, hogy biztosan legyen...

– Jó. Lefotózom, formázom és címkézem. Hogyan csináljuk?

– Kétlem, hogy látott minket, az fix, hogy felénk sem pislantott, egyik oldalon sem. Vagy nagyon hidegvérû a pasas, vagy tiszta, mint a frissen hullott hó. Ahogy tetszik.

– Zsidónak tûnik – állapította meg Jack.

– Van egy vicc Izraelben. Ha zsidónak tûnik, és zsidó kenyeret árul, akkor arab. Nem mindig igaz, de viccnek elmegy.

– A haját leszámítva látom magam elõtt fekete kalapban és hosszú, fekete kabátban, ahogy gyémántokkal babrál New Yorkban a Negyvenhetedik utcán. Nem rossz álca. De kábé annyira zsidó, mint én.

Elhaladtak az újságosstand, a söröspult, a fémdetektor szomszédságában nyíló egyirányú kijárat mellett, ki a fõ-csarnokba. Nem mentek le a mozgólépcsõn a csomagfelvételhez, persze, hisz azt már megejtette. Aztán az üvegfalba épített fõkapu felé, ki a kanadai õsz hûvösébe. El az utasokra várakozó taxik mellett, át az utcán a parkolóhoz. Bárki jött is ki érte, csak néhány órára tette le az autót, nem a hosszú távú parkolóba állt be. Rendben, hisz ismerték a menetrendet. És nem a repülõ telefonjáról hívták.

Be a parkolóba. Clark itt kénytelen volt visszavenni követési tempójából... és jobbra, egy parkoló autóba.

– Fotót! – szólt élesen, remélve, hogy Jack tudja, hogyan vakuzzon titokban.

Ami azt illeti, egész ügyesen sikerült neki, a lencsék kicsusszantak a 2-3-szoros zoomhoz. Új, fekete Ford Crown Victoria modell volt, az olcsó gépjármûkölcsönzõkben szerezhetõ fajtából. Minden klappol a jellemrajzzal, gondolta Clark, miközben kezdték lefaragni a távolságot.

– Itt a jegye – mondta a sofõr, és átcsúsztatta a jegyet tartalmazó mappát az osztatlan ülésen.

Hadi kinyitotta, és tanulmányozni kezdte a jegyet. Meglepve látta úti célját. Az órájára pillantott. Csaknem tökéletes idõzítés. Persze nem kis segítség, hogy az elsõ osztály utasai hamarabb átjutnak a vámon.

– Milyen messze van a másik terminál?

– Alig néhány percre – felelte a sofõr.

– Helyes. – Ezzel Hadi rágyújtott.

Az autó kiállt. Clark észrevette, de haladt tovább, míg el nem távolodott száz méterre. Ekkor visszarohant az érkezési csarnokhoz, és leintett egy taxit.

– Hova? – kérdezte a taxis.

– Rögtön megmondom. Jack, látod?

– Megvan – biztosította Jack. A Crown Vic besorolt egy sávba, hogy kifizesse a parkolási díjat. Jack ezalatt készített még néhány képet, hogy lekapja a már eszébe vésett rendszámot. Biztos, ami biztos, le is körmölte a mindig a kabátzsebében hordott füzetbe.

– Rendben – mondta Clark a taxisnak. – Látja azt a fekete Fordot ott?

– Igen, uram.

– Kövesse.

– Filmet forgat? – kérdezte a taxis könnyedén.

– Igen, és én vagyok a fõszereplõ.

– Tudja, én is forgattam valamikor. Igazi filmet. Szépen csengetnek sofõrködésért.

Clark vette a lapot, elõhalászta a pénztárcáját, és két húszast csúsztatott a taxisnak. – Megfelel?

– Igen, uram. Fogadok, hogy a 3-as terminálhoz tartanak.

– Meglátjuk – felelte Clark. Szemét a Crown Vicre szegezte, mely épp a reptereken bevett sávváltásokkal volt elfoglalva, melyek úthálózatát kétségtelenül ugyanaz a lelketlen idióta tervezte, aki a terminálépületet. Elég repülõtéren járt már ahhoz, hogy biztosra vegye, az összes építész ugyanazt az iskolát végezte.

A taxisnak igaza volt. A Crown Vic megállt a UNITED AIRLINES táblánál, és a padka mellé tolatott. A sofõr kinyitotta az ajtót, kiszállt, és az utasoldali ajtóhoz lépett.

– Frankó tipp. Mi a neve? – kérdezte Clark.

– Tony.

– Köszönöm, Tony. Szép napot. – Clark és Jack kipattant. Jack kezében ott lapult a fényképezõgép tettre készen.

– Dohányzik – állapította meg Clark. Ráadásul remekül pózol. Néha neked dolgozik a szerencse. – Rendben, kapj le – mondta pózba vágva magát. Jack készséggel lefényképezte. Clark odament hozzá, hogy tegyen valami ártalmatlan megjegyzést, majd megkérdezte: – Megvan?

– Telibe kaptam. És most?

– Most megpróbálok jegyet szerezni Chicagóba. Te követed a kapuhoz, és hívsz, mihelyt azonosítottad a járatát.

– Gondolod, tudsz ilyen gyorsan jegyet venni?

– Hát, ha nem, akkor sem állunk rosszabbul, mint most.

– Talált – ismerte el Jack. – Megvan a számod. – Ezzel nekilátott a feladatának, s lecövekelt Hadi barátjuktól ötven méterre, aki cigarettája minden szippantását kiélvezte, mielõtt sarkon fordult, hogy bekutyagoljon a terminálépületbe. Jól sikerült, konstatálta Jack, ahogy ellenõrizte a képet a gép kijelzõjén.

Clark a United pultjához sietett, ahol legnagyobb örömére nem kellett átkönyökölnie magát hosszan kígyózó soron.

Hadi elszívta a cigarettáját, a padkára pöckölte a csikket, mélyet lélegzett, és bement. Jack diszkrét távolságból követte, biztonságos mobilja a baljában. Hadi egyenesen a megfelelõ csarnok felé irányozta magát, a monitoron nézte meg a helyes kaput. Éppúgy sétált ki, hogy elérje a járatát, mint akárki más. Alig tíz percbe telt, s már ott is volt a D-28-asnál. Jack telefonált.

– Clark – szólt a hang a vonal másik végén.

– Itt Jack. D-28-as kapu, egy-egy-nulla-nyolcas járat.

– Oké. Zsúfolt?

– Nem, de már a híd elé állították a madarat, és a kijelzõ szerint huszonöt perc múlva indul. Jobb, ha iparkodsz.

– Megyek. – John a pulthoz lépett, várnia kellett, míg egy baromarcú menedzser megvette a jegyét, aztán az ügyintézõre mosolygott. – Az egy-egy-nulla-nyolcas járatra Chicagóba, legyen szíves. Elsõ osztályon, ha lehetséges, de a turistaosztályt is elfogadom. – Átadta arany MasterCardját.

– Igen, uram – felelte az ügyintézõ udvariasan. Csodás hatékonysággal dolgozott, a nyomtató alig három perc múlva már köpte is ki a kemény lapos jegyet.

– Köszönöm, hölgyem.

– Jobbra – mutatta a nõ, hátha Clark nem tudja, merre van a jobbra. Clark higgadt léptekkel távozott. Húsz perce maradt indulásig. Semmi gond. Az csak a fémdetektoroknál érte. Legnagyobb meglepetésére csipogni kezdett. Egy egyenruhás biztonsági õr végighúzta rajta a varázspálcáját, mire az jelezni kezdett a kabátzsebénél. Benyúlt, ekkor látta, hogy a U.S. marsall-jelvényére indult be. Jól beélesítették a fémdetektort.

– Ó, minden rendben, uram.

– Még csak hivatalos úton sem vagyok – mosolygott Clark szégyenlõsen. – Ennyi?

– Igen, uram. Köszönöm.

– Rendben. – Legközelebb kidobja a futószalagra, gondolta John, hadd higgye az egész világ, hogy zsaru. Ugyanakkor nem jelzett a zsebében lapuló tollra. Hát nem érdekes, vagy nem lenne az, ha nála lenne a varázstoll? De nincs. Nagy kár!

Egy Boeing-737-es volt. Jó sokat eladhatott belõlük Seattle, gondolta, miközben szétnézett a kényelmetlen várócsarnokban. Ugyanaz az építész, ugyanazok az ócska székek. Vajon ugyanaz a társaság, amelyek a repülõgépek üléseit gyártják?, tûnõdött. Vagy ütköznének az érdekek?

Ott volt Hadi, a nemdohányzó váróban ült. Igyekszik nem felhívni magára a figyelmet? Ha igen, szép terepmunka. Csak ült ott, és felszínesen böngészte a Newsweeket. Tíz perccel késõbb bemondták az utolsó figyelmeztetést. Clarknak szerencséje volt, elsõ osztályon utazhatott, a 4C helyen. Az átjárónál, ami felettébb hasznos. Eszébe jutott egy kereskedelmi járat a közelmúltból, de akkor pisztoly volt nála, persze a British Airways légiszemélyzetének tudta nélkül, hisz éppúgy a frászt hozta volna rájuk, mint a kézipoggyászba rejtett dinamitrúd. Hát, a légiutas-kísérõk többnyire csinos kislányok, nem lenne szép dolog borsot törni az orruk alá. Keményen megdolgoznak szerény bérükért. Látta, hogy Hadi három emberrel elõtte lép a fedélzetre, és az 1A ülésen köt ki, a legelsõ ablaknál baloldalt, úgy öt méterrel balra elõtte. Három lépés, és kettéroppant-hatná a nyakát, mint egy faágat. Rég nem tett ilyet, pontosan Vietnam óta nem, ahol a férfiaknak gyakran cingár kis nyakuk volt. De annak már jó ideje, és még akkor is majdnem elszúrta. Régmúlt napok emlékei. De a lényeg, öt méterrel elõtte. Minél idõsebb lesz, annál inkább számon kell tartania az ilyesmit.

A szokásos biztonsági elõadás. Pont olyan a biztonsági öv, mint a kocsidban, sügér, és ha még ezek után is szükséged van rá, jön anyuci, és becsatolja neked – de piát nem kapsz! Van mosdó elöl és hátul, és piktogram jelöli, ha túl tökfilkó vagy az olvasáshoz. Kanadában is folyt a társadalom lebutítása. Milyen kár, gondolta John. Hacsak nem kizárólag amerikai állampolgárokat reptet a United.

Jobbára szokványos út volt zökkenõ nélkül, s alig egy óra múlva már landoltak is az O’Hare-en, melyet egy haditengerészetnél szolgáló aviátor után neveztek el, akit Becsület Érdemrenddel tüntettek ki, mielõtt leszedte a tenger felett a valószínûleg baráti tûz, mely éppoly halálos, mint a többi. Clark azon töprengett, milyen üggyel-bajjal találhatja a pilóta a megfelelõ harmonikahidat, de hát valószínûleg nem elõször vezeti ezt a járatot, hanem vagy századszor. Akkor most jön a neheze, hasított belé. Hova tart Hadi, tud szerezni helyet ugyanarra a járatra? Kár, hogy nem kérdezheti meg szimplán a tetûládától. Át kell haladnia a bevándorlásiakon, mert Amerika megszigorította az országba belépõk ellenõrzését. Valójában ezzel komoly kihívás elé állítja a rosszfiúkat, hogy kénytelenek egy egész percet gondolkodással tölteni, mielõtt beslisszolhatnak, de talán ennek is megvan az az eredménye, hogy eltántorítja a valóban ostobákat. Csakhogy a valóban ostobák nem jelentenek túl nagy fenyegetést, nem igaz?

Ez azonban jóval túlmutatott a fizetési besorolásán, és e döntések hozói ritkán konzultáltak a dolgozó méhekkel, akik ott élnek, ahol a segged forog kockán. Ez már Vietnamban leesett Clarknak, amikor még Kellynek hívták. Szóval lehet, hogy vannak dolgok, amik sosem változnak. Ami ugyebár ijesztõ, ám az ijesztõ dolgok együtt jártak azzal a területtel, melyre több mint harminc évvel ezelõtt feliratkozott. A beléptetési procedúra hanyagnak sem volt nevezhetõ. Útlevelét a legnagyobb meglepetésére le sem pecsételték. Változtattak az ellenõrzésen? Nehogy pacás legyen talán a hivatalnok keze a tintától?

– Rendben, mi folyik? – kérdezte Granger biztonságos vonalon.

– Clark elrepült azzal a járattal, amelyikkel a barátunk – felelte Jack. – Van róla néhány fotónk. Egy kis szerencsével követni tudja, hova megy.

Kicsi rá az esély, gondolta a mûveleti fõnök a vonal másik végén. Nincs elég katona, nincs elég forrás. Nos, egy magáncégnél nem ugrálhatsz, így lehet a költségeket leszorítani.

– Rendben, tarts naprakészen. Mikor értek vissza, srácok?

– Foglaltunk helyet egy Washington D.C. nemzetin landoló járatra, harminc perc múlva indul. Öt harminc-hat körül valószínûleg már az épületben leszünk. – Ami felér egy teljes elvesztegetett nappal, hacsak nem vesszük sikernek azt a pár fotót, gondolta Jack. Igaz, még ez is több az eddigieknél.