59

STEVE KITÛNÕ EREDMÉNNYEL ment át a legújabb vizsgán, határozott Allison. A legutolsó pillanatban mondta le a randevút Renóban arra hivatkozva, hogy a fõnöke megkérte, ugorjon be helyette a sacramentói gyógyszerészeti konferenciára. Valóban tartottak konferenciát, ahogy valódi volt a névjegykártyája, a gyógyszermintái és a bõr aktatáskájában lapuló irodalom is, amit magával hordott, valahányszor összejöttek egy szexre, de ennyi. Tényleg kedvelte Steve-et, az õ szakmájában azonban az ilyesmit mozgó bérben mérték. Steve nem volt visszataszító, sem goromba, és ez a skála felsõbb végébe emelte. Nem mintha kihatott volna a teljesítményére, de találkozásaikat egyértelmûen elviselhetõvé tette.

Ahogy várható volt, Steve lelombozódott és csalódott, hogy az utolsó pillanatban lefújja a randit, és szintén várható volt, hogy azonnal megoldással rukkol majd elõ: szabadságot vesz ki a munkahelyén, és Sacramentóba repül hétvégére, hogy együtt lehessenek. Akkor elmehet napközben a konferenciára, az éjszakákat meg együtt tölthetik. Allison kellõ fokú meglepetést és hálát színlelt a javaslatra, és megígérte, hogy elsõ közös hétvégéjüket emlékezetessé teszi. Aztán majd valamikor az együttlét folyamán kicsit még mélyebbre akasztja a horgot, s félénken megpendíti, hogy Steve bemutathatná a családjának. Akár még azt is elintézheti, hogy egy kis pityergésen kapja, aztán bevallja, ijesztõnek találja a „különleges kapcsolatot”, amit érez iránta.

Már a kezdetektõl tudta, hogy a segítségkérés lesz a trükkös rész. „Futtatója” – sosem szerette ezt az orosz szót –, az égési sérüléses kezû férfi olyan javaslattal állt elõ, melyet, úgy érezte, érdemes felderíteni, ehhez azonban kénytelen lesz fedezetlen áltörténettel elõállni, melyet Steve, ha úgy tartja kedve, ellenõrizhet. Ugyanakkor, ha Steve nem eszik a tenyerébõl, mire eljön a segítségkérés ideje, kihátrál, és más módon próbálkozik. Steve nem ostoba, de amikor szívügyekrõl van szó, a férfiak éppoly irracionálissá válnak, mint a nõk, ha nem jobban. A szex, minden hatalma ellenére, csak ugródeszka, és ha helyesen mérte fel a balekot, alig néhány lépés választja el a fõnyereménytõl.

A kérdés, melyen Allison nem hagyta magát túl sokat töprengeni, a megbízója által kért információ természete volt. Mi a csudának, törte a fejét, érdekli õket a talajvíz egy sivatag kellõs közepén?

Panamax teherhajóhoz képest a Losan kicsi volt, „tizenkét konténeres”, 2700 TEU-s – húszlábas konténerforgalmú –, 542 láb hosszú vízi jármû, melynek kapacitását jóval lekörözték a Post Panamax utódai, ám a virginiai Tarquay Industriest Smithfieldben kevésbé érdekelte a korszerûség, mint az, hogy csökkentheti a veszteségeit.

A százhúsz darab ötszáz gallonos propánpalackból, melyet a szenegáli kormánynak értékesített, negyvenöt hibás volt, rosszul hegesztett emelõfogantyúval csusszant át a minõség-ellenõrzésen. Ez még önmagában nem jelentett volna megoldhatatlan gondot, hiszen a Tarquay felajánlotta, hogy ingyen, a helyszínen megjavítja õket, de a szenegáli kormány ellenõreinek és a Tarquay vezetõ mérnökének vizsgálata Dakarban arra derített fényt, hogy a hegesztés veszélyezteti a burkolat épségét; egyik palack sem bírná ki az elõírt nyomáskapacitást.

Mivel ez volt a Tarquay elsõ szerzõdése Szenegállal, és tulajdonképpen az elsõ tengerentúli üzlete, gyors kártalanítást eszközöltek, az igazgatótanács hivatalosan bocsánatot kért, és késlekedés nélkül útjukra bocsátották a cserepalackokat. Dakarban a rossz palackokat R3001c – minõségi kifogás miatt nem kõolaj termék visszaszállítása bérraktározást követõen – kóddal felvezették a vámnyilatkozatba, majd átvitték egy kormányzati vámraktárba Port Sudra, és lerakták egy üres, gazos, négy láb magas dróthálóval elkerített területre.

Nyolc hónappal késõbb megtették a szükséges elõkészületeket, hogy a hibás tartályokat visszaküldjék Smithfieldbe. A Losannak, mivel ez volt az utolsó kikötõ, amit érintett, mielõtt átszelte volna az Atlanti-óceánt az Egyesült Államokba, volt elegendõ raktere, hogy felvegye a rakományt.

Két nappal az indulást megelõzõen a tartályokat emelõvillás targoncával platós vasúti kocsikra rakodták, rögzítették, és két mérfölddel lejjebb szállították a Losan kikötõhelyéhez, ahol daruval nyitott tetejû ömlesztettáru-konténerekbe emelték át õket – négy tartályt egybe –, majd felhúzták a Losan fedélzetére, tizenkettõt egy sorba.

Mivel érkezéskor vizsgálaton estek át, az azóta a vámhivatal felügyelete alá tartozó tartályokat se le nem mérték, se át nem nézték, mielõtt felkerültek a Losan fedélzetére.

Az elmúlt tíz órában egyre erõsebben gyötörte Adnant a fejfájás és a hányinger, ami némileg meglepte; nem számított rá, hogy ilyen hamar jelentkeznek a tünetek. A keze reszketett, a bõre nyirkos volt. A hajó mérgezõ hatásáról szóló történetek nyilvánvalóan nem túloztak. Sebaj, gondolta, már majdnem ideje volt. Szaljicsev kijelzõje szerint alig húsz kilométerre jártak a csomagleadó helytõl.

Allah kegyelmébõl megtalálták a biztonsági tartályt pontosan ott, ahol lennie kellett, még mindig a falra erõsített polcon pihent. Könnyebb volt, mint várta, s ez egyszerre bizonyult átoknak és áldásnak. Megközelítõleg meg bírta becsülni a reaktormag súlyát, tehát viszonylag egyszerû volt megbecsülni a biztonsági tartályét; egyértelmûen ólom védte, de nem olyan vastag, ahogy a hírszerzés állította. Vagyis magát a termet szánták elsõdleges védelemnek, de azzal nem sokra mennek. A tartály azonban szigetelve volt, és láthatóan nem keletkezett benne kár a sok évvel korábban bekövetkezett baleset során.

Kibontották a polcot elkerítõ drótot, s négy D alakú, hegesztett fülénél fogva felemelték és kivették a tartályt, majd kicipelték a terembõl, át az elárasztott fedélzeten a létrához. Itt lassabbra vették a tempót, óvatosan, lépésrõl lépésre haladtak a futóhídhoz, majd ki a fõ folyosóra. Az utolsó két fõ akadályt – a nyílt fedélzetre vezetõ létrán és a csónakokhoz leereszkedõ utaslétrán – incidens nélkül túljutottak, s hamarosan ismét parton voltak. Hálásan váltak meg védõruházatuktól és gázálarcuktól, begyömöszölték õket az egyik hátizsákba, amibe nehezékként köveket pakoltak, és behajították az öbölbe.

Egy órába telt az út gyalog vissza a földnyelvre. Adnan megparancsolta embereinek, hogy tegyék le a tartályt és fújjanak egyet, õ pedig visszakutyagolt a partra, és az öböl felé a ködöt kémlelte. Éppen ki tudta venni Szaljicsev hajójának körvonalait. Jelzõfényt húzott elõ a zsákjából, lepattintotta a gyújtókupakot, majd a szikrákat hányó csövet meglengette a feje fölött. Harminc másodperccel késõbb dupla fényvillanás érkezett válaszul a hajóról. Adnan a többiekhez fordult és magához intette õket.

Fél órával késõbb már a hajón voltak, úton vissza oda, ahonnan jöttek. Mire befutottak a fõ öbölbe, a biztonsági tartály már egy másik, védettebb tartály belsejében rejtõzött, melyet magukkal hoztak. Szaljicsev gyanakvón méregette, de nem szólt, csak kikormányozta a hajót a nyílt vízre.

Adnan most Szaljicsev mögött állt a kormányosfülkében. Éjfélre járt, csak a koromfekete éj sötétlett át az ablakon.

– Tényleg megdolgozott a béréért, kapitány – mondta Adnan. – Hálával tartozunk.

Szaljicsev vállat vont, de nem szólt.

Adnan érezte, hogy a kormánykerék faállványából kiugrik a rádió szögletes éle, s nekinyomódik a csípõjének.

Óvatos mozdulatokkal elõhúzta bicskáját a kabátja zsebébõl, hüvelykujjával kipattintotta az élét, és a rádió áram-vezetékéhez szorította. Alig kivehetõ pattanás hallatszott, ahogy elnyisszantotta.

– Megnézem az embereket – mondta Adnan. – Hozhatok egy csésze kávét? Vagy valami erõsebbet?

– Kávét.

Adnan leereszkedett a létrán a fõ szintre, majd tovább egy másik, rövidebb létrán a hálófülkébe. A fõ szintrõl leszûrõdõ gyenge fényt leszámítva sötét volt. Emberei hanyatt fekve aludtak a priccsen. Korábban már kiosztott nekik újabb adagot az állítólagos kálium-jodidból, mely valójában három gramm, általános cellulózkapszulába töltött lorazepam szorongásoldó tabletta volt. Az elõírt mennyiség háromszorosa elegendõ volt, hogy valóban mély álomba zuhanjanak. Micsoda áldás, gondolta Adnan.

Végigviaskodta az elmúlt négy órát a rá váró feladat miatt – nem a szükségessége, mint inkább a módszere végett. Hisz emberei már haldokoltak, ezen semmi sem változtathatna; õ maga is haldokolt, ezen sem változtathatott semmi. Ez a háború ára és a hûségesek terhe. Némileg vigasztalta, hogy nem fognak felébredni, nem fognak fájdalmat érezni. Egyedül a zaj miatt aggódott. Szaljicsev persze öreg, de szívós, megedzette az élet a tengeren. Legjobb lesz, ha meglepi.

A hátsó falra rögzített munkaasztalhoz lépett, és kihúzta a bal felsõ fiókot. Ott lapult a korábbi kutakodása során felfedezett kés. J alakú volt, hegyét és gondosan fent élét látva úgy vélte, halbelezésre szolgálhat.

A pengét felfelé tartva ujjait a famarkolat köré fonta, és az elsõ priccshez lépett. Nagy lélegzetet vett, bal kezével megfogta a férfi állát, a matrac felé fordította a fejét, majd a kést a fültõ mögé illesztette, és felrántotta az állvonal mentén. Vér lövellt ki az elmetszett nyaki verõérbõl, a sötétben feketének tûnt. A férfi halkan belenyögött Adnan tenyerébe, rándult egyet-kettõt, majd mozdulatlanná dermedt. Adnan a második emberhez lépett, megismételte az iméntieket, aztán a harmadikhoz. Alig kilencven másodpercbe telt. A padlóra ejtette a kést, aztán felment a fõ szintre, és lemosta kezérõl a vért. A mosdókagyló mellé térdelt, kihúzta az alsó fiókot, és elõvette a kilenc milliméteres Jarigin pisztolyt, melyet elõzõleg odarejtett. Hüvelyknyit visszarántotta a szánt, hogy megnézze, van-e golyó a töltényûrben, aztán felhúzta a kakast, kioldotta a zárat, és a pisztolyt kabátja oldalzsebébe dugta. Végül felkapott egy mûanyag kávéspoharat a csepegtetõtálcáról.

Felkapaszkodott a létrán, és a kormányházba lépett.

– Kávé – mondta, s baljával Szaljicsevnek kínálta a poharat. A kapitány megfordult és érte nyúlt. Adnan elõrántotta zsebébõl a Jarigint, és golyót eresztett az öreg homlokába. Vér és agyvelõ fröccsent az oldalablakra. Szaljicsev hanyatt esett, és lecsúszott a fal mentén. Adnan automatára állította a kormányzást az állványon, majd elkapta Szaljicsevet a bokájánál fogva, a létrához vonszolta, és legurította a fõ szintre.

Aztán visszasietett a kormányhoz, s beletelt egy percbe, mire újra ellenõrizte helyzetüket az õsrégi Loran-C egységen, majd kikapcsolta az automatát, és igazított az útvonalon.

Egy órával késõbb feltûnt a horizonton a sziget egyenes, sötét sávja, majd újabb egy óra múlva Adnan lejjebb vette a motorokat, s a partvonalat követve keletnek fordult, míg fel nem tûntek a Loran-C kijelzõjén a helyes koordináták.

A Kolgujev nevû sziget Adnan térképe szerint a Nyenyec Autonóm Körzethez tartozott, vizenyõs területek, zsombékok, alacsony hegyek szinte tökéletes körét formáló, nyolcvan kilométeres átmérõjével a délkeleti parton az egyetlen, Burgino névre hallgató településnek adott otthont, melyet néhány száz, halászatból, gazdálkodásból és rénszarvastartásból élõ nyenyec népesített be.

Visszahúzta a gázkart, és leállította a motort. Az órájára pillantott: tíz percet késett. Lekapta a hordozható zseblámpát a falra szerelt polcról, és kiment a fedélzetre. Lámpájának kódolt villogtatását azonnal követte a helyes válasz a partról.

Öt perccel késõbb oldalmotor halk bugása ütötte meg a fülét. Motoros siklócsónak tûnt fel a sötétben és állt a bal hajókorlát mellé. Négy férfi volt a csónakban, valamennyi AK-47-essel felfegyverkezve. Adnan egyiket sem ismerte fel. Nem mintha számított volna, a lámpakód egyezett, és ha csapda lenne, már akkor sem tehetne semmit.

– Maga Abdul-Baqi, a Teremtõ szolgája? – kérdezte egyikük. A vezetõ, gondolta Adnan.

– Nem. Az Örökkévaló szolgája – felelte Adnan. – Jó látni benneteket.

– Téged is, testvér.

– Dobj egy kötelet és pattanjatok át. Legalább ketten kelletek az átemeléshez.

Amíg Adnan a bakra tekerte a kötelet, két férfi átmászott, eloldotta a fedélzethez láncolt biztonsági tartályt a helyérõl, s a korláthoz vitte, ahol a siklócsónakban várakozó két másik férfi elvette és átemelte. Aztán mindketten visszamásztak a csónakba.

– Minden rendben ment? – kérdezte a vezetõ.

– Igen. Minden a terv szerint ment.

– Segíthetünk még valamiben?

Adnan a fejét rázta.

– Köszönöm, nem. Már majdnem bevégeztetett. Itt mély a víz, csaknem háromszáz méter. A tenger majd gondoskodik a többirõl.