17

FURCSA, ÜTÖTT SZÖGET ifjabb Jack Ryan fejében, hogy senki sem gratulált a születési értesítõre. Senki az égvilágon. Minden fájlt áttanulmányozott a számítógépén, átfésülte az összes terabájtot a Campus éktelen szerverének memóriáján, megnyitotta a legfrissebb dokumentumokat, lejegyezte a feladót és a címzettet, de azok csak alfanumerikus címek voltak, és nagy eséllyel semmi közük nem volt a valós nevekhez. Kutatását kiterjesztette az elmúlt hat hónap e-mailjeire, és táblázatkezelõbe foglalta. Az biztos, hogy a levélforgalom egyenletes volt, ritkán tért el öt százalékkal hónapról hónapra. És most, néhány nappal a születési értesítõ után hirtelen beállt a csend. Eltekintve attól a pár rutinüzenettõl, melyet az értesítõ elõtt indítottak, és amelyek elakadtak a kibertérben, egyetlen e-mailt sem küldtek. Az Emír és az OFT – az Omajjádi Forradalmi Tanács – lényegében beszüntette a kommunikációt, s ettõl Jacket kirázta a hideg. Mert három lehetõség merült fel: vagy megváltoztatták a kommunikációs protokollt egy általános biztonsági intézkedés részeként, vagy kiszagolták, hogy valaki olvassa a leveleiket, vagy ez a támadás elõtti csend: tehát lakatot tesznek az elektronikus ajkakra egy magas szintû akció elõtt. Mutatkozott ugyan némi esély az elsõ két lehetõségre, ám a valószínûségük elenyészõ volt. Az. OFT alig változtatott valamit az eljárásain az elmúlt kilenc hónapban, és a Campus gondosan ügyelt rá, nehogy elárulja magát. Úgyhogy valószínûleg a harmadik eshetõséggel kell számolni. Természetesen volt már ilyenre példa. Nem sokkal szeptember 11-e elõtt az al-Kaida megszokott elektronikus csevegési szintje hirtelen a béka feneke alá zuhant, akárcsak a japánoké Pearl Harbor elõtt. Egyik fele azt kívánta, bárcsak beigazolódna a hipotézise, a másik fele melegen remélte, hogy rossz nyomon jár.

Szóval akkor hogyan juttatja el az Emír az üzeneteit? A futár a legbiztonságosabb módszer, bár nem a leggyorsabb: megírják az üzenetet, CD-re másolják, aztán lepaszszolják a megbeszélt helyen. Modern légi közlekedéssel kevesebb mint egy nap alatt eljuthatsz Chicagóból Kalkuttába, ha nem bánod a légi kosztot. Az ám, a nemzetközi légi közlekedést mintha egyenesen erre találták volna ki, nem? Mintha csak a sötétben bujkáló szervezetekre és nem csupán a multinacionális társaságok piacaira való tekintettel tervezték volna.

Chicagóból Kalkuttába. Mi van akkor, ha az Emír Chicagóban, New Yorkban vagy Miamiban rejtõzik? Mi akadálya lenne, hogy itt éljen? Az égvilágon semmi. A CIA és mindenki más azt feltételezi, a Szovjetunió muzulmán vallású utódállamaiban húzza meg magát, de miért? Mert ott van az utolsó ismert tartózkodási helye. Nem azért, mert bizonyíték van rá, hogy ott bujkál. Ráadásul az Egyesült Államok kormányának különleges erõi nagy számban vonultak fel Pakisztánban és Afganisztánban, minden zugba belestek, vég nélkül kérdezõsködtek, és nagy pénzeket dobtak fel, hogy megtalálják azt a férfit – vagy nõt –, aki ismeri az arcát, és tudja, merre lapul. És még mindig semmi. Erre mekkora az esély? töprengett Jack.

Egy Emír kaliberû ember sosem érezheti magát eléggé biztonságban, annyi hírszerzõ ügynökség kutatja szerte a világban – még az elhivatott, hazafias szellemû hírszerzõk is megnézik az Amerika által a fejére kitûzött jutalmat, aztán elképzelik, milyen lenne egy szép ház a Riviérán meg a kényelmes visszavonulás mindössze egyetlen telefonhívásért és pár adatért cserébe...

Az Emír tisztában van ezzel. És korlátozza azok számát, akik ismerik a hollétét. Azokra korlátozza, akikben teljes mértékben megbízhat, s viszonzásul mindent megad nekik. A legjobb ellátást. Pénzt, kényelmet, a körülményekhez mérten minden luxust. Megerõsíti bennük a vágyat, hogy kivívják a bizalmát. Megerõsíti bennük a hitet Allahban és önmagában, és lesi a kívánságaikat. De közben megõrzi parancsnoki auráját, mert a hatalom forrása személyfüggõ, s mint minden igazán fontos dolog az életben, ez is az elmén múlik.

Szóval mibe kerülne az Emírnek, hogy Pakisztánon vagy Afganisztánon túlra tegye át a székhelyét? Miként vágsz bele a világ elsõ számú körözött bûnözõjének költöztetésébe?

A CIA elsõdleges aktája tartalmazott pár silány képet az Emírrõl, nyerset és digitálisan feljavítottat egyaránt, ezeket küldték szét gyakorlatilag az összes hírszerzõ ügynökségnek és rendõri szervnek szerte a világon. Meg a nagy nyilvánosságnak. Ha Brad Pitt és Angelina Jolié ki sem mozdulhat vasárnap ebédelni anélkül, hogy köréjük ne csõdüljön a tömeg, az Emír még kevésbé dughatja ki az orrát a megszokott kis territóriumáról.

Nem változtathatja meg a magasságát, bár technikailag lehetséges lenne, ám nagy és igencsak fájdalmas mûtét árán, s a hosszú lábadozási idõ szükségszerûen hetekre röghöz kötné – nem szerencsés húzás, ha épp mented a bõröd. Megváltoztathatja az arcát, a bõrszínét, a haját. Viselhet színes kontaktlencsét, hogy más legyen a szeme színe és javuljon a látása, mely az akta szerint átlagos. Egyenesen jár, nem görnyedt, és a szóbeszédet, miszerint Marfan-szindrómában szenved, Langley legnagyobb meglepetésére cáfolta a Johns Hopkins Kórház egyik orvosa, aki a rendellenesség specialistája. Azóta ez a hírszerzõvilág szentírása. Vagyis nincs szüksége rá, hogy állandóan kéznél legyen egy dialízisgép.

Na, álljon meg a menet, Jack! A hírszerzõvilág túlságosan sokszor bocsátkozik feltételezésekbe az Emírrel kapcsolatban. Egyetlen véleményt hallottak csupán a Marfan-betegségrõl. Elegendõ ez, hogy elvessük az elméletet? Legjobb tudomása szerint nem csíptek még el senkit az Emír környezetébõl, aki ismerné az igazságot. Ezt nem árt meghányni-vetni!

– Helló, Jack – hangzott egy ismerõs hang. Megfordult, s látta, hogy Dominic és Brian áll az ajtóban.

– Helló, srácok, gyertek be. Mi a helyzet?

A fivérek letelepedtek. Dominic kezdte:

– Egész reggel a számítógépet bújtam, hasogat a fejem, úgyhogy feljöttem, hogy zargassalak egy kicsit. Mit olvasol? Csak nem a jelentkezési feltételeket az Államkincstárba?

Beletelt egy percbe, mire leesett Jacknek a tantusz. Az Államkincstár felügyelte a titkosszolgálatot. A georgetowni eset óta állandóan ezekkel ugratták. Noha a sajtó nagy terjedelemben tárgyalta az incidenst, a neve eleddig ki maradt belõle, s neki semmi kifogása nem volt ez ellen. Hendley persze ismerte a teljes igazságot, ez viszont a leg kevésbé sem zavarta. Annál több lõport süthet el, amikor megkörnyékezi a fõnököt.

– Okostojás – vágott vissza Jack.

– Tudnak már valamit a köcsögrõl?

– Semmit sem hallottam. A sajtó szerint nem volt cinkosa, de ilyen ügyekben csak azt kapják, amit a titkosszolgálat odadob nekik. – Egy olyan városban, ahol a kiszivárog tatás inkább szabály, mint kivétel, a titkosszolgálat értette a módját, hogyan irányítson kemény kézzel. Jack témát váltott. – Nektek is a fületekbe jutott már a Marfan-elmélet, ugye? Mármint az Emírrel kapcsolatban.

– Igen, azt hiszem – felelte Dominic. – Nem jött be, ugye?

Jack vállat vont.

– Próbálok eltávolodni a beidegzõdésektõl. Például a tartózkodási helyét illetõen: azt súgja valami, hogy nincs Afganisztánban, mégsem gondolkodunk abban, hogy Afganisztán és Pakisztán határain túl keressük. Mi lenne, ha tennénk egy próbát? Tengernyi a pénze, és a pénz nagy mozgásteret biztosít.

Brian vállat vont.

Akkor is nehéz elképzelni, hogy akár ötven mérföldre eljutna a vackától anélkül, hogy felfedeznék!

A feltételezés és a hírszerzési elemzés veszélyes pálos – jegyezte meg Jack.

Igaz. Ha meglógott, fogadok, hogy a hasát fogja a röhögéstõl az anyaszomorító, ahogy figyeli, hogy mindenki a hegyekben kóvályog, utána kutatva. De hogyan hajtaná végre? Nem sétálhat be csak úgy az iszlámábádi repülõiéire, hogy vegyen egy jegyet.

Dominic közbeszólt: – A pénzért tudást is vehetsz.

Hogy érted? – kérdezte Jack.

Minden problémára van megoldás, Jack. A trükk az, hogy tudd, hol keresd.

Gyorsan eltelt a nap. Öt órakor Jack bedugta a fejét Dominic irodájába. Brian a fivére asztalával szemben terpeszkedett egy széken.

Helló, srácok – köszönt Jack.

Csá – felelte Brian. – Hogy van a komputerzseni?

Lendületben.

Mi lesz a vacsi? – érdeklõdött Dominic.

Nyitott vagyok a javaslatokra.

Olyan lehet a szerelmi élete, mint az enyém – motyogta Brian.

Találtam egy új helyet Baltimore-ban. Teszteljük?

Persze! – Miért is ne, gondolta Jack. Nem nagy élmény egyedül enni.

A három autóból álló konvoj észak felé tartott a 29-es sztrádán, aztán keletnek fordult a 40-esen Baltimore Kis-1táliájába – melybõl szinte az összes amerikai városban akadt egy- nem messze a Keleti sugárúttól. Majdnem ugyanazon az úton mentek, mint amin Jack szokott hazamenni, alig néhány tömbre a Camden Yards-i baseballstadiontól. De a szezon véget ért, s már megint nem jutott ki a döntõre.

Baltimore Kis-Itáliája keskeny utcák és ritka parkolóhelyek szövevényes hálózata volt, s Jacknek pont olyan nehéz volt letennie a Hummert, mintha egy tengerjárót hozott volna magával. Végül kitartó kereséssel sikerült egy szûk kis helyre lelnie, onnan gyalogolt kétsaroknyit az északolasz fogásokra specializálódott, Fõ utcán nyílt étteremhez. Besétált, s látta, hogy unokatestvérei egy sarokbokszban táboroztak le, senki sem ült a közelükben.

– Milyen itt az ennivaló?

– A nagypapánkkal vetekszik a fõszakács, és ez nagy szó, Jack. A borjú elsõ osztályú. Állítólag maga választja ki mindennap a Lexington piacon.

– Durva lehet marhának lenni – jegyezte meg Jack az étlapot böngészve.

– Fogalmam sincs – mondta Brian. – Eddig még nem hallottam õket panaszkodni.

– Beszélj a nõvéremmel! Lassan kész vega, leszámítva a cipõjét – vigyorgott Jack. – És a borlap?

– Már rendeltünk – válaszolta a haditengerész. – Lacrima Christi del Vesuviót. Nápolyban fedeztem fel egy földközi-tengeri hajókázáson. Krisztus könnyei a Vezúvból. Elruccantam Pompejibe, és az idegenvezetõ állította, hogy kétezer éve termesztenek borszõlõt. Szerintem elég klasszul belejöttek. Ha nem ízlik, majd én megiszom – ígérte Brian.

– Briannek a kisujjában vannak a borok – bólogatott Dominic.

– Úgy mondod, mintha meglepne – vágott vissza Brian. – Nem vagyok az a tipikus matróz, ha nem tudnád! I

– Belátom, tévedtem.

A palack szinte rögtön megérkezett. A pincér széles mozdulattal kibontotta.

– Hol eszik az ember Nápolyban?

– Öregem, Olaszországban keresve sem találnál rossz éttermet – mondta Dominic. – Az utcai koszt annyira finom, mint itt egy elegáns étteremben. De ez a hely tuti. A séf igazi paisano.

Brian bekapcsolódott:

Nápolyban van egy La Bersagliera nevû hely a parton, úgy egy mérföldre egy nagy erõdtõl. Lefogadom egy szkanderezésbe, hogy az a legjobb étterem az egész világon.

– Dehogy! Az Alfonso Ricci Rómában, cirka fél mérföld-re a Vatikántól – ellenkezett Dominic.

– Azt hiszem, muszáj hinnem nektek.

Kihozták az ételt még több bor kíséretében, és a társalgás a nõkre terelõdött. Mindhárman randiztak, de csak alkalomszerûen. Carusóék azon tréfálkoztak, hogy a tökéletes olasz lányra várnak, Jack a maga részérõl arra, akit „bemutathat anyunak”.

– Szóval, mi a gond, kuzin? – kérdezte Brian. – Nem szereted, ha kicsit feslettek?

– Már hogyne szeretném, a hálóban, igen – felelte Jack.

De nyilvánosan... Nem rajongok a nyakpántos felsõkért meg az óriási, nadrágból kilógó tetoválásokért.

Dominic jót derült.

– Brian, hogy is hívták azt a lányt, tudod, azt a tetkós sztriptíztáncost?

– Ó, atyám...

Dominic gurult a nevetéstõl. Jackhez fordult, és félig-meddig cinkosán beavatta: – Volt egy tetkója a köldöke alatt: egy lefelé mutató nyíl a következõ szavakkal: Sikamlósán nedves. Csak az volt a gáz, hogy a sikamlósát sikomlósnak írta.

Jack hahotára fakadt.

– Mi volt a neve?

Brian a fejét rázta.

– Kizárt, hogy eláruljam.

– Mondd már – nógatta Dominic.

– Gyerünk – noszogatta Jack.

– Cuki.

Még erõsebb hahota.

– Y-nal vagy ie-vel írta? – kérdezte Jack.

– Egyikkel sem. Hanem két e-vel. Jól van, no. Nem volt egy észlény. Nem az oltár elé készültem vele. Veled mi a helyzet, Jack? Ki a zsánered? Talán Jessica Alba? Scarlett Johansson?

– Charlize Theron.

– Jó választás – állapította meg Dominic.

Egy közeli bárszékrõl valaki közbeszólt: – Én Holly Madisonra szavaznék. Szuper a lökhárítója.

Mindhárman odafordultak. Egy vörös hajú, magas, zöld szemû, széles mosolyú nõ vigyorgott rájuk. – Ami engem illet – tette hozzá.

– Igaza van a csajnak – jelentette ki Dominic. – Ugyanakkor, ha értelemrõl beszélünk...

– Értelemrõl? – kérdezett vissza a nõ. – Azt hittem, szexrõl. De ha már szóba került az értelem, azt hiszem, én-Paris Hiltonra adnám le a voksom.

Kijelentését döbbent csend fogadta, míg pókerarca mosolyra nem húzódott. Jack, Dominic és Brian hahotára fakadt. A haditengerész szólalt meg elõször: – Szerintem itt az ideje, hogy a köreinkbe invitáljunk.

– Örömmel csatlakozom.

A nõ felkapta frissen újratöltött borospoharát, átköltözött az asztalukhoz, és helyet foglalt Dominic mellett.

– Wendy vagyok – mondta. – Y-nal a végén – tette hozzá.

– Bocs, de véletlenül meghallottam. – Aztán Dominicnak:

– Szóval, Jack Charlize-ra bukik, Brian a diszlexiás sztriptíztáncosokra...

– Ez fájt – mondta Brian.

– És te?

– Legyek õszinte?

– Naná.

– Olcsó poénnak fog tûnni.

– Lássuk.

– Én a vörösekre bukom.

Jack felhördült.

– Milyen frappáns!

Wendy egy pillanatig Dominic arcát tanulmányozta.

– Szerintem igazat mond.

– Tényleg – erõsítette meg Brian. – Még mindig ott van i falán egy Lucille Ball-poszter.

Általános nevetés. A nagy túrót, bátyó. – Majd Wendyhez fordult: – Randid van?

– Úgy volt. Egy barátnõmmel. De lemondta SMS-ben.

Megvacsoráztak négyesben, boroztak még egyet, és majdnem tizenegyig beszélgettek. Ekkor Jack bejelentette, hogy hazapályázik. Brian, aki szintén látta a jeleket, .imiket Jack, ugyancsak búcsút intett. Dominic és Wendy hamarosan magukra maradtak. Csevegtek még pár per-< ig, aztán Wendy így szólt:

– Szóval...

A labda fel volt dobva. Dominic elkapta.

– Húzzunk innen?

Wendy elmosolyodott.

– Néhány saroknyira lakom.

Még be sem csukódott a liftajtó, már csókolóztak. Amikor a felvonó Wendy szintjére ért, egy pillanatra szétváltak, a lakásához léptek, bementek, és máris vetkõztetni kezdték egymást. A hálóban Wendy kéjesen tekeregve kibújt a ruhájából, csak csipkés fekete melltartó és hozzáillõ bugyi maradt rajta. Leült Dominic elé, elkapta az övét, egy rántással kikapcsolta, majd hanyatt dõlt az ágyon.

– Te jössz. – Vörös lökni hullott a szemére.

– Ejha! – lehelte Dominic.

– Ezt bóknak veszem – kuncogta Wendy.

Dominic levette a nadrágját, és felpattant az ágyra. Csókolóztak egy sort, aztán Wendy elhúzódott. Áthemperedett, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját.

– Itt egy kis meglepetés, hogy megalapozzuk a jókedvet – mondta visszapillantva a férfira, majd egy apró, szögletes tükörrel és hüvelykujjnyi üvegfiolával gurult vissza.

– Mi az? – kérdezte Dominic.

– Ettõl jobb lesz – mondta Wendy.

A francba, gondolta Dominic. Wendy látta, hogy arca elkomorul, úgyhogy megkérdezte: – Mi van?

– Ez nem fog összejönni.

– Miért, mi baj? Csak egy kis kokó.

Dominic felkelt, a nadrágjáért nyúlt és magára rántotta.

– Már mész is? – kérdezte Wendy, s felült.

– Aha.

– Ugratsz? Emiatt a kis...

– Aha.

– Egek, mi a hézag nálad?

Dominic nem válaszolt. Felmarkolta ingét a padlóról, és belebújt. Megindult az ajtóhoz.

– Micsoda seggfej vagy! – kiáltott utána Wendy.

Dominic megállt és sarkon fordult. Elõhalászta a tárcáját a nadrágjából, és felcsapta, hogy megmutassa az FBI-jelvényt.

– Szent szar – suttogta Wendy. – Nem tudtam... Fel fogsz...

– Nem. Ma mázlid van.

Ezzel kisétált.

Tárik Himsi a pénz hatalmán tûnõdött. És a választás szeszélyein. Partnert találni az Emírnek, még ha csak egy futó légyott erejéig is, kényes feladatnak bizonyult. Mert míg ízlése nagyon sajátos volt, a biztonsága mindenekelõtt állt. Szerencsére bõséges kínálat mutatkozott szajhákból, könnyen le lehetett õket szólítani az utcán, s mint kiderült, meglehetõsen hozzá voltak szokva a furcsa kívánságokhoz, például ahhoz, hogy elsötétített ablakú jármûvön vigyék õket elõre meg nem jelölt helyekre. Korábbi felderítõ körútján megbizonyosodhatott, hogy morális korruptáguk ellenére ezeket a nõket nem ejtették a fejükre: két-három fõs csapatokban cirkáltak a sarkon, s ha valamelyik társuk kocsiba szállt, a többiek feljegyezték az autó rendszámát. A helyi repülõtér melletti gépjármû-megõrzõbe tett gyors kitérõ orvosolta ezt a problémát. A rendszámtáblát könnyû felhelyezni, és még könnyebb leszedni. Majdnem annyira könnyû, mint vastag, fekete napszemüveggel éj baseballsapkával álcázni a külsõdet.

Tárik eredetileg arra gondolt, hosztesz-szolgálatot bíz meg, de az különféle bonyodalmakkal járt volna, no, nem áthidalhatatlanokkal, de egyértelmûen bonyodalmakkal. Az itteni hálózaton keresztül megszerezte egy szolgálat nevét, mely olyannyira buzgón védelmezte ügyfelei kilétét, hogy számos sztár és politikus, köztük több szenátor igénybe vette szolgáltatásaikat. Csábító gondolat volt; el kellett ismernie, hogy felettébb ironikus lenne õket igénybe venni.

Egyelõre azonban beéri azzal az utcán strichelõ kurvával, akit megfigyelt a múlt héten. Noha általában véve öltözködése azonos volt a többiekével – visszataszítóan sok mindent megmutató ruhákat húzott –, ízlése valamelyest kevésbé volt undorító, modora kevésbé szégyentelen. Ideiglenesen megteszi spermafogónak.

Leszállt az est, de õ tovább várakozott. Néhány háztömbbel arrább nézte, ahogy csitul a forgalom, s csak ekkor indult el, és hajtott az ácsorgó nõhöz és két társához. Lefékezett a padka mellett, és leengedte az utasoldali ablakot. Kivált egy hihetetlenül nagy mellû, vörös hajú nõ, és az ablakhoz ringott.

– Nem te – mondta Tárik. – A másik. A magas szõke.

– Ahogy kívánja, miszter. Hé, Trixie, te kellesz neki.

Trixie odasasszézott.

– Helló – köszönt be. – Partnert keresel?

– Egy barátomnak.

– És hol az a barát?

– A lakásán.

– Lakáson nem csinálok fuvart.

– Kétezer dolcsi – felelte Tárik, s rögtön látta, hogy Trixie szemében fény gyúl. – A barátnõid felírhatják a rendszámomat, ha szeretnék. A barátom... ismert ember. Egyszerûen névtelen kapcsolatra vágyik.

– Sima szex?

– Hogyan?

– Erõszakot nem vállalok. Se vizelõsdit, se semmi hasonlót.

– Persze.

– Na jó, várj egy pillanatot, szivi. – Trixie odakacsázott a barátnõihez, váltott velük néhány szót, aztán visszatért Tárikhoz, aki azt mondta: – Utazhatsz hátul – és kioldotta a zárat.

– Ó, hé, ez marha jó – mondta Trixie, és beszállt.

– Ülj le, kérlek – mondta neki az Emír harminc perccel késõbb, miután Tárik bevezette a nappaliba, és ismertette a szabályokat. – Megkínálhatlak egy kis borral?

– Ó, persze, nyilván – felelte Trixie. – Szeretem azt a zinfandel izét. így mondják, ugye?

– Igen. – Az Emír intett Táriknak, aki eltûnt, és egy perccel késõbb két pohár borral tért vissza. Trixie elvette a magáét, szorongva körülnézett, aztán a retiküljébe túrt, és elõhalászott egy papír zsebkendõt, hogy beleköpje a szájában lévõ rágót. Nagyot kortyolt a borból. – Frankó lötty.

– Igen. Trixie az igazi neved?

– Igen, ami azt illeti. A tiéd mi?

– Akár hiszed, akár nem, John.

Trixie felvihogott.

– Ha te mondod. Szóval, mi vagy, arab vagy ilyesmi?

Az ajtóban álló Tárik szemöldöke ráncba szaladt Trixie mögött. Az Emír mutatóujja felemelkedett a karfáról. Tárik bólintott, és elhátrált pár lépést.

– Olaszországból származom – mondta az Emír. – Szicíliából.

Hékás, mint/l keresztapa, nem?

– Tessék?

Tudod, mint a filmben. A Corleone család is Szicíliáitól való.

– Azt hiszem.

– Olyan furcsa az akcentusod. Itt élsz, vagy csak vakációzol?

– Vakációzom.

– Igazán szép ez a ház. Biztos tele vagy suskával, mi?

– Egy barátom háza.

Trixie elmosolyodott.

– Egy barátodé, mi? Talán a barátod is vágyik egy kis társaságra.

– Majd megkérdezem tõle – felelte az Emír szárazon.

– Csak hogy tudd, sima szexet csinálok, oké? Nálam nincs semmi perverz.

– Természetesen, Trixie.

– És nem csókollak szájon. Az embered kétezret ígért.

– Szeretnéd most megkapni a honoráriumodat?

Trixie megint belekortyolt a borba.

– A mimet?

– A jussodat.

– Persze, aztán már csaphatunk is a lovak közé. – Az emír intésére Tárik elõrelépett, átnyújtott Trixie-nek egy köteg százdollárost. – Ne vedd zokon – mondta, és megszámlálta a bankókat. – Itt akarod csinálni, vagy mi?

Egy órával késõbb az Emír kilépett a fürdõszobából. Mögötte Trixie felhúzta a bugyiját, és halkan dúdolt. Fõnöke jöttére Tárik felállt az étkezõasztal mellõl. Az Emír egyszerûen csak annyit szólt: – Túl sokat kérdez.

Néhány perccel késõbb a garázsban Tárik megkerülte az autót, s kinyitotta Trixie-nek a hátsó ajtót.

– Ez klassz volt – jelentette ki a nõ. – Ha a gazdád megint akarja, tudod, hol találsz meg.

– Majd tájékoztatom.

Trixie behúzta a fejét, hogy bemásszon a kocsiba, de Tárik térdhajlaton rúgta, mire összerogyott.

– Hékás, mi a... – volt az utolsó szó, amit sikerült kiejtenie, mielõtt Tárik két láb hosszú, félhüvelykes sima nejlonkötele a nyakára hurkolódott és megfeszült a légcsövén.

Ahogy tervezte, a kötél közepén öthüvelykes távolságban kötött ikercsomók azonnal összesajtolták a légcsõ két oldalán futó nyaki verõeret. Trixie ellenállt, a kötélbe akaszkodott, s annyira hátrahajlott, hogy Tárik látta a szemét, mely elõbb kikerekedett és kidülledt, majd lassan, ahogy megcsappant a véráramlás az agyában, megrebbent és visszafordult a fejébe. Tíz másodperccel késõbb Trixie elernyedt. Még további három percig szorította a kötelet tökéletes mozdulatlanságban, míg Trixie testébõl kiáramlott az élet. Megfojtani valakit egyáltalán nem megy olyan gyorsan, mint ahogy a hollywoodi filmekben történik.

Két lépést hátrált, maga után húzta a holttestet, majd lassan kiterítette a garázs betonjára. Óvatosan letekerte nyakáról a kötelet, és megvizsgálta alatta a bõrt. Csak enyhe zúzódás, vér egy csepp se. Ettõl függetlenül el fogja égetni a kötelet egy acélvödörben. Kitapintotta a pulzust a nyakon, de már nem lüktetett. Kétségtelenül meghalt, de adott körülmények között fokozott óvatosságra van szükség.

Egyik kezét a nõ válla, a másikat a feneke alá csúsztatta, s a hasára hemperítette, majd meglovagolta derékban. Bal kezét az álla alá helyezte, felhúzta maga felé a fejét, majd jobb tenyerét az arcára tapasztotta, és ellentétes irányba forgatta a kezét. A nyak reccsenve eltört. Kezet váltott, és ellenkezõ irányban is csavart egyet a fejen, melyet megint halk roppanás kísért. A holttestben maradt idegimpulzusoktól rándult egyet a láb. Tárik gyengéden visszaengedte a nõ fejét a talajra, és felállt.

Most már csak azt kell eldöntenie, milyen messzire vigye be a sivatagba.