63

KAPCSOLATTARTÓJUK a Sendebad Park keleti oldalán futó Al Kurnish úttól nem messze, az ausztrál konzulátustól kõhajításnyira találkozott velük. Hendley nem volt hajlandó beavatni Briant és Dominicot, milyen természetû kapcsolatot ápol az ausztrállal, sõt a nevét sem érezte szükségesnek megemlíteni, a testvérek azonban nem tartották véletlennek, hogy hamis útlevelükbe és vízumukra ausztrál pecsét került.

– ’Napot, uraim. Nyilván Gerry srácai, ugye?

– Gondolom, igen – felelte Dominic.

– Archie. – Kezet fogtak. – Sétáljunk egyet, mit szólnak?

Megvárták, míg csillapul a forgalom, aztán átkocogtak az Al Kurnishon a szekérkerék alakú Al Fatah épület melletti salakos parkolóba, s onnan le a vízpartra.

– Szóval, ha jól értem, madarat fogni jöttek – mondta Archie a hullámverést túlharsogva.

– Így is mondhatjuk – felelte Brian. – Múlt héten meggyilkoltak itt egy fickót. Elõbb felakasztották, majd lefejezték, végül levágták a lábát.

Archie bólogatott.

– Hallottam hírét. Csúnya ügy. Ezt hívják errefelé „soha többé bünti”-nek. Arra gyanakszanak, hogy a fickó elvetette a sulykot, és saját szakállára dolgozott?

Dominic bólintott.

– A svéd nagykövetség az, ugye?

Újabb bólintás.

– És a kit meg a mit keresik, ha jól értem.

– Bárminek örülünk, ami adódik – mondta Brian.

– Hát, az elsõ dolog, amit tudniuk kell Tripoliról, az, hogy összességében átkozottul biztonságos város. Az átlagos utcai bûnözés ritka, a szomszédok figyelik egymást. A rendõrséget nem aggasztja különösebben, ha egyik csoport lemészárolja egy másik csoport tagját, míg nem viszik az utcára, vagy nem hívják fel magukra a figyelmet. Az utolsó dolog, amit a göndör hajú ezredes akar, az a rossz nemzetközi sajtó, fõleg a rengeteg PR-munka után, amit belefeccölt. Az igazság az, hogy az OFT eléggé meghúzta magát az utóbbi nyolc-kilenc hónapban. Ezért az a szóbeszéd járja, hogy a svéd nagykövetség nem az OFT mûve.

– Legalábbis nem szentesítették – mondta Dominic.

– Ó, értem. Egy leválasztott fej és egy pár levágott láb viszont elég nyomatékkal bír, ugye? Persze lehetne rosszabb. Általában a családi ékszerek is bejönnek a képbe. Nos, az Al Khums út szomszédságában van a lakás, ahol a barátjukat megkurtították. Elég szûkös hely. De ha jól hallottam, az a bizonyos lakás akkor épp üresen állt.

– Hol hallotta?

– Ismerek néhány francia emigránst, akik jóban vannak a zsarukkal.

– Gondolja, hogy csak kényelembõl használták a lakást? – kérdezte Dominic. – Garzon?

– Aha. Szerencsétlen frátert máshol gyilkolták meg. A weboldalon látták? Az OFT vagy a LIFG honlapján? – kérdezte Archie a Líbiai Iszlám Fegyveres Csoportra utalva.

– Az OFT-én – felelte Brian. – Még valaki, akinek leoszthatta az OFT a munkát?

– Egy rakás. Még csoportnak sem kell lennie. A Medinában, az óvárosban akadnak bûnözõk, akik húsz dolcsiért elvágják a torkod. Megjegyzem, az valójában nem rablás, hanem bérgyilkosság. De ez a videó... Egy kissé magasröptû az átlag ürgéhez képest.

– Szóval, miért nem intézték el egyszerûen valahol a Medinában? – kérdezte Brian. – Megölik, összekötözik, aztán kidobják a hullát az utcán.

– Mert akkor a zsaruknak be kell menniük a Medinába, érti? Így viszont mindenki úgy tehet, mintha máshol történt volna, és fennmarad a természetes egyensúly. Hány oldalra került fel ez a videó?

– Mi hatot találtunk – felelte Dominic.

– Nos, számtalan internetszolgáltató van a környéken, de azok a csoportok, amelyek a szóban forgó oldalakat kezelik, általában az üzemeltetést is maguk végzik egy elhivatott rendszergazdával, hogy bármikor szedelõzködhessenek és megpattanhassanak, mind fizikai, mind elektronikai értelemben. Ha az OFT leosztotta a gyilkosságot, akkor most nincs szerencséjük fiúk; viszont ha saját kezûleg intézték el, akkor feljebbrõl érkezett az üzenet. Ezt a fajta munkát nem szokás a véletlenre bízni. És ha így van, akkor lesz némi átfedés: egy helyi OFT-kapitány, aki kapcsolatban áll egy mobilis rendszergazdával.

– Ha jól értem, ez nem olyasmi, amit kikeresünk a telefonkönyvben – mondta Brian.

– Jól érti. Ismerek valakit. Hadd ejtsek meg pár hívást. Hol laknak?

– Az Al Mehariban.

Archie az órájára pillantott.

– Akkor ötkor ott találkozunk, és iszunk egyet.

Egy órával korábban érkezett, a saját kocsijával, egy ’80-as évek közepén gyártott, erdõzöld Opellel, s mint szinte minden mást Tripoliban, ezt is finom, vörösesbarna porréteg fedte.

– Bérelt autójuk van? – kérdezte Archie, miközben dudaszó és csikorgó fékek kakofóniájában rákanyarodtak az A1 Fat’h utcára nyugati irányban.

– Hohó! – kiabált Brian a hátsó ülésrõl.

– Itt nem léteznek közlekedési szabályok. Nevezzük a darwinizmus legprimitívebb formájának. A legrátermettebb sofõr kerül ki élve. Tehát, bérelt autójuk van?

– Nem, nincs kocsink.

– Ha végeztünk, vigyenek vissza a követségre, és használják ezt. De vigyázzanak, amikor kettesbe teszik. Kissé rozoga.

– Csak akkor, ha nem várja vissza egy darabban.

– Most csúcsforgalom van. Néhány óra múlva elcsendesedik.

Tripoli modern falú, útvesztõszerû Medinája az ottomán megszállás alatt született, és évszázadokon át egyszerre tartotta távol a betolakodókat és funkcionált kereskedelmi központként. A kikötõ mellett épült, négy oldalán az Al Kurnish út, az Al Fat’h utca, a Sidi Omran utca és az Al Ma’arri utca szegélyezte. Keskeny utcák, kanyargó sikátorok és zsákutcák, boltíves sétányok és apró udvarok hálózata volt.

Archie keresett egy parkolóhelyet a Bab Hawara kapu közelében annak délkeleti fala tövében, aztán kiszálltak és kétsaroknyit gyalogoltak déli felé, egy kávézóig. Fekete nadrágos, rozsdabarna rövid ujjú inget viselõ férfi emelkedett fel az asztaltól Archie közeledtére. Kezet fogtak, megölelték egymást, aztán Archie bemutatta Briant és Dominicot, mint „régi cimborákat”.

– Bemutatom Gázit – mondta Archie. – Benne megbízhatnak.

– Üljenek le, kérem – mondta Gázi. Az ernyõs asztal köré telepedtek. Egy pincér jelent meg, mire Gázi pattogó arabsággal mondott neki valamit. A pincér távozott, aztán egy perccel késõbb egy kannával, négy kis pohárkával és egy tálka mentával újra felbukkant. Amikor kitöltötte a teát, Gázi megszólalt: – Archie szerint a weboldalak érdeklik magukat.

– Többek között – felelte Dominic.

– Sokan nyújtanak olyan szolgáltatásokat, amikrõl Archie beszélt, de az egyikre mindenképpen érdemes lenne rászánniuk az idõt. Rafik Barinak hívják az illetõt. Egy napra rá, hogy feltették az internetre a videót, és egy nappal azelõtt, hogy rátaláltak a hullára, átköltöztette a vállalkozását, egészen hirtelen, az éjszaka folyamán.

– Ez minden? – kérdezte Brian.

– Nem. A szóbeszéd szerint dolgozott bizonyos embereknek. Fel- és eltûnõ weboldalak, proxy szerverek, átirányítások, változó domainnevek, meg minden. Ez Bari specialitása.

– És az ISP-k? – kérdezte Dominic az szolgáltatókra célozva. – Lehetséges, hogy kreálnak maguknak egyet ahelyett, hogy kereskedelmi céget vennének igénybe?

– Túl macerás, szerintem – válaszolta Archie. – Itt nem foglalkoznak ilyesmivel. Egy név és egy hitelkártyaszám, csak ennyi kell. A domainneveket nagy tömegben regisztrálják és változtatják minden ok nélkül. Nem, úgy kell csinálni, ahogy Bari csinálja, legalábbis itt.

Dominic Gázihoz intézte kérdését:

– Kivel él? Van családja?

– Itt nincs. Bengáziban van felesége és lánya.

– Mekkora az esélye, hogy fegyvere van?

– Barinak? Nagyon valószínûtlennek tartom. Amikor mászkál, védelmet kap.

– Az OFT-tõl?

– Nem, közvetlenül nem, azt hiszem. Lehet, hogy õk bérlik, meglehet, de ezek csak medinai emberek. Orgyilkosok.

– Hányan vannak? – kérdezte Brian.

– Amikor én láttam... ketten-hárman.

– Hol találjuk meg a fickót? – kérdezte Brian.

Mire visszavitték Archie-t a konzulátusra, a nap alsó pereme már majdnem a tengerbe merült. A városban utcai lámpák, fényszórók és neonfeliratok keltek pislákolva életre. Úgy döntöttek, hogy az FBI defenzívvezetés-tanfolyamát elvégzõ Dominic ül az Opel volánja mögé. Archie jóslatának megfelelõen a forgalom gyérült valamelyest, de az utak még mindig inkább hasonlítottak versenypályához, mint városi fõútvonalakhoz.

Archie kimászott a hátsó ülésrõl, és az anyósülés ajtajának támaszkodott.

– Az a térkép a Medináról, amit hoztak, elég jó, de nem tökéletes, úgyhogy legyenek észnél. Biztos, hogy nem várhat reggelig?

– Valószínûleg nem – mondta Brian.

– Hát akkor lazuljanak el és mosolyogjanak! Mint a turisták. Nézelõdjenek, alkudozzanak egy kicsit, szerezzenek valami vásárfiát. Ne úgy masírozzanak át, mint a stiglicek...

– Stiglicek?

– Katonák. Leparkolhatnak egy mellékutcában a Corinthia közelében, annál a szállodamonstrumnál, ami elõtt elhaladtunk idefelé.

– Megvan.

– Szinte mindenhonnan látható a Medinában. Ha eltévednek, azt célozzák meg!

– Öregem, ez úgy hangzik, mintha az oroszlán barlangjába készülnénk besétálni – szólalt meg Brian.

– Nem rossz hasonlat. A Medina általában biztonságos éjszaka, de gyorsan terjednek a hírek, ha kilógsz a sorból. Még két dolog. Szabaduljanak meg a kocsitól, ha úgy hozza a sors. Majd bejelentem, hogy ellopták. A másik, a csomagtartóban a kerék alatt találnak egy kis meglepetést egy barna papírzacskóban.

– Gondolom, nem harapnivalóról beszélünk – mondta Dominic.

– De nem ám, haver!