40

GYAKOROLNIUK KELLETT, hogy ne ordítson róluk, miben mesterkednek, hanem olyanok legyenek, mint az átlagember, aki az átlagebédjét fogyasztja egy párizsi kávézóban egy nyirkos napon. Rajtuk kívül csak két törzsvendég, egy fiatal párocska üldögélt egy közeli, ernyõs asztalnál.

Ibrahim megmondta nekik, miként öltözködjenek – mint a középosztálybeli franciák –, és hogy mostantól fogva mindig így öltözzenek. Mindannyian franciául beszéltek, s noha valamennyien muzulmánok voltak, egyikük sem járt rendszeresen mecsetbe, otthon végezték napi imáikat, és határozottan nem jártak el a radikálisabb, kardoskodó imámok prédikációira, akiket rendszeresen megfigyeltek a francia rendõri szervek.

Mivel nyilvános helyeket választottak, és átlagemberként csevegtek, nem kellett szûk szobákban összejönniük, melyeket lehallgathatnak a ravasz rendõrök. A szabad ég alatt tartott találkozókat könnyû volt megfigyelni, de csaknem lehetetlen volt kihallgatni. És Franciaországban szinte mindenki ugyanazokkal járt el ebédelni. Bármilyen nagy és jól finanszírozott volt is a francia rendõrség, még õk sem nyomozhattak mindenki után ebben a gyaur országban. Azzal, hogy rendszeresen szem elõtt voltak, együtt járt az anonimitás. Jó páran akadtak, akiket elfogtak, sõt megöltek, mert a másik utat járták. Különösen Izraelben, ahol a rendõri szervek rendkívül hatékonyan mûködtek, fõként a pénzbõség miatt, melyet olyan bõkezûen terítettek szét az utcákon. Mindig kerültek olyanok, akik készek voltak pénzre váltani az információt, ezért kellett oly nagy körültekintéssel megválasztania az embereit.

Így hát nem vallási kántálásokkal kezdõdött a találkozó. Amúgy is kívülrõl fújták õket. Kizárólag franciául beszéltek, nehogy felkapja valaki a fejét az idegen nyelv hallatán. Túl sok nyugatinak csengett már ismerõsen az arab nyelv, mely számukra mindig egyet jelentett a cselszövéssel. Az õ feladatuk viszont az volt, hogy úgy maradjanak láthatatlanok, hogy közben szem elõtt maradnak. Szerencsére nem volt nehéz.

– Szóval, mi ez a küldetés? – kérdezte Shasif Hadi.

– Egy ipari létesítmény – felelte Ibrahim. – Egyelõre ez minden, amit tudnotok kell. Mihelyt terepre lépünk, részletesen ismertetem.

– És hány? – kérdezte Ahmed. Õ volt a csapat legfiatalabb tagja, borotvált arcát csak ápolt bajusz díszítette.

– Nem a minél nagyobb veszteség a cél, legalábbis nem az emberi veszteség.

– Akkor mi? – szólt közbe a magas, jóképû, kuvaiti Fa’ad.

– Mint mondottam, mihelyt szükséges, többet fogtok tudni. – Elõvett a zsebébõl egy darab papírt, és kihajtogatta elõttük az asztalon. Számítógéppel nyomtatott térkép volt, melyet képszerkesztõ programmal megvágtak, hogy az összes helynév hiányozzon.

– A legjobb behatolási pont kiválasztása a legnehezebb – közölte Ibrahim. – Kívül-belül jól õrzik a létesítményt. A robbanószert akár hátizsákban is átvihetjük, olyan jelentéktelen mennyiség szükséges az akcióhoz. Az õrök naponta kétszer ellenõrzik a területet, szóval létfontosságú az idõzítés.

– Ha megadod a robbanószer részleteit, elkezdhetek tervezni – mondta Fa’ad, aki örült, hogy jó hasznát veheti tanulmányainak Allah Szent Ügye érdekében. A Kairói Egyetemen szerzett mérnöki diplomája a többiek szerint rendkívül gõgössé tette.

Ibrahim bólintott.

– És a helyi rendõrség meg a hírszerzés? – kérdezte Hadi.

Ibrahim elutasítón legyintett. – Kezelhetõ.

Közönyös hangja meghazudtolta félelmeit, hisz a szíve mélyén komolyan tartott a nyomozóktól. Olyanok voltak, mint a gonosz dzsinnek, egyetlen bizonyítékmorzsából egész sor információt húztak elõ. Sosem láthattad elõre, mit tudnak, és hogyan kombinálnak. Az õ elsõdleges feladata pedig az, hogy ne is létezzen. Senki se ismerje a nevét vagy az arcát. Névtelenül utazott, mint a sivatagi szellõ. Az OFT csak addig maradhat életben, amíg rejtve marad. Ibrahim a maga részérõl anonim hitelkártyák garmadájával járt-kelt a világban – sajnos a készpénz nem biztosított többé névtelenséget; a rendõrség tartott azoktól, akik készpénzzel fizetnek, és kérlelhetetlenül felkutatta õket. Annyi útlevele volt otthon, hogy elég lett volna egy nemzetállam külügyminisztériumának – valamennyit drága pénzen vásárolta, s mindössze néhány használat után hamuvá égette. De még így sem volt biztos benne, hogy a sok óvintézkedés elegendõ-e. Mert hiába minden, ha valaki feladja.

Márpedig csak azok adhatják fel, akikben teljes bizodalma van. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. Belekortyolt a kávéjába. Még az is nyugtalanította, hátha egy tengerentúli úton kikottyant valamit a repülõn álmában. Csak ennyin múlik. Nem a haláltól félt – attól egyikük sem tartott –, hanem a felsüléstõl.

De nem azok-e Allah szent harcosai, akik a legnehezebbet vállalják magukra, s nem lesz-e az áldás arányban az érdemeivel? Hogy megemlékeznek róla. Hogy honfitársai tisztelete övezi. Hogy csapást mérhet az ügy érdekében, s még ha ismeretlenségbe veszve teszi is, akkor is nyugodt szívvel járulhat Allah elé.

– Engedélyezték felsõ szinten? – kérdezte Ahmed.

– Még nem. Szerintem hamarosan fogják, de még nem. Ha most elválunk, nem látjuk egymást viszont, míg az országban vagyunk.

– Honnan fogjuk tudni?

– Van egy nagybácsim Rijádban. Új autót akar venni. Ha pirosat írok az e-mailben, várunk, ha zöldet, továbblépünk a következõ szintre. Ez esetben öt nappal az e-mailt követõen, a tervnek megfelelõen Caracasban találkozunk, az út további részét kocsival tesszük meg.

Shasif Hadi mosolyogva vont vállat.

– Akkor fohászkodjunk, hogy zöld autó legyen!

Clark észrevette, hogy az irodában már felszerelték a névtáblájukat az ajtóra. Középméretû, egymásba nyíló irodát kaptak Chavezzel, volt benne íróasztal, forgószék, két szék a látogatóknak és személyi számítógép, melynek használathoz és az összes fájlhoz való hozzáféréshez használati utasítást mellékeltek.

Clark a maga részérõl gyorsan kitapasztalta a számítógéprendszert. Legnagyobb meglepetésére alig húsz perc múlva már a CIA Langleyben lévõ székházának alagsori-föld alatti szintjének adatállományában szörfölt.

Tíz perccel késõbb: – Szent szar! – lehelte.

– Hát, ez az! – mondta Chavez az ajtóban. – Mi a véleményed?

– Épp most léptem be egy igazgatói szintû állományba. Jesszus, szinte mindenhova beenged.

Davis visszatért.

– Gyorsan tanultok. A számítógéprendszer sok mindenhez hozzáférést biztosít. Nem mindenhez, de a legfontosabb mappákhoz igen. És ez elég. Ugyanez a helyzet Fort Meade-del. Szabad bejárásunk van szinte minden rádiós hírszerzési adathoz. Sok olvasnivaló vár rátok, hogy behozzátok a lemaradást. Az EMIR kulcsszóval huszonhárom mappába léphettek be – ez minden, amit a fazonról gyûjtöttünk, akad benne egy átkozott jó jellemábrázolás, legalábbis mi annak tartjuk. AESOPUS a címe.

– Igen, látom – felelte Clark.

– Egy Pizniak nevû fickótól származik, aki a Yale orvostudományi karán, a pszichiátrián professzor. Olvassátok el, s majd meglátjuk, mit gondoltok. A lényeg, ha szükségetek van rám, tudjátok, hol ûzöm az ipart. Bátran látogassatok meg és kérdezzetek. Csak az a buta kérdés, amit nem tesztek fel. Mellesleg Gerry személyi titkárnõje, Helen Connolly régóta dolgozik Gerry mellett. Õ viszont nincs, ismétlem, nincs beavatva a tevékenységünkbe! Gerry maga gyártja a beszámolókat meg ilyesmiket, de az õ szintjén többnyire szóban hozunk döntéseket. Apropó, John, Gerry említette az átszervezési ötletedet. Klassz, hogy szóba hoztad, legalább nem nekem kell.

Clark derült egy sort.

– Bármikor készséggel vállalom a rosszfiú szerepét.

Davis távozott, õk pedig belevetették magukat a munkába. Clark elõször átnézte a fotókat, melyeket az Emírrõl szereztek. Nem volt belõlük túl sok, és gyenge minõségben készültek. De azt látta, milyen hideg a szeme. Szinte élettelen, mint a cápáé. Érzelemnek semmi jele. Hát, nem érdekes, kérdezte magában. Sokan állítják, hogy a szaúdiak sótlanok – olyanok, mint a németek, csak humorérzék nélkül, mondják –, de õ személy szerint nem ezt tapasztalta.

Még sosem találkozott rossz szaúdival. Meglehetõsen jól ismert egy-kettõt a CIA-s idõkbõl, tõlük tanulta a nyelvet. Mindannyian vallásosak voltak, a szunnita iszlám konzervatív vahabita ágához tartoztak. Hitbuzgalmuk alaposságában a déli baptistákhoz hasonlítottak, ami ellen semmi kifogása nem volt. Egyszer betért egy mecsetbe, és gondosan a háttérbe húzódva nézte a vallásgyakorlást – fõként nyelvóra céljából, de istenhitük õszintesége nyilvánvaló volt. Beszélgetett a vallásról szaúdi barátaival, és semmi kifogásolnivalót nem talált benne. A szaúdiakkal nehezen lehet szoros barátságot kötni, de egy igaz szaúdi barát a golyó elé lépne érted. Vallási szabályaikat a vendéglátásról például csodálatra méltónak találta. És az iszlám tiltotta a rasszizmust, ami sajnos a kereszténységbõl kimaradt.

Hogy az Emír hívõ muzulmán-e, vagy sem, azt nem tudta, de hogy nem ostoba, az egyértelmûen kiderült az AESOPUS-ból. Természeténél fogva türelmes, ugyanakkor képes határozottan fellépni a döntéseiben. Ritka kombináció, gondolta, bár alkalmanként õ is ilyen volt. A türelem nehezen elsajátítható erény, egy igazhívõnek meg még inkább, bármilyen ügyet választ is élete küldetésének.

A számítógéphez mellékelt használati utasításban feltüntették az Ügynökség belsõ számítógépes könyvtárának címtárát és a hivatkozásokat az EMÍR kulcsszó hozzáférési pontjaira. Clark tehát ismét szörfölni kezdett. Mennyi adata van Langleynek a fazonról? Milyen terepügynökök dolgoztak vele? Milyen anekdotákat jegyeztek le? Van-e bárkinek kulcsa a fickó jelleméhez?

Felrázta magát merengésbõl, és az órájára pillantott. Eltelt egy óra. – Repül az idõ – motyogta, és a telefonért nyúlt. Amikor a másik végén felvették, beleszólt: – Gerry, itt John. Van egy perced? Tom is jöjjön; ha kéznél van.

Két perccel késõbb Hendley irodájában termett. Tom Davis, a Campus toborzója egy perccel késõbb követte. – Mi a pálya?

– Lehet, hogy van egy jelöltem – mondta Clark, majd mielõtt a másik kettõ feltehette volna a nyilvánvaló kérdést, folytatta: – Jack Ryan ötlete, azaz az idõsebbiké.

Ez felkeltette Hendley érdeklõdését, elõrehajolt a székén, s megkapaszkodott egy jegyzettömbben. – Hallgatjuk!

– Ne kérdezzétek, hogyan, mert nem ismerem az összes részletet, de van egy ranger, egy Driscoll nevû régi motoros, aki csávába került. Az a hír járja, Kealty alig várja, hogy példát statuáljon vele.

– Mi miatt?

– Egy küldetés miatt a Hindukusban. Megölt egy maroknyi rosszfiút egy barlangban, miközben azok húzták a lóbõrt. Kealty és az igazságügy-minisztere meg gyilkosságot akarnak Driscoll nyakába varrni.

– Te jó szagú! – motyogta Tom Davis.

– Ismered a srácot? – kérdezte Hendley.

Clark bólintott.

– Úgy tíz évvel korábban, nem sokkal a Szivárvány indulása elõtt volt egy kis munkám Szomáliában. Egy csapat ranger vigyázott rám. Driscoll volt az egyik. Utána is tartottuk a kapcsolatot, néhanapján felhajtunk egy pofa sört. Megbízható pasas.

– És milyen messze jutott az igazságügy?

– A katonai ügyészségnél tart. Elõzetes vizsgálat folyik.

Hendley sóhajtott, és a fejét vakarta.

– Jack mit mond?

– Okkal szólt róla. Tudja, hogy itt taposom a malmot.

Hendley bólintott.

– Térjünk a lényegre! Ha a Fehér Házból származik az infó, akkor Driscoll épp bõrrel megússza.

– Ezt biztosan tudja.

-A legjobb esetben leszerelik. Talán megtarthatja a nyugdíját.

– Szerintem ezt is tudja.

– Most hol van?

– San Antonióban, a Brooke Katonai Kórházban. Kapott egy kis ajándékot a vállába a kivonáskor.

– Súlyos?

– Dunsztom sincs.

– Rendben, eredj, beszélgess el vele! Puhatold ki! – Majd Davishez fordult. – Tom, addig te nyiss aktát Driscollról. A teljes háttérrel meg miegymással!

– Rendben.

– Bújj be! – mondta Ben Margolin Mary Patnek. – Csukd be az ajtót!

Újabb nap a Terrorelhárító Központban. Még több elfogott üzenet, még több nyom, mely elvezethet valami nagyhoz vagy egyáltalán semmihez. Noha nem volt számukra szokatlan ez az irdatlan mennyiség, sokan aggódtak, hogy többrõl maradnak le, mint amennyit elfognak. Egy jobb technológia segíthetett volna, de tudták, mennyi idõbe telik beüzemelni egy új rendszert. Az Úttörõ akció fiaskója után a mindenkori hatalom még mindig béta-tesztelte a rendszert egy újabb kudarctól tartva. Ezalatt õ meg az egész Terrorelhárító Központ azon küszködik, gondolta Mary Pat, hogy betömjék a réseket, miközben új repedéseket keresnek.

Mary Pat becsukta az ajtót, ahogy kérték tõle, és helyet foglalt Margolinnal szemben az íróasztal túloldalán. Odakint zsongott a mûveleti központ a serény munkától.

– Visszadobták a kapcsolatfelvételi javaslatunkat – vágott rögtön a közepébe Margolin mindenféle bevezetõ nélkül. – Nem használhatjuk a britek forrásait Pakisztánban.

– Az isten szerelmére, miért nem?

– Túlnõ rajtam az ügy, Mary Pat. Elvittem az általam elérhetõ legmagasabb szintig, de nem kaptunk engedélyt. Szerintem Irak miatt.

Ugyanez ötlött fel Mary Patben, mielõtt fõnöke kimondta volna. Állampolgárai nyomására az Egyesült Királyság mind a politikában, mind a helyszínen állomásoztatott csapatok számában egyre jobban elhatárolódott az iraki háborútól. A szóbeszéd szerint a nyilvánosság elõtt megütött békülékeny hang ellenére Kealty fortyogott a dühtõl, úgy érezte, benne hagyják a britek a slamasztikában. Az Egyesült Királyság legalább névleges támogatása nélkül, az amerikai csapatok kivonására irányuló tervei a legjobb esetben is késést szenvednek, ha nem fúlnak egyenesen kudarcba. Ráadásul Nagy-Britannia távolságtartó magatartását látva az iraki kormány vérszemet kapott, s az Amerika távozását sürgetõ udvarias, de határozott felszólításuk harsány, harcias követelõzésbe csapott át, s e váltás az amerikaiak figyelmét sem kerülhette el. Elõbb a hozzánk legközelebb álló szövetségesünk, majd a nép, melynek megmentéséért a vérünket ontottuk. Miután kampányát arra az ígéretre alapozta, hogy kiszabadítja az Egyesült Államokat Irakból, Kealty népszerûsége a közvélemény-kutatók szerint zuhanásnak indult, sõt néhány tévés szakértõ odáig merészkedett, hogy azzal vádolta meg, azért húzza-halasztja a kivonást, hogy nyomást gyakoroljon a Kongresszusra, mely tutyimutyi módon képviselte az új elnök kedvenc célkitûzéseit.

Az, hogy kérésük, melyben a britek segítségül hívását kezdeményezték a Peshawar-térkép vonal felderítésére, elutasításra talált, nem kellett volna, hogy váratlanul érje Mary Patet, aki több kormányközi politikai acsarkodást élt meg, mint amennyit fel tudott idézni, mindazonáltal mégis meglepetésként érte. Ez az átkozott barlang volt évek óta az Emírhez vezetõ legjobb nyom. Látni, miként csusszan ki az ujjaik közül az elnök hisztije miatt, dühítõ volt. Persze az sem lendített az ügyön, hogy a CIA igazgatója, Scott Kilborn szintén nagy görény volt.

Mary Pat a fejét ingatva felsóhajtott.

– Nagy kár, hogy Driscoll elvesztette a foglyokat.

– Egy kis víz beszippantása az orrlyukon hajlamos megoldani a nyelvet – jegyezte meg Margolin.

Népszerû nézet, gondolta Mary Pat, de a való életben nem sok hasznát látni. Nem volt sem annyira finnyás, sem olyan elvakultan optimista, hogy ne ismerte volna el, milyen érdemei vannak a kínzásnak, ám ezek a módszerek általában messze elmaradtak a várakozástól, ami a megbízható és ellenõrizhetõ információ nyerését illeti. Az esetek javában puszta idõpocsékolásnak bizonyult. A második világháború alatt és nem sokkal utána, az MI6 és a Stratégiai Szolgálatok Irodája több információt húzott ki az elfogott német tábornokokból pingpongozás és dámázás közben, mint harapófogóval és elektródákkal.

A mindennap közszájon forgó „ketyegõ bomba” forgatókönyv szinte egy az egyben koholmány volt. A szeptember 11-e óta az Egyesült Államok ellen szõtt összeesküvéseket csírájában eltaposták, amikor a rosszfiúk még csak a toborzásnál, pénzmozgatásnál vagy az erõforrások átcsoportosításánál tartottak.

A kép, mely szerint valahol egy terrorista egy gomb fölött tartja az ujját, miközben a jófiúk információt próbálnak kipasszírozni a honfitársából, ritka volt, csupán Hollywood által kiagyalt mese, és nagyjából annyi hasonlóságot mutatott a valóságos hírszerzési munkával, mint James Bond. Ami azt illeti, egész pályafutása alatt mindössze egyetlenegyszer találkozott a „ketyegõ bomba” példájával, és azt John Clark alig pár perc leforgása alatt elrendezte néhány ujj eltörésével és a helyes kérdések feltevésével.

„A klisé nem véletlenül klisé”, mondta egyszer Ed. „Azért az, mert általában olyan igaz, hogy az ember túl sokszor emlegeti fel.” Mary Pat úgy vélte, ha kihallgatásról van szó, az „egy csöpp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy liter ecettel” klisé baromira áll. Az erkölcs csupán egyik oldala az ellene-mellette érveknek. Igazán a hatékonyság számít. Azt teszed, amivel a legjobb eredményt lehet produkálni. És pont.

– Szóval – mondta a fõnökének akkor kezdhetjük elölrõl az egészet?

– Már csak az hiányzik! Az a régi, tengerentúli barát, akit említettél... Eressz meg neki egy hívást, és csevegj el vele barátian!

Mary Pat elmosolyodott, de a fejét ingatta.

– Ezt hívják állásgyilkosnak, Ben.

A férfi vállat vont.

– Egyszer élünk.

Melinda kellemesen meglepõdött azon, hogy újra találkozik a férfival. Egy héttel korábban autózni vitte, hogy lássa „John”-t. Szépen fizetett, semmi nyilvánvalóan perverzet nem tett, úgyhogy minden rendben volt, különösen a zseton.

Ez a fickó, nos, totál rákattant, vagy ilyesmi. Igaz, õ sem szokott így nyilvánosan mutatkozni, hisz callgirl volt, nem az utcán strichelt, de ennek a szállodának különösen pazar étterme volt, és a fõpincér ismerte és kedvelte. Messze repíthet egy potya dugás ebben az iparban, s az igazat megvallva, jóravaló fickó volt, házas, akárcsak az ügyfelei zöme, következésképpen megbízhatóan kedves. Legalábbis majdnem megbízhatóan. Sosem lehet tudni, de a hasonló rangú férfiak, akik itt élnek a környéken, ismerik a szabályokat. És ha ez mégsem válna be, akkor még mindig ott lapul a retiküljében a kis Mr. Colt.

Szemkontaktus. Mindentudó mosoly. Cuki ez a kerítõ. A nagyon rövid szakállával Errõl Flynnre hajaz egy kalózfilmben. Õ viszont nem egy Olivia de Havilland. Csinosabb nála, gondolta magáról Melinda a legkevésbé sem elfogultan. Keményen megdolgozott karcsú alakjáért. A férfiak az olyan nõért vannak oda, akinek a derekát átérik a kezükkel. Különösen, ha csinos cickó hegyesedik fölötte.

– Helló – mondta kellemes hangon. Elsõ pillantásra barátságosnak tûnt a mosolya, de a címzett jól tudta, menynyivel több rejlik e mosoly mögött.

– Jó estét, Melinda. Hogy vagy ezen a meleg estén?

– Pompásan, köszönöm. – Egy kevés kivillanó fog a mosollyal.

– Elfoglalt vagy ma este?

– Nem, momentán nem. – Még több fog. – A múltkor nem értettem a nevedet.

– Ernest – felelte a férfi gyengéden mosolyogva. Van benne valami báj, de az idegen fajtából, gondolta Melinda. Nem európai. Máshonnan való. Jól beszél angolul, van egy kis akcentusa... Máshol tanult meg angolul. Ez az! Jól megtanulta és... És mi? Vajon mi az, ami még más benne, tûnõdött a nõ. Elkezdte alaposabban lajstromba venni. Vékony, nála magasabb, szép sötét szeme van, tele érzelemmel. Puha kéz. Nem építõmunkás. Inkább pénzember típus ez az Ernest, aki bizonyosan nem ezzel a névvel született. A tekintete éppen õt méricskéli. De már hozzászokott. Az a Milyen jó az ágyban? pillantás. Hát, okkal feltételezheti, hogy príma. A fõnöke egyetlen rossz szóval sem illette, sõt túlfizette. Ehhez is hozzászokott már. Igen, ennyire jó. Számos visszatérõ vendége van, némelyiket a valódi nevén ismeri, legalábbis állítják, hogy az a valódi nevük. Õ viszont saját nevet talál ki a törzsvendégeire, gyakran a szerszámuk mérete alapján. Vagy ez esetben a színe alapján, gondolta, s elnyomott egy kuncogást, de a mosolyt, melyet Ernest magának tulajdoníthat, nem. Szinte ösztönösen cselekedett. A lényeg, hogy már a pénzt számlálta.

– Velem tartanál? – kérdezte a férfi szinte szégyenlõsen. A férfiak ösztönösen tudják, legalábbis az értelmesek, hogy a szégyenlõsség a legjobb módszer, hogy lázba hozzanak egy nõt.

– Szívesen. – Ugyanez érvényes visszafelé, ha tartózkodóan viselkedsz. – Hogy meglátogassuk a barátodat?

– Talán. – Elsõ hiba. Ernest nem venné zokon, ha saját maga vehetné számba a portékáját. Lehet, hogy egy mocskos ribanc, de jó szeretõ, és nagy gyakorlata van a szakmájában, Ernestet pedig ugyanaz hajtja, mint a többi férfit. – Eljönnél velem, kérlek?

– Persze.

Legnagyobb meglepetésére röpke kis autózás volt. Divatos lakás a városban saját föld alatti parkolóval. „Ernest” kiszállt a kocsiból, és gálánsán kinyitotta neki az ajtót. A felvonóhoz sétáltak, s Ernest megnyomta a gombot. Melinda nem ismerte az épületet, de elég jellegzetes külsõvel bírt, hogy megjegyezze. Szóval Johnnak lakása van a városban? Kinek kényelmesebb így? Vajon neki vagy Johnnak, töprengett. Vagy lehet, hogy gyengéd emlékeket dédelget róla. Tapasztalata szerint ez gyakran elõfordult.

„John” a konyhaajtóban állt egy pohár fehérborral a kezében.

– Hát, szia, John, milyen kellemes meglepetés – üdvözölte a legjobb mosolyával. Kiváltképp jó mosoly volt, megmelengette a férfiember szívét és persze más testrészét. Odalépett hozzá, édesen megcsókolta, és elvette tõle a felkínált poharat. Aprót kortyolt. – John, neked van a legjobb ízlésed a borok terén. Olasz?

– Pinot grigio – erõsítette meg a férfi.

– Õk készítik a legfinomabb ételeket is.

– Olasz felmenõid vannak? – kérdezte John.

– Magyar – vallotta be Melinda. – Finom sütiket sütünk, de az olaszoké a legjobb borjúszelet a világon. – Még egy csók köszönésképpen. Kissé fura alak ez a John, de remekül csókol. – Hogy vagy?

– Nehezen megy az utazás – vágta rá a férfi megtévesztõen.

– Hova kellett menned? – kérdezte Melinda.

– Párizsba.

– Szereted az ottani bort?

– Az olasz jobb – felelte John kissé elunva a témát. Nem társalogni kérte ide Melindát. Az minden nõnek megy, Melinda tehetsége más területekre korlátozódik. – Csinos vagy – jegyezte meg.

Gyorsan a lényegre tér, gondolta Melinda, de nem mondta ki. Ez lebegett a szeme elõtt, amikor kiválasztotta munkaruháját. Egyes férfiak meztelenül szeretik a nõket, ám meglepõ, milyen sokan akarnak félig-meddig felöltözött nõvel lezavarni egy gyors numerát, akin felcsúszik a szoknya, az asztalra vagy kanapéra hajol, s kikandikál a melle a melltartójából... John a térdeplõ orálist is nagyon csípte, s õ sem bánta, amíg fejét nem vesztette a férfi. – Csak magamra kaptam. Milyen szép ez a lakás.

– Kényelmes. Tetszik a kilátás.

Melinda a lehetõséget megragadva kipillantott a síküveg ablakon. Jól van, rendben. Most már pontosan tudta, hol van. Az utcán nyüzsögtek az emberek, már amennyire voltak itt utcák, s gyalog közlekedhetett egyik luxusszállodából a másikba az, aki túl smucig volt, hogy taxit fogjon. Járdát viszont nem nagyon építettek. A járda nem hoz pénzt. John hátulról figyelte.

– Melinda, gyönyörû vagy – mondta mosolyogva. Melinda jól ismerte ezt a „megakarlakdugni” mosolyt. Látszólag udvarias, de belül epekedõ. Egy futó pillantás John derékvonala alá csak megerõsítette a gyanúját.

Ideje odalépni hozzá még egy csókért. Rosszabb is lehetne.

– Hmmm – dünnyögte. Rendben, akkor csapjunk a lovak közé, John! A férfi átkarolta. Erõs karjával jelezte, hogy a tulajdonának tartja. Ilyenek a férfiak. Aztán gyengéden bevezette a hálószobába.

Az anyját, hüledezett Melinda. Bárki rendezte is be a szobát, tudta, mi célt fog szolgálni a lakás. Biztosra vette, hogy nem ez volt az illetõ elsõ ilyen megbízása, hisz még egy cuki kis szék is került az ablak mellé, melyen levetkõzhetett. Milyen kurva tökéletes lenne napnyugtakor, futott át az agyán. Lecsüccsent, és elsõ dolga volt, hogy kibújjon a Manolo Blahnik cipõbõl. Bár nagyon csinosan festett, sokkal kellemesebb volt levetni, mint felvenni. Arra készült, hogy jól mutasson, nem gyaloglásra, õ meg ráadásul aranyos, lányos lábbal dicsekedhetett. Minden férfinak tetszett. Levette a megkötõs felsõt, és a fésülködõasztalra tette, majd felállt. Sosem viselt melltartót, amikor dolgozott, de nem bánta. Még nem ereszkedett meg B+os (majdnem C-s) melle. S ez szintén minden férfinak tetszett. Egy perccel késõbb már mezítelenül sétált Johnhoz.

– Segíthetek? – kérdezte. Minden férfinak tetszett, hogy segít nekik a vetkõzésben, különösen, amikor egy sürgetõ kis „dugj meg!”-et is bevetett.

– Igen, légy szíves – felelte John álmodozó mosollyal. Akárhonnan származott, nem volt efféle kényeztetéshez szokva. Na, igen, busásan megfizetett érte, ebben nagyon jó volt. Egy pillanattal késõbb Melinda már látta, miért emlékezett rá. Vörös, tökéletesen illik rá a becenév. Természetesen a csók sem maradhatott el.

És John persze nyomban kedvezõen reagált rá. Olyan gavallérosan fizetett, hogy Melinda azt kívánta, bárcsak törzsvendég válna belõle. Egy új autó járt a fejében. Egy BMW vagy akár Mercedes. John segíthetne megszerezni. Éppúgy, ahogy szeretett készpénzt kapni a munkájáért, szeretett készpénzzel fizetni az áruért. Vagy hiteles csekkel a megfelelõ autóért. Egy E osztályú Benzért, gondolta. Szerette a német autók megbízhatóságát. Biztonságban érezte magát bennük. Szerette biztonságban érezni magát. Felemelkedett.

– John, egész éjszakáról van szó? Az többe kerül, két és fél ezerbe.

– Olyan sokba? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Van egy régi mondás: olcsó húsnak híg a leve.

– Ma este nem. Késõbb dolgom van.

Nem éjszakázol itt, tûnõdött Melinda. Ez csak a dugi kéglid? Egy valag lóvéja lehet, hogy így szórja. Ez a hely legalább egymillával könnyített rajta, ha nem másféllel. Ha John ennyire élvezi a szexet, akkor muszáj a törzsvendégévé válnia. A férfiak nem tartják valami sokra, ahogy a magafajta nõk felbecsülik õket, ahogy annak mélységét sem. A férfiak olyan ostobák, gondolta Melinda, még a gazdagok is. Fõleg a gazdagok! Nézte, ahogy John egy borítékért nyúl. És átadja.

Szokás szerint kinyitotta a borítékot, és megszámlálta a bankókat. Fontosnak tartotta a férfi tudomására hozni, hogy itt üzleti tranzakcióról van szó, akkor is, ha a pénzért kapható, legügyesebben színlelt szerelemnek látszik. Jó páran hajlottak rá, hogy kapcsolatukból többet akarjanak kihozni. Õ azonban páratlanul bájosan terelte ilyenkor más irányba a szót.

A boríték a Gucci retikülben landolt a gyöngyház agyú kis Mr. Colt mellett. Amikor felemelkedett, csupa mosoly volt. Az üzleti részt letudta. Kezdõdhet a szerelem.