16

PAVEL ROSIKINA HADNAGY felhajtotta a lepedõt – valójában asztalterítõt –, melyet egy kedves teremtmény a holttestre terített, és belebámult a tágra nyílt szemû arcba, mely szerinte a maffia újabb leszámolásának esett áldozatul. De lehet, hogy mégsem. A férfiról fakó színe dacára lerítt, hogy nem csecsen vagy más nemzetiségû, s a helyszín ismeretében ez meglepte. Érdekes.

A golyó valamivel a bal fül felett hatolt be a férfi koponyájába és távozott... Rosikina áthajolt az asztal fölött, gondosan ügyelve, hogy a terítõn kívül ne érjen máshoz, és megnézte a férfi fejének jobb oldalát, mely a boksz párnázott felsõ szélén pihent. És lám! Egy tojás nagyságú lyuk tátongott a férfi jobb füle tövében. A boksz mögötti falat beterítõ véres agyvelõ összhangban volt a golyó röppályájával, vagyis a gyilkos... itt állt. Közvetlenül a konyhaajtó elõtt. Hogy milyen közel, azt majd a halottkém eldönti, de a behatolási seb mérete alapján Rosikina tudta, hogy nem karnyújtásnyira. A sebhely körül nem talált sem lõpor égette nyomot, sem szemcséket. Maga a sebhely tökéletesen kerek volt, ami szintén kizárta a közeli lövés lehetõségét, mely általában éles, csillag alakú vágást hagyott a bõrön. A nyomozó befogta az orrát az ürülékszagra. Mint a hirtelen halált halt áldozatok többségének, ennek a férfinak is elernyedt a bele és hólyagja. Óvatosan visszahúzta a sportdzsekijét, elõbb bal–, majd jobboldalt, s tárca után matatott. Egy ezüst golyóstollon, fehér zsebkendõn és a zakóhoz járó pluszgombon kívül nem talált semmit.

– Szerinted milyen közel volt? – ütötte meg fülét a kérdés. Megfordult.

Alkalmankénti társa, Gennagyij Olekszej nem messze állt tõle, somolygó szája sarkából cigaretta fityegett, keze bõrkabátjának zsebében.

Olekszej válla fölött látta, hogy az egyenruhás rendõrök végre kiterelték a vendégeket az étterem fõbejáratán, s most idegesen várják, hogy kihallgassák õket. Az étterem személyzete – négy pincér, egy pénztáros és három szakács – a megürült asztaloknál ült, és a nevüket diktálták egy másik rendõrnek.

Olekszej és Rosikina a szentpétervári milícia bûnügyi nyomozó osztályának a pénzügyi visszaéléseket vizsgáló alosztályán dolgozott. A nyugati rendõrügynökségekkel ellentétben, az orosz nyomozóknak nem volt állandó társuk. Hogy miért nem, ezt soha senki nem magyarázta el Rosikinának, de feltételezte, hogy a finanszírozáshoz lehet köze. Mindennek a finanszírozáshoz volt köze, kezdve azzal, megkapják-e hétrõl hétre a saját jármûvüket, egészen addig, hogy egyedül vagy társsal dolgoznak-e.

– Téged rendeltek mellém? – kérdezte Rosikina.

– Otthon hívtak fel. Milyen közel volt? – ismételte Olekszej.

– Egy-két méterre. Könnyû lövés. – Észrevette, hogy van valami a padon az áldozat feneke alatt. Közelebb hajolt, hogy megnézze. – Volt fegyvere – mondta Olekszejnek. – Félautomata. Makarovnak tûnik. Legalább megpróbálta. Ha egy másodperccel elõbb kapja elõ, talán...

– Akkor ezt válaszold meg – mondta Olekszej. – Inkább végeznéd úgy, mint itt a barátunk, hogy tudod, mi következik, vagy inkább csak... puff. Viszlát. A nagy semmi.

– Egek, Gennagyij...

– Ugyan, éld már bele magad!

Rosikina sóhajtott egyet.

– Azt hiszem, szívesebben halnék meg álmomban, százévesen, Natalia mellett fekve.

– Pavel, Pavel... hát sosem akarsz a kedvemben járni?

– Bocs, de nincs rá érkezésem. Itt valami nem stimmel. Úgy néz ki, mint egy szokványos maffialeszámolás, de az áldozat nem szokványos, legalábbis ezen a helyen nem az.

Vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba volt – jegyezte meg Olekszej.

– Vagy kétségbeesett. – Ilyen helyre csak akkor tér be fehérbõrû orosz, ha többet akar egy nagy tál gyepelgesnél meg a rémes pondúr zenénél, mely leginkább hõségben nyervogó macskákra emlékeztette Pavelt.

– Vagy nagyon éhes – fûzte hozzá Olekszej. – Õ is fõnök lenne? Nem tûnik ismerõsnek, de lehet, hogy bekerült a könyvbe.

– Kétlem. Azok tapodtat sem mozdulnak a saját kis hadseregük nélkül. – Ha mégis idejönnek, és kapnak is a fejükbe egy golyót ilyen távolságból, a testõreik azonnal tüzet nyitnak, és iszonyatos mészárlást rendeznek. Aztán mindenfelé lyukak éktelenkednek és holttestek hevernek. Nem, itt csak egy golyó és egy hulla van. Elõre megfontolt akció. Rajtaütés profin kivitelezve. A kérdés az, ki ez a fickó, és miért volt annyira fontos, hogy megöljék.

– Hát, ebbõl a bandából sem húzunk ki egy szót sem.

Rosikina tudta, hogy társának igaza van. Az Obscsinától való félelem vagy az iránta való hûség a legsegítõkészebb lelket is hallgatásra bírta. A szemtanúk beszámolója általában három általános kategóriába esett: nem láttam semmit; egy álarcos férfi berohant, lelõtte az embert, és aztán elrohant, az egész olyan gyorsan történt; és személy szerint a kedvence: Ja nye gavarju porusszki. Nem beszélek oroszul.

És ezek közül valószínûleg egyedül az utolsó lesz igaz: az egész olyan gyorsan történt. Nem hibáztatta õket. A Krasznaja Mafija, a Bratva és az Obscsina – akármilyen név alatt futott – hátborzongatóan kegyetlen volt. A szemtanúk és családjuk gyakran váltak halálos célponttá csupán azért, mert egy sötét pincében egy fõnök azt találta ki, hogy olyan információ van a birtokukban, melyet átadhatnak a hatóságoknak. És itt nem csupán a halálról van szó, emlékeztette magát Rosikina. A maffia gyakran elmés és megfontolt módszerekkel intézte a kivégzéseket. Mit tenne õ ilyen helyzetben?, tûnõdött. A maffia általában óvakodott ugyan attól, hogy akár egy ujjal is bántsa a rendõröket – nem tett jót az üzletnek –, azért volt rá eset. A zsaruk meg tudják védeni magukat, hisz fegyvert és kiképzést kaptak, de az átlagpolgár, a tanár, a gyári munkás, a könyvelõ, nekik mennyi esélyük van? Igazából semennyi. A milíciának se pénze, se elég embere nincs, hogy megvédje a szemtanúkat, és az átlagpolgár tisztában van ezzel, úgyhogy befogják a szájukat, és meghúzzák magukat. Az étterem törzsvendégei még így is rettegnek, hogy rossz helyen voltak rossz idõben. Kész csoda, hogy egyáltalán túlélik az ilyen helyek.

Az ilyenek miatt, gondolta Rosikina, kívánják vissza az emberek a régi idõket, a sztálini uralmat, és Putyin csak ezt adja nekik a „reformjaival”. De ez nem a középút. Amíg van Oroszországban politikai szabadság, szabadságjogok és nyitott piac, addig lesz bûnözés, kis- és nagyméretekben – Sztálin idején is volt, csak messze nem ennyi. Csakhogy ez az okfejtés komolytalan. Régi, keményvonalas kommunisták és ultranacionalisták érvelnek ezzel, hogy befeketítsék a demokráciát és a kapitalizmust, s közben elfelejtik vagy semmibe veszik, milyen magas árat kellett fizetni a Szovjetunió vasöklû uralmáért. Hogy is szól a mondás? Az idõ mindent megszépít? Apja, aki jakut halász volt, másképp fogalmazott: „Ha hárpia a feleséged, a valaha volt legrútabb szeretõd is csábítóbbnak tûnik.” Tudta, hogy a Szovjetunió is az, egy hajdanvolt rút szeretõ. Nyilván volt jó oldala, de semmiképpen sem szeretnél vele újra összejönni. Sajnos sok honfitársa – negyven százalékuk a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint, ha nem fedik is mindig a teljes valóságot – nem osztotta nézetét. Vagy lehet, hogy Olekszej látja jól, és nem más, mint optimista bolond. Vagy „vak optimista”?

Kibámult az étterem ablakán, elnézte a szoros csoportokban álló, komor arcú vendégeket, ahogy leheletük párafelhõkben gomolyog a hideg esti levegõben, és azon töprengett, nem alaptalan-e az optimizmusa. Itt van egy étteremre való ember, mintegy harmincan, alig húsz perce a szemük elõtt kiloccsantották egy férfi agyvelejét, de a kisujjukat sem mozdítanák, hogy megkerüljön a gyilkos.

– Igaz, de sosem tudhatod – felelte Rosikina. – Jobb kérdezni és meglepõdni, mint fordítva, nem?

Olekszej vállat vont, és elmosolyodott, ahogy csak egy orosz fatalista képes. Mit volt mit tenni? Olekszejt nem sok minden billentette ki a nyugalmából; lélekjelenléte éppoly örökös volt, mint a cigaretta, ami állandóan ott fityegett a szája sarkában.

Ugyanakkor ritkán, de elõfordult, hogy néhány szemtanú önkéntelenül hasznos tippet adott, abból szemezgethettek. Többnyire azonban homályos vagy ellentmondásos (vagy mindkettõ) volt a vallomásuk, s õk, a nyomozók csak arra alapozhattak, amit a hátrahagyott holttest vagy holttestek alapján megállapítottak.

– Mellesleg – mondta Rosikina – a feldolgozásra váró, használhatatlan vallomások nélkül nem várna ránk négyórányi papírmunka és förmedvény kávé.

– Négyórányi? Ha szerencsénk van.

– A pokolba is, hol bujkál a halottkém?

Míg hivatalosan halottnak nem nyilvánítják az áldozatot, a holttest marad, ahol van, hogy holtan, üveges szemmel bámulja a plafont.

– Már úton van – mondta Olekszej. – Benéztem hozzá, mielõtt elindultam. Biztos mozgalmas az estéje.

Rosikina áthajolt, a pisztoly sátorvasába akasztotta mutatóujját, és felemelte az ülésrõl. – Kilenc milliméteres. – Kivette a tárat, és visszahúzta a szánt. A golyó kipottyant a csõbõl és a padlón koppant.

– Hát, készült valamire. Hiányzik belõle?

Rosikina a fejét rázta, és megszagolta a csövet.

– Az a sanda gyanúm, túl gyorsan történt. Nemrég tisztította. Mi a fene... Nézd, Gennagyij. Mit ad isten, a sorozatszámot kitörölték!

– Ez aztán a meglepetés!

A rosszfiúk gyakran marták le savval a sorozatszámot a gyilkosságokhoz használt fegyverekrõl, néhanapján azonban ismét beléjük ütötték. Ha ez lenne most a helyzet, a Makarov sorozatszáma tényleg elvezethetne valahova. Bolond optimizmus.

És valószínûleg nem helytálló, emlékeztette magát Rosikina.

Ahogy gyilkossági esetekben gyakorta megesik, akár Nyugaton, akár Moszkvában, Rosikina hadnagy és Olekszej nem sokat tudott meg a gyilkosság idején az étteremben tartózkodóktól vagy a környék átvizsgálásából. Az összetartó csecsen közösség nem bízott a rendõrségben, és rettegett az Obscsinától. Nem ok nélkül. Az Obscsina kegyetlensége nem ismert határokat. A szemtanúk nemcsak a maguk, de a családtagjaik életével is fizettek, és saját haláluk elõtt nagy eséllyel az õ halálukat is végig kellett nézniük. A kilátás, hogy a szemed láttára fûrészeljék darabokra a gyermekedet, lakatot tesz a szádra. Rosikinának azonban nem volt más választása, végig kellett mennie a vallomásfelvétel és nyomozás lépésein, akármilyen meddõnek bizonyultak is.

Gondosan kivizsgálják a gyilkosságot, de végül az a kevéske nyom is semmivé foszlik, melyre ráakadnak, s kénytelenek lesznek félretenni az ügyet. E gondolattal a fejében, Rosikina szomorúan az áldozatra pillantott: – Bocs, haver.