32

10.47-KOR MEGCSÖRRENT A TELEFONJA. Tom Davis épp tetõ alá hozott egy meglehetõsen nagyszabású kötvényügyletet, mely 1.350.000 dollárt eredményez a Campusnak, ami nem rossz ahhoz képest, hogy háromnapi munkája feküdt benne. A második csörrenésre felkapta a telefont.

– Tom Davis.

– Mr. Davis, John Clark a nevem. Azt mondták, hívjam fel. Esetleg ebédeljünk együtt.

– Ki mondta?

– Jimmy Hardesty – felelte Clark. – Velem lesz egy barátom, Domingo Chavez.

Davis eltûnõdött egy pillanatra, hirtelen óvatos lett, de ez inkább volt ösztönös reakció, mint szükségszerûség. Hardesty nem osztogatta kontároknak a telefonszámát.

– Rendben, beszélgessünk – felelte Davis. Útba igazította Clarkot, majd elköszönt: – Dél körül várom magukat.

– Helló, Gerry – köszönt Davis a legfelsõ szinten lévõ irodába lépve. – Most hívtak.

– Ismerjük az illetõt? – kérdezte a fõnök.

– Hardesty küldött át két fickót Langleybõl. Mindkettõt nyugdíjazásra ítélték az Ügynökségnél. John Clark és Domingo Chavez.

Hendley szeme enyhén elkerekedett.

– Az a John Clark?

– Nagyon úgy fest. Dél körül jön.

– Kell nekünk? – kérdezte a volt szenátor, bár sejtette a választ.

– Egy beszélgetést megér, fõnök. Ha másra nem, hát kiképzõtisztnek jól jönne a terepügynökeinkhez. Csak hírbõl ismerem. Ed és Mary Pat Foley imádják a fazont, és ilyen ajánlólevelet nehéz nem figyelembe venni. Nem bánja, ha be kell piszkítania a kezét, és a földön jár. Jók a megérzései, szuper eszes. Chavezt ugyanilyen fából faragták. Együtt tevékenykedett Clarkkal a Szivárványban.

– Megbízhatók?

– Beszélnünk kell velük, de valószínûleg.

– Rendben. Hozd át õket, ha úgy látod, megéri.

– Úgy lesz. – Davis távozott.

Jesszum pepi, gondolta Hendley. John Clark!

– Itt balra – mondta Domingo a lámpától harminc méterre.

– Igen. Biztos az az épület ott, a jobb oldalon. Látod azt az antennarengeteget?

– Aha – mondta Chavez, és befordult. – Biztos egy valagra való üzenetet fognak vele.

Clark jót derült.

– Biztonsági õröknek se híre, se hamva. Ez jó jel. – A hivatásosok tudják, mikor adják az ártatlant.

Leparkolt a bérelt autóval a látogatóknak fenntartott parkolóban, kiszálltak, és a bejárati ajtóhoz vonultak.

– Jó napot, uraim – üdvözölte õket egy egyenruhás biztonsági õr. Általános egyenruhát viselt, névtábláján CHAMBERS állt. – Segíthetek?

– Mr. Davishez jöttünk. John Clark és Domingo Chavez.

Chambers felemelte a telefonkagylót, és beütött néhány számot.

– Mr. Davis? Itt Chambers beszél az elõcsarnokból. Kér úriember jött önhöz látogatóba. Igen, uram, köszönöm. Visszahelyezte a kagylót. – Lejön önökért, uraim.

Davis alig egy perc múlva lent termett. Clark átlagos alkatú, ötvenes feketének ítélte. Jól öltözött volt, ingujja feltûrve, nyakkendõje meglazítva. Az elfoglalt bróker.

– Köszönöm, Ernie – mondta a biztonsági õrnek, majd a vendégekhez fordult: – Ön nyilván John Clark.

– Jelen – felelte John. – Bemutatom Domingo Chavezt. – Kezet fogtak.

– Jöjjenek fel. – Davis a felvonókhoz vezette õket.

– Láttam már az arcát. A folyó túlpartján – tisztázta Chavez.

– Igen? – kérdezte Davis tartózkodón.

– A mûveleti teremben. Õrszolgálatos tiszt volt?

– Hát, régen hírszerzõügynök voltam. Itt alantasabb bróker vagyok. Fõként társasági, de néha kormányzati ügyletekben járok el.

Követték Davist a felsõ szinti irodájába, mely közvetlenül Rick Bellé mellett helyezkedett el. Valaki pont hozzá igyekezett.

– Helló – hallotta Clark. Megfordult, s látta ám, hogy ifjabb Jack Ryan tart felé a folyosón.

Clark kezet fogott vele, arcán meglepetés tükrözõdött.

– Jack... Te itt dolgozol, he?

– Hát, aha.

– Mi a munkád?

– Fõként valutaügyletek. Ide-oda teszem a pénzt, meg ilyesmi.

– Azt hittem, a részvény meg a kötvény a menõ a családban – jegyezte meg Clark jámboran.

– Abban nem vagyok járatos... egyelõre – felelte Jack. – Hát, mennem kell. Késõbb beszélünk, jó?

– Persze – mondta Clark. Ugyan nem esett le az álla, de még nem egészen sikerült igazodnia a meglepetésekhez, melyeket ez a nap tartogatott számára.

– Jöjjenek be – mondta Davis, és intett, hogy lépjenek be a következõ ajtón.

Az ügynök kényelmesen berendezkedett, irodája a CIA-székházzal ellentétben nem volt zsúfolásig tömve a szövetségi börtönökben eszkábált bútorokkal. Intett nekik, hogy foglaljanak helyet.

– Szóval, mióta ismeri Jimmy Hardestyt?

– Tíz-tizenöt éve – felelte Clark. – Jó ember.

– Valóban az. Szóval, nyugdíjba akarnak vonulni?

– Meg sem fordult a fejemben.

– És az önében, Mr. Chavez?

– Egyelõre nem állok készen a nyugellátásra, akad még egy s más a tarsolyomban. Feleségem és gyerekem van, most jön a második. De sajnos azt veszem észre, amivel önök itt foglalkoznak, az igencsak távol esik a mi adottságainktól.

– Hát, a közös nyelvet valóban mindenkinek beszélnie kell – mondta Davis. – De ezt leszámítva... – Vállat vont. – Milyen besorolás alá esnek?

– Szigorúan titkos, különleges hírszerzõk vagyunk mindketten – felelte Clark. – Legalábbis amíg Langley nem végez a papírmunkával. Miért?

– Mert nem akarjuk a nyilvánosság orrára kötni, mivel foglalkozunk. Meglehetõsen szigorú titoktartási szerzõdést kell majd aláírniuk – mondta. – Van kifogásuk ellene?

– Nincs – vágta rá John. Most aztán alaposan felcsigázták a kíváncsiságát, évek óta nem érzett ilyet. Közben azt sem felejtette el elkönyvelni magában, hogy Davis nem kérte, tegyenek esküt. Amúgy is idejétmúlt dolog volt az ilyesmi, a bíróságok rég érvénytelenítették.

Alig két perc leforgása alatt aláírták a papírokat. Sosem láttak még ehhez fogható nyomtatványt, bár maga a környezet ismerõs volt nekik.

Davis tüzetesen megvizsgálta, majd a fiókjába süllyesztette a nyomtatványokat.

– Rendben, tehát dióhéjban a felállás: rengeteg belsõ információhoz jutunk rendhagyó csatornákon keresztül. A nemzetbiztonsági hivatal biztonsági okokból szemmel tartja a nemzetközi kereskedelmet. Emlékeznek, amikor Japán megtámadott minket? Belerengett a Wall Street. Ezek után a Központi Bank úgy döntött, nem árt nyomon követni az eseményeket. A gazdasági hadviselés létezõ dolog, jól felforgathatsz egy országot, ha két vállra fekteted a pénzintézeteit. Ez a malmunkra hajtja a vizet, különösen valutaügyleteknél. így teszünk szert a bevételeink javára.

– És miért fontos ez? – kérdezte Chavez.

– Mert önfinanszírozók vagyunk. Egy kanyit sem kapunk a szövetségi költségvetésbõl, Mr. Chavez, tehát kívül esünk a látószögükön. Egyetlen adófizetõi dollár sem teszi be a lábát ezen az ajtón. Megkeressük, amit elköltünk, amit meg nem költünk el, azt megtartjuk.

Egyre jobban furdal a kíváncsiság, gondolta Clark.

Ha nem finanszírozza õket a Kongresszus, és nem tart náluk könyvvizsgálatot a Költségvetési Hivatal, könnyen véka alá rejthetik a tevékenységüket. Mert ha nem a kormány adja a pénzt, akkor Washington csak adóforrásként tartja õket számon, márpedig egy jó könyvelõiroda könnyedén garantálja, hogy a Hendley társaság – a Campus hivatalos fedõcége – ne vonja magára a figyelmet, feltéve, ha mindent idejében befizetnek. És ha valaki, hát ezek a fickók értik a módját, hogyan rejtsék el a pénzt. Gerry Hendleynek nyilván elég kapcsolata van Washingtonban, hogy ne szorongassák meg a céget. Ezt pedig úgy érheted el, hogy becsületes vagy. Amerikában hemzsegnek a címeres gazfickók, akik kellõen lekötik az adóhatóságot és az Értékpapír- és Tõzsdefelügyeleti Bizottságot, melyek más kormányzati ügynökséghez hasonlóan senkire sem szállnak rá megalapozott nyom nélkül. Ha nem vagy túl jó abban, amit csinálsz, és nem hánysz fittyet a szabályokra, nem tûnsz fel a radarjukon.

– Hány tényleges ügyfelük van? – kérdezte Chavez.

– Alapvetõen csak a saját alkalmazottaink magánszámláit vezetjük, azok elég jól teljesítenek. Az elmúlt három évben átlag huszonhárom százalék hasznot hajtottunk nekik a kimagasló fizetésükön felül. Cégünk szép juttatásokat is ad, a gyermekes alkalmazottaknak járó iskoláztatási támogatás különösen kiemelkedõ.

– Lenyûgözõ. És pontosan mit kell érte tenni? – kérdezte Ding. – Gyilkolni? – Gondolta ezt a kispályás poént nem hagyja ki.

– Néhanapján – felelte Davis. – Mindig a helyzettõl függ.

Az irodában síri csend támadt egy pillanatra.

– Most ugrat – jelentette ki Clark.

– Nem – felelte Davis.

– Ki engedélyezi?

– Mi. – Davis elhallgatott, hadd emésszék meg látogatói a mondottakat. – Nagyon ügyes emberek dolgoznak nekünk, akik elõbb gondolkoznak, aztán megfontoltan cselekszenek. De igen, néha muszáj ilyen eszközökhöz folyamodnunk, ha úgy adódik. Az elmúlt hónapokban négy hasonló esetünk volt, egytõl egyig Európában, egytõl egyig terroristák. Eddig egyiket sem torolták meg.

– Ki hajtja végre?

Davis elmosolyodott.

– Egyikükkel épp az imént találkoztak.

– Na, ne szédítsen már! – mondta Chavez. – Ifjabb Jack? A HÁRÍTÓ?

– Aha, alig hat hete, hogy begyûjtött valakit Rómában. Véletlen akció volt, gyakorlatilag beleseggelt, de szép munkát végzett. Mohamed Hasszan Al-dinnak hívták a célszemélyt, már régóta fõtt a fejünk a terrorszervezet miatt, melynek õ volt a vezetõ hírszerzõje. Emlékeznek a bevásárlóközpontban történt lövöldözésre?

– Igen.

– Az õ mûve volt. Kezelésbe vettük és likvidáltuk.

– Nem cikkeztek róla a lapok – tiltakozott Clark.

– A római rendõrség törvényszéki kórboncnoka szerint szívrohamban hunyt el – jelentette ki Davis.

– Jack apja tud róla?

– Aligha. Mint mondtam, más szerepet szántunk neki, de néha beüt a mennykõ, õ pedig megbirkózott vele. Ha elõre tudjuk, másképp rendezzük, de nem úgy alakult.

– Meg sem kérdezem, hogyan intézett Jack szívrohamot a fazonnak – mondta Clark.

– Helyes, mert úgysem árulom el, legalábbis egyelõre

– Mi az álcánk? – kérdezte Clark.

– Az Államok területén teljes védelmet élveznek. A tengerentúli akció már más tészta. Természetesen tisztességgel gondoskodunk a családjukról, de ha begyûjtik magukat, hát, felfogadjuk a legjobb ügyvédet. Azt leszámítva, nagy csávába került magánszemélynek minõsülnek.

– Ismerõs – mondta Clark. – A lényeg, hogy a feleségem és a gyermekeim védelem alá kerülnek. Tehát külföldön szimpla magánszemély vagyok.

– Pontosan – hagyta rá Davis.

– És mivel foglalkozom?

– Rossz embereket tesz el láb alól. Megbirkózik a feladattal?

– Régóta ûzöm az ipart, és nem mindig az állam bácsi zsoldjában. Párszor megütöttem emiatt a bokámat Langleyben, de mindig a taktikai szükség hozta így, ezért mindig tisztáztak... minket. De ha netán itt is elõfordul, tudja, például gyilkossági összeesküvés...

– Akkor elnöki kegyelem vár magukra...

– Tessék?! – kérdezett vissza John.

– Jack Ryan vette rá Gerry Hendleyt, hogy alapítsa meg ezt a céget. Gerry ezt a feltételt szabta. Ryan elnök úr tehát aláírt vagy száz biankó amnesztiát.

– Törvényes ez? – kérdezte Chavez.

– Pat Martin szerint igen. Pat egyike azoknak, akik tudnak e hely létezésérõl. A másik Dan Murray. Továbbá Gus Werner. Jimmy Hardestyt már tudják. Foleyék viszont nincsenek benne. Gondoltunk rá, hogy õket is bevesszük, de Jack másképp döntött. És akiket megneveztem, azok is csak azt tudják, hogy különleges képességû embereket toborzunk egy különleges helyre. Nem adjuk nekik tovább a hírszerzési anyagot. Csak azt tudják, létezik egy hely, de hogy mivel foglalkozunk, azt nem. Még Ryan elnök úrnak sem adunk ki információt. Az az épületen belül marad.

– Nem kis feladat lehet egy kormányzati fajtának ennyire bíznia az emberekben – állapította meg Clark.

– Gondosan meg kell válogatni a jelöltjeinket – értett egyet Davis. – Jimmy szerint maguk megbízhatók. Ismerem mindkettejük hátterét. Azt hiszem, igaza van.

– Mr. Davis, ez nem kis szó – mondta Clark a székében hátradõlve.

Húsz éven át álmodozott arról, milyen eszméletlen lenne ilyen helyen dolgozni. Langley egyszer Libanonba küldte, hogy szemrevételezze Abu Nidal pofázmányát, és döntse el, lehetséges lenne-e esetleg az Úr színe elé küldeni. Az, hogy elmegy és készít néhány képet, már önmagában annyi veszéllyel járt, mint maga az akció, és a puszta inzultus, hogy ilyen küldetéssel bízzák meg, akkoriban nagyon kihozta a sodrából, de teljesítette a feladatot, és vitte a fényképet, hogy igen, ki lehet nyiffantani. A hûvösebb fejû, beszaribb vezetés Washingtonban azonban törölte az akciót, tehát a semmiért tette kockára az életét. Késõbb az izraeli hadsereg végzett vele egy Apache támadóhelikopterrõl kilõtt Hellfire páncéltörõ rakétával, mely összességében piszkosabb munka volt, mint egy száznyolcvan méterrõl leadott puskalövés, és jelentõs károkat okozott, bár ez különösebben nem izgatta az izraelieket.

– Rendben – mondta Chavez. – Ha akcióra kerül a sor, elvileg likvidálnunk kell a likvidálásra érett személyt. Ha lebukunk, a mi bajunk. Tulajdonképpen fele-fele az esélyünk, hogy ott helyben lepuffantsanak minket, ezt adjuk bele mi. Értem. De azért kellemes a tudat, hogy közben a kormány védõszárnya alá tartozunk.

– Nem csak egy módja van a haza szolgálatának.

– Meglehet – ismerte el Ding.

– Langleyben egy Alden nevû fickó a múltamban kotorászik az operatív ügyek igazgatóságán. Úgy fest, Jim Greer hátrahagyott rólam meg a CIA elõtti akcióimról egy aktát. Nem tudom, pontosan mi állhat benne, de meggyûlhet még miatta a bajunk – szólt közbe Clark.

– Hogyhogy?

– Elintéztem néhány drogdílert. Mindegy, miért, de egy egész drogkartellt gajra vágtam. Az idõsebb Jack Ryan apja rendõrnyomozó volt, el akart fogni. Végül sikerült lebeszélnem róla, úgyhogy megrendeztem a saját halálomat. Ryan ismeri a történetet, legalábbis egy részét. Viszont lehet, hogy az Ügynökségnek most került a birtokába írásban. Ezt tudnia kell.

– Nos, ha emiatt bonyodalomba keveredne, majd felmenti az elnöki amnesztia. Úgy véli, ez az Alden fel akarja használni maga ellen?

– Az egy politikus barom.

– Értem. Kérnek gondolkodási idõt?

– Persze – felelte Clark mindkettejük nevében.

– Aludjanak rá egyet, aztán jöjjenek vissza holnap. Ha továbblépünk, találkozhatnak a fõnökkel. Csak emlékeztetném magukat: ami itt elhangzott...

– Mr. Davis, régóta õrzünk titkokat. Mindketten. Ha azt hiszi, szükségünk van emlékeztetõkre, félreismert minket.

– Vettem. – Davis felállt és pontot tett a megbeszélés végére. – Viszlát, holnap!

Egy szót sem szóltak, míg ki nem léptek az épületbõl, s az autó felé nem tartottak.

– Beszarás! Ifjabb Jack lepuffantott valakit? – kérdezte Chavez az égre meredve.

– Nagyon úgy fest – felelte Clark, s eszébe jutott, hogy ideje lenne leszokni róla, hogy kissrácként gondoljanak rá. – Végül beszállt a családi vállalkozásba.

– Az apja összecsinálná magát.

– Van rá esély – bólogatott John. És az semmi ahhoz képest, hogyan reagálna az anyja.

Néhány perccel késõbb így szólt az autóban:

– Be kell vallanom valamit, John.

– Ki vele, fiam!

– Rohadtul elcsesztem. – Chavez elõrehajolt az ülésen, elõhúzott egy tárgyat a hátsó zsebébõl, és a kocsi mûszerfalára helyezte.

– Mi ez?

– Egy pendrive. Tudod, számítógéphez...

– Tudom, mi ez, Ding! De miért mutatod nekem?

– Mert az egyik túszejtõtõl zabráltam Tripoliban. Gyorsan átkutattuk és megmotoztuk õket, meg minden. Ezt a vezetõjüknél találtam, akit a laptop mellett szedtem le.

Annak ellenére, hogy Chavez MP5-öse az oldalába eresztetett egy kilenc milliméteres golyót, az egyik terrorista a laptophoz botladozott, és megnyomott egy billentyûkombinációt, mely tönkretette a merevlemezt és a hálózati kártyát. Most mindkettõ a svédek birtokában volt, nem mintha sok mindent kezdhetnének vele.

Mindannyian egyetértettek abban, hogy a rosszfiúk egy külsõssel való kommunikációra használták a laptopot. Ez a digitális korszak átka, gondolta Clark. A vezeték nélküli internet jelen állapotában nemcsak a jelek foghatók egyre távolabbról, de egyre bonyolultabb kódolási technológia is alkalmazható. A Szivárványnak akkor sem lett volna esélye ellenõrizni és/vagy blokkolni a wifi internet-hozzáférési pontokat, ha a líbiaiak készségesen együttmûködnek, ezért hacsak nem sikerül a svédeknek megmenteniük a merevlemezt vagy a kártyát, sosem derül fény rá, kikkel tartották a terroristák a kapcsolatot.

Vagy mégis, gondolta Clark.

– Jesszus, Ding, micsoda elõrelátás!

– A zsebembe tettem, és eszembe sem jutott, míg vissza nem értünk és ki nem csomagoltunk. Sajnálom. Szóval, mit akarsz vele kezdeni? – kérdezte Ding kacsintva. – Átadjuk Aldennek?

– Még meghányom-vetem ezt!

Már jócskán délutánra járt, mire Jack megtalálta, amit keresett. Noha törvény írta elõ, hogy a légi jármûvekre szakosodott biztosítótársaságok nyilvánosságra hozzák káreseteiket, az adatokhoz való hozzáférést nem könnyítette szabályozás. Következésképpen a biztosítótársaságok zöme gondoskodott róla, hogy a digitális káresetkeresés irdatlanul komplikált legyen.

– A svájci XL biztosítótársaság – mondta Jack Roundsnak. – Rengeteg biztosítást kötnek légi jármûre. Három héttel ezelõtt kárigényt nyújtottak be egy kis exkluzív sugárhajtású Dassault Falcon 9000-re. Ugyanazok gyártják, mint a Mirage vadászrepülõt. A kárigényt benyújtó nõt Margarite Hlaseknek hívják, férjével, a teljes véletlenségbõl pilóta Larsszal együtt társtulajdonosa a Hlasek Légitársaságnak. Zürich mellett van a bázisuk. És most jön a csavar: összevetettem az üzeneteket, játszottam egy kicsit a kulcsszavakkal, és bingó: két napja az FBI kapcsolatba lépett a hivatalos attaséikkal Stockholmban és Zürichben. Valaki a Hlasek Légitársaság után kutat.

– Miért Stockholmban?

– Ez csak tipp, de szerintem körül akarják szaglászni Hlasek hazai bázisát, és talán az utolsó repülõteret, ahol a Falcon leszállt.

– Mit tudunk még Hlasekékrõl?

– Szeretnek kockáztatni. Négy különbözõ esetben éltek panasszal ellenük a svéd polgári légifelügyeletnél és a svéd polgári légihatóságnál...

– Mi a különbség?

– Az egyikhez az állami tulajdonú repülõterek és légiforgalom-irányítók tartoznak, a másikhoz a polgári légi közlekedés és biztonság. Négy panasz az elmúlt két évben: három a vámeljárásnál elkövetett szabálytalanságok, egy a téves repülési terv miatt.

– Barátságos terroristák szállítása – dörmögte Rounds.

– Meglehet. Ha így van, az ilyesmi nem olcsó mulatság.

– Beszéljünk Gerryvel!

Hendley Grangerrel tárgyalt. A fõnök intett nekik, hogy lépjenek be.

– Lehet, hogy Jack talált valamit – mondta Rounds, és Jack vázolta az esetet.

– Elég valószínûtlen – vélekedett Granger.

– Eltûnt repülõ, szövetségi rendõrségi nyomozás, az FBI felderítõket küld Svédországba a helyszínre, és egy gyanús légitársaság – vetette ellen Rounds. – Volt már ilyen, nem? A Hlasek Légitársaság olyanokat szállít, akik nem akarnak vagy nem tudnak polgári utasszállítóra ülni. Lehet, hogy nem vezet el az általunk keresett személyhez, de ezen a szálon legalább elindulhatunk. És talán seggbe durranthatunk egy-két ilyen-olyan balfácánt.

Hendley fontolóra vette a hallottakat, majd Grangerre pillantott, aki vállat vont és bólintott. Hendley megszólalt:

– Jack?

– Jobb megbizonyosodni és néhanapján megrázni egy-két fát, fõnök.

– Szent igaz. Mivel foglalatoskodnak a Caruso srácok?