55

MONOTONON PÖFÉKELTEK a dízelmotorok, ahogy a kétéltû visszafelé tartott nyugatra. Vitalij a kormánynál állt, néha a tájolóra pillantott, s nézte a tompa hajóorr mentén sikló vizet. Egyetlen hajó sem bukkant fel a láthatáron, még halászhajó sem. A délután közepén jártak. A teherautó ismét a helyén pihent. A bézsszínû szerkentyû, amit elhoztak – talán elloptak, tûnõdött. Hát, valószínûleg igen –, a rozsdás acélfedélzeten hevert. Muszáj lesz levakarnia és lefestenie, mielõtt túlságosan lehûl az idõ. Fagyban festeni idõpocsékolás. Még ha megszárad is, akkor is lepereg. Hamarosan le kell festeni, mondta magában. Ványa biztosan nyavalyogni fog. A szovjet haditengerészet egykori tengerészeként emberiség elleni inzultusnak tekintette az ilyen karbantartó munkát. Csakhogy nem Ványáé a hajó, hanem az övé, és ennyi. Utasai pihentek, cigarettáztak, és teát kortyoltak. Furcsa, hogy nem isznak vodkát. Pedig hogy törte magát, hogy jófélét szerezzen, nem krumpliból kotyvasztott csempész vackot. Szívesen kényeztette magát iváskor. Kizárólag tisztességes, gabonából fõzött vodkával. Néha leszállt a hajóról, és felhajtott egy Starkát, barna vodkát, melyet valaha csak a Politbüró és a helyi politikai nagykutyák fogyasztottak. De azoknak az idõknek vége – örökre vége? Majd elválik, egyelõre nem fárasztja a bendõjét csempész szesszel. A vodka az egyetlen, ami még mindig jó az országban – jobb, mint a világ bármely országában. Nasa luscse, mondta magában -A miénk a legjobb –, az õsi orosz elfogultság, bár ez tény. Amit nem isznak meg ezek a barbárok, arról majd õ maga gondoskodik hamarosan.

A kijelzõn látható volt a pozíciójuk. Tényleg muszáj lesz szert tennie arra a GPS-re. Még itt fent is igaz, semmi sem helyettesítheti azt, hogy állandóan ismered a pozíciódat, mert a sima, fekete vizek nem fedik fel, mi rejlik egy méterrel mélyebben... Túl sokat álmodozol, rótta meg magát. Egy tengerész legyen mindig éber! Akkor is, ha az egyetlen hajó fedélzetén áll a sima, nyugodt tengeren.

Ványa felbukkant az oldalán.

– A motorok? – kérdezte a tulajdonos a másodkapitányt.

– Dorombolnak, mint a kiscicák. – Persze meglehetõsen hangos kiscicák, mindazonáltal egyenletesen és szabályosan. – Jól tervezték õket a németek.

– Te meg jól karbantartod õket – jegyezte meg Vitalij helyeslõn.

– Nem szívesen veszítenék idekint hajtóerõt. Én is itt vagyok, kapitány elvtárs – tette hozzá. Mellesleg, jól fizetett a munka. – Felváltsalak a kormánynál?

– Rendben – mondta Vitalij, és hátralépett.

– Minek kell nekik az az izé?

– Talán nagy zseblámpáik vannak ott, ahonnan jönnek – vetette fel Vitalij.

– Senki sem olyan erõs – vitatkozott Ványa felnevetve.

– Talán saját világítótornyot akarnak felállítani ott, ahol élnek, és ez az akkumulátor izé túl sokba kerülne.

– Szerinted mennyibe kerül?

– Egy fityingbe se, ha van alkalmas teherautód – állapította meg Vitalij. – Még figyelmeztetõ matricára sincs szükséged. Legalábbis a szállításhoz.

– Én nem tenném a párnám alá. Az egy atomgenerátor.

– Valóban? – Vitalijt még sosem világosították fel, hogyan mûködik a generátor.

– Igen. Ott a jobb oldalán a tripla háromszög jel. A közelébe se megyek annak az átkozott vacaknak – jelentette ki Ványa.

– Hmmm – horkantott fel Vitalij a kijelzõrõl felnézve. Bármi legyen is, utasai nyilván tudják, márpedig õk elég közel mennek hozzá. Akkor meg mennyire lehet veszélyes? De elhatározta, azért õ sem közelíti meg túlzottan. Radioaktív cucc. Nem látod vagy érzed, mit csinál. Ettõl olyan ijesztõ. Hát, ha ezzel akarnak játszadozni, az õ dolguk. Eszébe jutott a szovjet haditengerészet régi vicce: Honnan ismered fel az északi flotta matrózát? Világít a sötétben. Valóban hallott már mindenféle történetet olyanokról, akiket atom-tengeralattjáróra küldtek szolgálni. Keserves egy munka, s miként a Kurszk legénysége legnagyobb bánatára felfedezte, még mindig veszélyes. Nem, miféle õrült száll tengerre egy olyan hajón, aminek el kell merülnie, kérdezte magában. Ráadásul láthatatlan mérget kibocsátó hajtómûvel! Nem sok mindentõl fogta el a borzongás, de e gondolatra igen. Lehet, hogy a dízelmotor nem olyan erõs, viszont nem próbál megölni csak azért, mert elsétálsz mellette. Hát, tizenöt méter attól az akkumulátortól. Annak már biztonságosnak kell lennie. Utasai alig öt méterre vannak tõle, és láthatóan jól érzik magukat.

– Mit gondolsz, Ványa? – kérdezte a tulajdonos.

– Az akkumulátorról? Nem fogok majrézni. Legalábbis túlságosan nem. – Hátul volt a nyughelye, a kormányház alatt. Nem volt ugyan tanult ember, ám jól értett a gépekhez és a jellemükhöz.

Vitalij szemrevételezte a kormány elõtt magasodó acél választófalat. Elvégre acélból készült, hét-nyolc milliméter vastag. Elég, hogy megállítson egy golyót. Biztosan elég, hogy megállítsa a sugárzást, nem igaz? Hát, nem aggódhat az ember állandóan.

Pont azelõtt bukott le a nap, hogy befutottak a kikötõbe, ahol épp minden bezárt. A nagyhajó-rakparton egy konténerekkel csaknem félig megrakott, a keleti olajmezõkre tartó jármûszállító óceánjáró vesztegelt; a dokkmunkások már hazafelé igyekeztek, remélve, hogy másnap befejezik a rakodást; a vízparti bárokban az asztalokat rendezgették a szokásos esti forgalomra készülõdve. Összességében átlagosan álmos este volt a többnyire álmos kis kikötõvárosban. Vitalij beügyeskedte hajóját a dokkba oda, ahol rámpa segítette a teherautók és kamionok le-föl gördülését az övéhez hasonló hajókra. Láthatóan elhagyatott volt a dokk, ahogy máskor is, a dokkmester kétségtelenül valamelyik bárba tartott, hogy elköltse vacsoráját.

– Egyre rövidebbek a nappalok, kapitány – állapította meg a kormánytól balra strázsáló Ványa. Néhány hét múlva már alig látják a napot, s jön a téli karbantartás ideje, amikor senki sem fog utazni a hajón. Még a jegesmedvék is vackot keresnek ilyenkor maguknak, hogy átaludják a keserves telet, akárcsak az emberek, akiknek azért segítségükre van ebben a vodka. És az egyik világítótorony egész télen sötét marad, nem mintha különösebben számítana.

– Szóval tovább alhatunk, he, Ványa?

Mindig jó módja, hogy elüssük a napot, gondolta a matróz.

Utasai még mindig a mélyített fedélzeten, teherautójuk mellett álldogálva idõztek. Vitalij látta rajtuk, hogy nem ugranak ki a bõrükbõl izgalmukban, amiért ismét partot értek. Hát, gyakorlatiasak, de semmi gond. A viteldíj egyik fele a zsebében lapult, a készpénz többi része hamarosan csatlakozik hozzá, és akkor talán megveszi a GPS-t, hogy megkönnyítse a navigációt, ha jó ajánlatra akad. Jurij Ivanov szatócsboltjában bizonyára szép kínálat van kütyükbõl, és egy üveg Starkáért cserében tisztességes üzletet köthet ebben a még mindig fõként cserekereskedelmen alapuló gazdaságban.

– Állj készenlétben a motoroknál, Ványa!

– Igenis, kapitány elvtárs! – felelte a matróz, és hátraindult, hogy lemenjen.

Csak kiköt a hajóval, döntött Vitalij. A betonrámpát föld borította, pont erre tervezték a hajóját. Gondosan irányba fordult, és három-négy csomóval, kellõ sebességgel araszolt. Egyre sötétedett, de azért nem annyira rohamosan.

– Állj készenlétben! – mondta a házi telefonba.

– Készenlétben állok – felelte Ványa ugyanúgy.

Vitalij bal keze meglelte a gázkart, de még nem húzta meg. Harminc méter, finoman közelíts, mondta magának. Perifériás látása csak egy mellettük hánykolódó halászhajót regisztrált, senkit sem fedezett fel rajta. Mindjárt... mindjárt.

Szörnyû zaj hallatszott, az a fajta, amitõl kirázza az embert a hideg, ahogy az acélfenék csikorogva súrlódik a rámpán. De hamar abbamaradt, s Vitalij visszahúzta a gázkart üresbe. Az út letudva.

– Végeztünk a motorokkal, Ványa.

– Igenis, kapitány elvtárs. Leállítom. – A morajlás elült.

Vitalij megrántotta a kormányház rámpakioldó karját, mire az orr-rámpa lustán leereszkedett a dokkra. Aztán lebaktatott a mélyített fedélzetre. Utasai feléje igyekeztek.

– Köszönjük, kapitány – mondta mosolyogva a vezetõjük. Angolul beszélt akcentussal, bár Vitalij ezt nem vette észre.

– Minden rendben?

– Igen – felelte az idegen. Barátaihoz másik nyelven beszélt, Vitalij azonban nem értette. Nem angolul, és nem is oroszul. Nehéz olyan nyelvet azonosítani, amit te magad nem beszélsz, s ahogy a régi vicc tartotta: ez neki kínai volt. A csapat egyik tagja beszállt a teherautóba, beindította, és kitolatott a partra, szállítmánya a darun himbálózott. Az egyre fogyatkozó fényben a tripla háromszögû sugárzásveszélyt jelzõ címke szokatlanul élénken világított, nyilván szándékosan. Egy pillanattal késõbb újabb teherautó bukkant fel a dokkon, s az imént legördülõ katonai teherautó mellé tolatott. Egy másik utasa mûködésbe hozta a daru kezelõkarját, hogy felemelje, majd leengedje a rakományt az új teherautó rakterébe. Akárkik is ezek az emberek, meglehetõsen hatékonyan végzik a dolgukat. Egyikük biztosan elõreszólt mobilon, spekulált Vitalij.

– Szóval, itt a pénze – mondta a vezetõjük, s átnyújtott egy borítékot.

Vitalij elvette, kinyitotta, és átszámolta a bankjegyeket. Kétezer euró, nem rossz fizetség egy viszonylag egyszerû feladatért. És elég ahhoz, hogy megvegye a GPS-t meg egy kis Starkát, no meg Ványa százasára is futja.

– Köszönöm – mondta Vitalij udvariasan. – Ha megint szükségük lenne rám, tudják, hogyan érjenek el.

– Lehet, hogy benézünk holnap, mondjuk délelõtt tíz körül?

– Itt leszünk – ígérte Vitalij. El kell kezdeniük átfesteni a fedélzeti építményeket, akár holnap is nekiláthatnak.

– Akkor, viszlát – mondta a vezetõ. Kezet ráztak, és a férfi partra lépett.

A parton szót váltott társával, immár az anyanyelvén. – Holnap tízkor – mondta legidõsebb beosztottjának.

– És ha hemzseg a kikötõ?

– Akkor odabent intézzük el – magyarázta.

– Hánykor jön a repülõ?

– Holnap délben.

– Remek.

Nem sokkal tíz elõtt futottak be, látta Vitalij. Remélte, hogy pénze hátralévõ részével. Ma másik kocsival érkeztek. Japánnal. Kezdték elözönleni Oroszországot. Túl sok honfitársa idegenkedett még mindig a német termékektõl, bár máig érezhetõ viszonyulásuk kevésbé fakadt a történelembõl, mint inkább a háborús filmekbõl, melyeket úgy kiforgatott az orosz filmipar, mint a cigarettáscsomagokat.

Bõ parkát viselt, elfért alatta a pulóver. Mosolyogva lépett a hajóhoz. Hát, igen, talán jutalmat tartogat a számára. Általában akkor mosolyog az ember, ha pénzt nyújt át.

– Jó napot, kapitány! – köszönt a kormányházhoz igyekezve. Szétnézett. Nem volt nagy mozgolódás a környéken, leszámítva a fél kilométerre esõ nagyhajó-mólót, ahol konténereket rakodtak fel. – Hol a matróza?

– Odalent, a motorokkal szöszmötöl.

– Senki sincs itt? – kérdezte meglepetten.

– Nincs, mi magunk tartjuk karban a hajóinkat – felelte Vitalij, s a teáscsészéjéért nyúlt. Nem érte el. A kilenc milliméteres golyó figyelmeztetés nélkül érte a hátán, áthatolt a szívén, aztán a mellkasán távozott. Az acélfedélzetre rogyott, alig fogta fel, mi történt, mielõtt eszméletét vesztette örökre.

Volt utasainak vezetõje ezután leereszkedett a létrán a gépházba, ahol Ványa, ahogy a kapitány mondta, a jobb motor kipufogóját bütykölte. Szinte fel sem pillantott, így nem látta sem a felemelkedõ pisztolyt, sem a tüzet. Két lövés ez alkalommal, egyenesen a mellkasba, három méter távolságból. Amikor meggyõzõdött, hogy célpontja halott, Músza zsebre vágta a pisztolyt, és felment. Vitalij hullája hason feküdt a fedélzeten. Kitapintotta a nyaki verõerét, de nem volt pulzusa. Küldetése végeztével kisétált a kormányházból, le a pallón, megtorpant, hátrafordult és intett a kormányházban heverõ hullának, hátha látta valaki kilépni, aztán ment tovább, le a rámpán, ahol bérelt autója várt rá. Volt nála egy térkép, mely elvezeti a helyi repülõtérre, s hamarosan véget ér tartózkodása ebben a hitetlen országban.