65

HA BELÉPÉSÜK A MEDINÁBA felkeltette is bárki kíváncsiságát, az rejtve maradt elõttük, vélték a Caruso fivérek. Persze még nem sötétedett be, úgyhogy temérdek fehér, nyilvánvalóan nyugati turista õgyelgett az árusok standjai körül, kószált a keskeny, dimbes-dombos sikátorokban, jelenlétük nem vont maga után semmit. A nap azonban lassan lebukott a horizonton, és ahogy egyre halványultak a fények, úgy ritkultak meg apránként a kívülállók is a Medinában, csak a helybeliek maradtak, meg elvétve egy-két turista, akik vagy eléggé ismerték Tripolit, vagy sejtelmük sem volt, miféle veszélyek leselkednek rájuk. Turistákat alig-alig gyilkolnak meg a Medinában, biztosította õket Archie, de az éjszakai rablótámadásokból és táskalopásokból már-már sportot ûznek. A tolvajok biztos szemmel pécézik ki az óvatlanokat és a gyengéket. Brian és Dom egyiknek sem látszik, állapította meg Archie, tehát emiatt nem kell aggódni. Az ausztrál barna zacskós ajándéka a csomagtartóban – két, sorozatszám nélküli kilenc milliméteres Browning Hi-Power Mark III félautomata és négy tár kis sebességû üreges hegyû lövedék – duplán gondoskodott errõl. Archie egyedileg gyártott hangtompítói, két egymáshoz erõsített, üdítõsdoboz méretû, feketére fújt PVC-csõbõl készültek. Elvileg egyik sem tartott ki száz lövésnél tovább, utána elvesztették hatóerejüket, mivel azonban összesen negyven lövedék jutott kettejükre, ezt nem fogják tesztelni.

Húsz percig a stukkós, téglafalú utcácskákat rótták, meg-megálltak egy-egy hordozható standnál és boltnál, hogy szemügyre vegyék a portékát, de Archie térképe közben mindvégig ott lapult Brian kezében összehajtogatva, az mutatta az utat. Archie több útvonalat is megjelölt Rafik Bari lakásához és onnan kifelé, két menekülõ- és kitérõ úttal egyetemben, mely csak megerõsítette bennük a gyanút, hogy kapcsolatuk katonai, valószínûleg az ausztrál SASR-hoz, vagyis a Különleges Légi Szolgálathoz vezethetõ vissza. Éleslátása nem kis örömmel töltötte el õket: gondolkodásmódja egybevágott az övékkel.

– De jó szaga van valaminek – mondta Dom szimatolva.

A levegõ megtelt illatokkal: égõ faszén, roston sült hús és szûk helyiségekben összezárt ezernyi test verítékének bûze. A zaj kezdetben szintén zavaró volt, az arab, francia, magrebi és erõs akcentussal beszélt angol kakofóniája. A sokaság mozgását mintha láthatatlan forgalomirányító vezényelte volna, az emberek egymást kerülgették, ki-be jártak a sikátorokba.

– Kutyahús, talán.

– Az Ázsiában van, tesó, és kevésbé általános, mint hinnéd. Lehet, hogy néhanapján tányérra kerül egy kis ló, de fogadok, hogy fõként bárányt esznek.

– Újra a füzeteidet bújod?

– Ha idegen helyen jársz, alkalmazkodj...

– Valami azt súgja nekem, a tisztaság nem áll a prioritásaik élén – jegyezte meg Brian fejével egy árus felé intve, aki vértõl pettyes vászonkötényben nyers csirkét trancsírozott egy vágódeszkán.

Dominic elnevette magát.

– Hát nem etettek veletek hernyót a SERE-n? – kérdezte a katonai kiképzõiskolára utalva.

A haditengerészekhez hasonlóan Brian is átesett az újoncok bevezetés szintû A kiképzésén, de az elõretolt támadóegységeknek és repülõszemélyzetnek kifejlesztett B és C szintet is elvégeztették vele.

– De, Bridgeportban rovarokat, Warnerben kígyót.

A haditengerészet és a flotta B és C kiképzése több helyszínen zajlott, többek közt a kaliforniai Bridgeportban a Hegyi Hadviselés Kiképzõközpontban, és a kaliforniai Warner Springsben, a Haditengerészeti Légikikötõben.

– Hát akkor, mit számít az a kis lóhús?

– Talán majd kifelé, rendben? Közeledünk már, vagy mi?

– Aha, de nem kell kapkodnunk az öldökléssel. Szürkületkor szemrevételezzük Bari lakhelyét, megismerkedünk a környék fekvésével. Aztán megvárjuk, hogy besötétedjen, csak utána hatolunk be.

– Jól hangzik. Mennyi az idõ...

Mintegy végszóra, az utcai hangszórók recsegve életre keltek, és a müezzin imára szólította a népet. Körülöttük az utcák lassan elcsendesedtek, a helyiek foglalatosságukat félbeszakítva kiterítették imaszõnyegüket, és letérdeltek a szertartáshoz. Más nem muzulmánokkal együtt Brian és Dominic félrehúzódott, és csendben várt, míg véget ért a szertartás, és folytatódott a szokásos nyüzsgés. A Carusók ismét megindultak. Hamar leszállt az est, az ablakokban és a kávézók kerthelyiségében kigyúltak a lámpák.

– Nem állíthatom, hogy odalennék az iszlámért – mondta Dominic –, de azt elismerem, hogy elhivatottak.

– Ez a baj a radikálisokkal. Ez a fajta elhivatottság az elsõ lépés az öngyilkos merényletekhez és az épületekbe vezetett repülõkhöz.

– Igaz, de néha elgondolkodom, nem a rohadt alma elméletrõl beszélünk-e.

– Mirõl?

– Amikor rohadt alma kerül a hordóba. Ez esetben sok-sok rohadt alma, de valószínûleg még mindig jócskán kisebbségben vannak.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De nem tisztem ezt megítélni.

– Úgy értem, gondolj bele: hány muzulmán él a világon?

– Másfél milliárd, azt hiszem. Talán kettõ.

– És hányan robbantják fel magukat? Vagy még jobb kérdés: hány radikális terrorista akad közöttük?

– Húsz-harmincezer, valószínûleg. Értem, mire akarsz kilyukadni, tesó, de én nem a jó almák miatt aggódom.

Hogy kit és hogyan imádsz, a magánügyed egészen addig, amíg nem kezded kapni az isteni üzeneteket, hogy menj, és robbantsd ki a szart is az ártatlan emberekbõl.

– Hé, ezzel egyetértek.

Nem elõször folytatták ezt a beszélgetést, hogy erkölcsi vagy taktikai hiba-e, ha egy kalap alá veszel egy egész népet vagy vallást. Amikor egész népeket ellenségnek tekintesz, képes vagy-e meglátni az igazi rosszfiút és felismerni a szövetségest? Ahogy a világ szinte minden országának, úgy Amerikának is volt ellenségbõl lett barátja és barátból lett ellensége. Az afgán mudzsahidek jó példa erre, s Dominic gyakran elõ is hozakodott velük. Ugyanazokból a lázadókból, akiknek segített a CIA kiûzni Afganisztánból a szovjeteket, lettek a tálibok. A történelemkönyvek mindig vitatni fogják, hogyan és miért alakult ez így, de hogy így alakult, azt senki sem kérdõjelezte meg. Abban egyetértettek a Caruso fivérek, hogy a katona és a zsaru hasonlóan látja a dolgokat: ismerd ki az ellenséget, amennyire lehet, és a taktikában légy rugalmas. A tetejében mindketten elég borzalmat láttak már, hogy tudják, a valóság sohasem fekete-fehér, ez különösen érvényes volt a Campusnál vállalt szerepükre, ahol a szürke volt a zsinórmérték. Ezért hívják gyakran „árnyharcosok”-nak a kémeket és különleges felderítõket.

– Ne érts félre – tette hozzá Dominic. – Alig várom, hogy pisztolyt rántsak a hazánkat fenyegetõ szarháziakra. Csak azt mondom, hogy általában az gyõz, aki okosan harcol.

– Ámen. Bár van néhány millió szovjet katona, aki vitatkozna ezzel. Sztálin úgy lökte õket a keleti front darálójába, mint marhákat a vágóhídra.

– Mindig akadnak kivételek.

Brian megállt, hogy megnézze a térképet.

– Már majdnem ott vagyunk. A következõ saroknál balra, aztán jobbra végig egy sikátoron. Bari otthona balra a harmadik. Gázi szerint vérvörösre van festve.

– Reménykedjünk, hogy nem rossz ómen.

Tíz perccel késõbb megtalálták a keresett sikátort, és nyakukat behúzva átosontak a kapun. Igazi jó katonaként Brian éjszakai látása élesebb volt, mint testvéréé, õ látta hát meg elõször a sikátorban feléjük tartó férfit, aki nem volt más, mint Rafik Bari személyesen. Nem volt egyedül, két fekete nadrágos férfi fogta közre, nyakban nyitott, hosszú ujjú fehér ingüket nem tûrték be a nadrágjukba.

– Helyi nehézfiúk – motyogta Dominic.

– Aha. Haladjunk el mellettük.

Bari szaporán szedte a lábát, ahogy testõrei is, de testbeszédük elárulta a Carusóknak, hogy Bari nincs kényszer hatása alatt. S kapcsolatuk tisztán megbízó-megbízott természetû.

Brian és Dom ért elsõként a vörös ajtóhoz, aztán mentek tovább, hadd haladjon el tõlük balra Bari és a társai. Brian átlesett a válla fölött, s látta, hogy Bari kulcsot csúsztat az ajtózárba. Az ajtó kinyílt, majd becsapódott. A Caruso fiúk a következõ sarkon befordultak balra és megálltak.

– Ránk se pillantottak – mondta Dominic. Bari testõrei bizonyára utcai banditák, azt hiszik, az erõszak ismerete elég kiképzés egy ilyen feladatra, s az esetek többségében valószínûleg igazuk is van.

– Nekik pechjük, nekünk meg mázlink van – felelte Brian. – Mindenesetre eléggé sietõsre vette a figurát. Vagy a Szerencsekereket akarja elérni, vagy odébbáll.

– Szerintem jobb, ha ez utóbbit feltételezzük. Ideje improvizálni.

– Ahogy a haditengerészetnél szokás.

Húsz lábbal odébb, bal kéz felõl nyitott kaput találtak az utcán, belépve rajta egy kis udvarban kötöttek ki, melynek közepén kiszáradt, kör alakú szökõkút állt. Most már csaknem teljesen leszállt az est, a sarkok sötét árnyékba borultak. Beletelt pár percbe, mire a szemük hozzászokott. A szemközti falnak kiszáradt szõlõt tartó lugas támaszkodott. Odamentek, és megtapogatták a fát. Korhadt volt.

– Felemellek – mondta Brian, majd a falhoz lépett, és bakot tartott a kezével. Dominic belelépett, nyújtózott egyet, és elkapta a fal tetejét. Felhúzódzkodott, aztán lenézett, várakozásra intette Brian, majd arrább mászott. Három perccel késõbb visszatért. Minden rendben, bólintotta, aztán áthajolt, és felsegítette Briant.

– Bari ajtaja egy belsõ udvarra nyílik. A keleti falon nyitva a kapu. Ott strázsál az egyik testõr. Bari és a másik odabent van. Hallom, hogy zajt csapnak. Mintha sietnének.

– Vágjunk bele!

Megtöltötték a Browningjukat, felerõsítették a hangtompítót, és elindultak a tetõn át. Balra, az utcáról kutyaugatás hallatszott, majd tompa puffanás. A kutya felnyüszített és elhallgatott. Brian öklét a magasba lendítve megálljt parancsolt. Letérdeltek. Ekkor átmászott a tetõn, kilesett a szélén, majd visszamászott.

– Négy fickó közeleg a sikátorban – suttogta. – Ügynököknek látszanak. Vagy rendõröknek.

– Lehet, hogy ezért iparkodik úgy Bari – állapította meg Dominic. – Hagyjuk, hadd bontakozzanak ki az események?

– Ha a rendõrség az, nincs választásunk. Ha nem...

Dominic vállat vont és bólintott. Hosszú utat tettek meg Bariért, nem engedhetik át másnak, hacsak nincs más lehetõségük. A kérdés az, ha azért jöttek ezek az új játékosok, hogy megöljék Barit, itt végeznek-e vele vagy máshol.

Közelebb lopóztak az ereszhez, mely Bari udvarára nézett, aztán hasra vágták magukat, és addig kúsztak, míg rálátásuk nem nyílt az udvarra. A magányos testõr még mindig az ajtó mellett ácsorgott, sziluettjére árnyék vetült, s beleolvadt a sötétbe. Cigarettája parázsló vége vörösen felizzott, majd kihunyt.

Tõlük balra egyre hangosabban dobogtak a léptek az utca homokos-salakos talaján, aztán megtorpantak, feltehetõen Bari ajtaja elõtt. A Carusók tisztában voltak vele, hogy a következõ néhány perc mindent elárul vetélytársaikról, amit tudniuk kell. A rendõrség kiabálva nyomulna be, mindenki más lõne.

De egyik sem történt.

Halkan kopogtattak az udvari ajtón. Bari testõre elhajította a cigarettát, és kihajolt a nyitott kapualjba, mondott valamit, majd elindult az udvari ajtóhoz. Feszültségnek nem volt jele a testén, nem mozdult, hogy elõrántsa pisztolyát, mely a Caruso fivérek szerint az övére csatolt pisztolytáskában lapult. Egymásra néztek: Bari társaságot vár?

A testõr elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót.

Pukk, pukk.

Olyan lágyan pukkantak a lövések, mintha valaki tenyérrel asztalra csapott volna. A testõr hátratántorodott és elterült a földön. Három alak rontott be mellette a belsõ ajtóhoz. A negyedik követte õket, egy pillanatra megállt a testõr hullája mellett, hogy a homlokába eresszen még egy utolsó golyót, majd ment tovább.

Még két tompa pukkanás hallatszott a házból, aztán kiáltás, majd csend. Tíz másodperccel késõbb Bari jött kifelé feje fölött összekulcsolt kézzel, a három alak hátulról taszigálta. A negyedik – láthatóan a vezetõ – elõtt térdre lökték, aki lehajolt hozzá, és mondott neki valamit. Bari a fejét rázta. A férfi lekevert neki egy pofont.

– Keresnek valamit – súgta Dominic.

– Igen. Szerinted az OFT?

– Azt hiszem. Hacsak nem másnak dolgoznak.

A faggatás még két-három percig folytatódott, aztán a vezetõ intett a társainak, akik a földre szegezték Barit. Kezét ragasztószalaggal összefogták, a szájába rongyot tömtek. Aztán visszacibálták a házba.

– Mr. Bari el fogja veszíteni néhány körmét – kommentálta Brian.

– Ha mázlija van. Jobb lesz, ha segítünk neki, mielõtt túlságosan kicsinálják!

– Adjunk neki néhány percet! Annál jobban fog örülni a felmentõ seregnek – mondta Brian; Dominic úgy látta, vásottan vigyorog.

– A francba, Bri, ez kemény!

– Ez eszköz!

Máris fojtott sikolyok szûrõdtek ki a házból az. Öt perc elteltével Dominic felpillantott az órájáról, és bólintott. Elsõként Brian ereszkedett le, belecsimpaszkodott az ereszbe, majd könnyedén talpra érkezett. Összegörnyedt, pisztolyát az ajtóra szegezte, aztán a szemközti falhoz lépett, letérdelt, és bólintott a testvérének. Tíz másodperccel késõbb Dominic is lent volt, s leguggolt a közelebbi fal mellé.

Együtt indultak el a fal tövében, az árnyékban lopakodva. Dominic megálljt intett. Elõresurrant, s amikor megfelelõ szögbe került, belesett az ajtón. Jelzett Briannek: három fickót látok; szoba balra az ajtó mellett. Rövid elõszobába nyílik az ajtó. Kettõt nem látok.

Brian bólintott, válaszul elmutogatta a behatolási tervet, amire bólintást kapott. Dominic átvágott az utolsó három méteren az ajtó melletti falhoz, és addig araszolt, míg az ajtófélfához ért. Nekilapult. Brian megindult és a félfa mellé guggolt. Dominic még egyszer utoljára benézett, épp csak annyira hajolt ki, hogy belásson az ajtón. Bólintott.

Brian is bólintott egyet... kettõt... hármat, aztán felpattant, és a Browningot maga elõtt tartva belépett az ajtón. Dominic egy lépéssel mögötte követte.

Két fickó egy kecskelábú faasztalra nyomta Barit arccal lefelé, az asztallapot vér borította, a sarokban világító állólámpa fényében feketén csillogott. A vezetõ Barival szemben ült, jobb kezében hámozókés, keze és a penge nedves volt.

Az egyik, aki Barit lefogta, felnézett, s látta, hogy Brian belép a szobába. Brian elsõ lövése torkon, a második homlokon találta. Brian igazított a beállításon, aztán a társát is leszedte. A vezetõ pisztollyal a kezében megpördült. Dominic már ott termett. Browningjának agyával lesújtott a halántékára, s a férfi a padlóra dõlt.

– Tiszta.

– Tiszta – súgta Brian. – És õ?

– Hadd szundítson.

Brian Bari füle tövére koppintott a Browning agyával, aztán ellenõrizte. – Jó.

Ezután nagy léptekkel átszelték az elõszobát, kinéztek a nyitott ajtón, de semmit sem láttak, úgyhogy balra fordultak, végig a rövid folyosón. Egy sziluett bukkant fel a folyosó végén az ajtóban. Dominic kétszer lõtt. A fickó elterült. A szobában fa csikordult fán.

– Az ablakhoz! – kiáltott Dominic.

– Oké.

Brian három lépéssel a küszöbön termett. Kikukkantott a sarkon, s látta, hogy egy alak épp mászik ki az ablakon a szoba túlsó felén. Tüzelt. A kilenc milliméteres üreges hegyû lövedék a férfi csípõjébe fúródott, mire a összerogyott, s hanyatt visszazuhant a szobába. Bal kezében pisztolyt szorongatott. Dominic elõrelépett, és két golyót eresztett a mellkasába.

– Tiszta.

– Tiszta.

A lakás többi része egy fürdõszobából és egy másik hálószobából állt, mindkettõ a rövid folyosóról nyílt. Mindkét helyiség üres volt, ahogy a gardrób is. Bari másik testõrére a fürdõkádban leltek, állig felöltözve, tarkójában egy csinos golyóval. Visszamentek a szobába, mely, mint felfedezték, tulajdonképpen nappali-teakonyhaként szolgált. Bari ott hevert, ahol hagyták, arccal az asztalon, széttárt kézzel.

– Jesszus – szörnyülködött Brian. – Mi a túró...

A röpke öt perc alatt, amíg látogatói rajta ügyködtek, két ujjat sikeresen lemetszettek a bal kezérõl.

– Valaki zöld utat adott ennek a fickónak – mondta Dominic.

– Aha. Csak az a kérdés, miért.