Por és kavics záporozott, kopogott Dujker pajzsán, ahogy a wicka lovas harcos a földre esett, továbbgurult, és a történész lábánál megállt. A gyermek arca békés volt, szeme lehunyva, mintha édes álmot látna. De számára már minden álom véget ért. Dujker átlépett a test fölött, és egy percre megállt a porfelhőben. A jobb keze már valósággal a kardhoz ragadt a vértől; ha fogást váltott, mindig cuppanó hangot hallott. Lovasok kanyarodtak a történész előtti, paták által feltúrt területen. Közöttük a réseken nyilak röppentek át, s úgy zümmögtek a levegőben, akár a tigrisdarazsak. Maga elé kapta a pajzsát, s felfogott egy lövedéket, mely pont az arcát érte volna, majd felnyögött - a becsapódás ereje a szájához, állához vágta a bőrrel borított pajzs karimáját. Felhasadt az arca. Tarxiai lovasság tört át, s csak percekre voltak attól, hogy teljesen kiirtsák a csapatból még megmaradt, tucatnyi szakaszt. A kegyetlen és dühös Holló ellentámadások sokba kerültek. Dujker azt is látta, miközben előrébb ment, hogy sajnos valószínűleg nem is jártak sikerrel. A gyalogság egységeit megtörték, s ők négy szakaszban álltak ismét össze - ebből csak egy volt harcra kész. Éppen próbálták rendbe szedni magukat. Alig egytucatnyi Holló lovas maradt csak lóháton, s őket is egy-egy rakás tarxiai vette körbe, széles pengéjű görbe karddal hadonászva. A földön mindenfelé lovak fetrengtek, nyerítettek, lábaikkal a levegőbe kapáltak fájdalmukban.
