Tizenkét dühös ember
A „Tizenkét dühös ember” egyetlen olyan darabom (tévéjátékom) – play –, mely személyes élménnyel kapcsolatos. Körülbelül egy hónappal megírása előtt ugyanis egy esküdtszék tagja voltam. Az esküdtszéknek emberölés tárgyában kellett ítéletet mondania. Miután ez volt első részvételem egy ilyen tárgyaláson, megvallom, a dolog nagy hatást gyakorolt rám, bár a beválasztásommal kapcsolatos hivatalos értesítést zsémbes morgással fogadtam: „Istenem, van ebben a New York-ban nyolc millió ember. Pont engem hívnak!?” Később úgy tűnt, hogy esküdt társaim valamennyiben hasonlóképpen vélekednek a megtiszteltetést illetően, különös módon azonban, elfoglalva helyemet a tárgyalóteremben, szem- től szemben találtam magam egy különös emberrel, a vádlottal, akinek sorsa immár kisebb-nagyobbrészt az én kezemben volt. Ettől kezdve viselkedésem gyökeresen megváltozott… Kezdtem élénken odafigyelni a hallottakra, a vádlott, a tanúk, az ügyész, az ügyvéd magatartására, megdöbbentett a terem közönyös, hivatalos, kincstári nyugalma, a maszkszerű arcok, a menetrendszerűen cikázó hivatalnokok. Lehet, hogy sohasem kerültem bárminek is ennyire a hatása alá. Gondolom, a tárgyalásnak ez az előre tervezettnek tűnő kicentizettsége, egy embersors igazi megvizsgálása iránti közömbössége irritált később arra, hogy elviselhetetlen módon viselkedjek másik 11 esküdt kollegámmal szemben. Az esküdtszéki vita során többször támadt olyan érzésem, hogy az átlagembernek fogalma sem lehet arról, mi történik a zárt párnázott ajtók mögött, s ekkor gondoltam legelőször komolyan arra, hogy nem volna érdektelen egy olyan tévéjátékot írni, melynek teljes cselekménye az esküdtek tárgyaló helyiségében játszódna…