Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége - egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, hacsak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve "csak írónak, semmi másnak" vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: "Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és felkészültséget, mely a szenvedő Michelangelo világára emlékeztet."
Tolsztoj két (külön-külön is sok ágú) szálból szőtte hatalmas regényét. Az egyik Rosztov gróf, Bolkonszkij herceg és több más család öregeinek és fiataljainak regénye, mely híven tükrözi az orosz nemesség életét I. Sándor cár korában.
A regény másik szála az 1812-es napóleoni hadjárat leglényegesebb cselekményeinek története. Bemutatja azt az igazságos védelmi háborút, amelyet az orosz nép, hallatlan szenvedések közepette, diadalmasan vívott meg a betolakodók ellen. Valóságos eposz ez, melynek hőse maga a nép.
A regény ezernyi epizódjában rengeteg ember jelenik meg előttünk, de Tolsztoj jellemábrázoló ereje valamennyit elevenné és felejthetetlenné teszi. Mindenütt meglátja és megmutatja azt, ami általános érvényű. Ezért él és hat ez a csodás regény örökké, és minden kor számára van mondanivalója.
Lev Tolszoj az orosz irodalom elismert alkotói közé tartozott már, amikor a múlt század hatvanas éveiben megalkotta monumentális regény-eposzát, a Háború és béké-t.
"Belemerültem Napóleon és Sándor történetébe. Az a gondolat, hogy megírom Sándor és Napóleon regényének pszichológiai történetét, az imént az örömnek és a nagy alkotás lehetőségének a kábulatával töltött el" - írta naplójába. Hét évig dolgozott regényén, tizenkétszer írta át, s 1869-ben elkészült a szerkezetileg is végleges formába öntött hatalmas művel. Alkotói-rendezői elveit követve osztotta négy könyvre a hatalmas művet, s életében valamennyi kiadásánál ragaszkodott is az ennek megfelelő négy külön kötethez. Kiadónk mintegy "szerzői utasítást" teljesít, amikor ismét az eredeti, négykötetes felosztásban jelenteti meg a Háború és béké-t.
Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége - egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, hacsak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve "csak írónak, semmi másnak" vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: "Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és feszültséget, mely a szenvedő Michelangelo világára emléke