Dorian gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz; a pincében elrejtett képmás életre kel… Oscar Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.Róma történetének talán legizgalmasabb korszakát mutatja be Thornton Wilder, a Kr. e. 45-46. évet, Caesar uralmának utolsó idejét, fiktív és hiteles dokumentumok, levelek, naplójegyzetek, bizalmas feljegyzések, titkos jelentések alapján, regénynél érdekesebben, négy könyvben megjelenítve. Intrikák, cselszövések, hatalmi harcok, vad szerelmek, nagy mulatozások és fényes ünnepségek időszaka. Ekkor érkezik Rómába Kleopátra, aki azonnal kiváltja Caesar második feleségének féltékenységét. A háttérben már szerveződik az összeesküvés, amely Caesar meggyilkolásához vezet.

Tenger menti kép: kel fel a nap, kirajzolódnak a hullámok, a partvonal, egy kert, egy ház, egy ablak. Majd pedig a szereplők beszélnek, mintegy magukban: Bemard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis. Nyolcszor ismétlődik ez a minta: a nap ábrázolása, amint egyre feljebb hág az égen s aztán beesteledik, és a szereplők tűnődései, kommentárjai, amelyek talán el sem hangzanak. Az átmenetek hajnal és napnyugta közt színpadi megvilágításba helyezik az éppen soron lévő jelenetet, s egyben aláfestik a szereplők életének következő fázisát. Az elején még gyermekek, együtt élnek vidéken, mélyen átérzik a külvilágot, a természettel és egymással való kapcsolatukat – egy ártatlan csókváltás Jinny és Louis között (amelyet traumatikusan ellenpontoz két cseléd sokkal vadabb, meglesett csókja) felbolydítja és átrendezi a kis társaság viszonyrendszerét. Azután a lányok és fiúk különböző iskolákba kerülnek, felnőnek, és közös gyászuk lesz: bálványuk, Percival meghal Indiában. Susan feleségül megy egy gazdálkodóhoz, Jinny az előkelő társaság ünnepelt szépe, Louis pénzember, Neville irodalmár, Rhoda egyre inkább magába fordul, végül megöli magát. Bemard, aki hajdan byroni pózban tetszelgett, ír – s noha jóformán egyetlen művét sem fejezi be, az ő hosszú monológja zárja a regényt, elemzi és bontja ki a fő témát: az egyéniség, az önazonosság paradoxonét. Mindnyájan egyéniek vagyunk, körülményeink, tudásunk, döntéseink és választásaink tesznek bennünket azzá – de mindez mit sem ér, ha nem másokkal együtt, mások javára vagyunk azok. A halál, a szétválás, a sorscsapások sem számolhatják fel ezt a kapaszkodóul szolgáló, örök-állandó tudatot. És megfordítva: egy ember, egy halandó elmúlásáról, betölthetetlen hiányáról sem olvastunk még szebb, himnikus sorokat. A világirodalom egyik leglíraibb, már-már versregényét tartja kezében az olvasó. Virginia Woolf (1882-1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek.

A szépséges Tarnóczy Sára és Mikes János tragikus szerelmének szorongató történetében egy régi krónika száraz adatai elevenednek meg, romantikus költői varázzsal. Mikes János egy éjszakán, öccse számára elrabolja Tarnóczy Sárát, s másnap elismeri benne régi, egyszer látott, eszményi szerelmesét. Ekkor, hogy öccsét megkímélje a csalódástól, oktalan nagylelkűséggel megtagadja szerelmét s ezzel nemcsak saját magát, hanem a fiatal lányt is szerencsétlenné teszi. A tehetetlenül vergődő, boldogtalan Sárát végül anyjának, a képmutató, fanatikus és kapzsi Tarnóczynénak elvakult gyűlölködése pusztítja el, majd egy iszonyatos, tébolyult ámokfutás végén maga "az árva özvegy" is élettelenül roskad össze.
Kemény nagy költői erővel és művészi igényességgel teremtette meg a nyomasztóan komor hangulatú regény sajátos világát, s csontig hasító elemzéseivel ma is csodálatra késztet. A lélek legrejtettebb zugaiba is behatol, fáradhatatlanul kutatja a jellem mélyen lappangó hőforrásait, az addig feltáratlan rétegeket, az ismeretlen erők eredetét és hatását, hogy megismerje és megismertesse a végtelenbe csapó emberi szenvedély anatómiáját.

Móricz 1936 őszén a Ferenc József hídon találkozik egy fiatal lánnyal, aki öngyilkosságra készül. Magához veszi, majd örökbe fogadja -megmenti az életnek és a magyar irodalomnak. A volt lelenc és lágymányosi prolilány megrázó élettörténete szolgáltatja a nyersanyagot előbb a Csibe-novellákhoz, később, 1940-ben az Árvácska című regényhez. Ennek a könyvnek -amint Móricz vallotta- „ a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel”. A vérlázító tények azonban túlmutatnak önmagukon: a húszas-harmincas évek fordulójának alföldi tanyavilágában kallódó kis Állami Árvácska sorsában Móricz a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát írja meg. Nyomor-naturalizmusba vesző dokumentumregény helyett lírai pátoszú művet alkotott, amelyet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”.

Pillangó. A szép és csapodár szerető jelképe – meg a reménytelen szerelemé Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika elemi erővel fellobbanó, társadalmi konvenciókkal szembeszálló szerelmének története a szerző meghatározása szerint „idill”. Móricz könnyű kézzel, napok alatt írta meg a korántsem idilli helyzetet, amelyben két felfogás áll szöges ellentétben egymással: a nagy alföldi mezőváros peremén boldogulni megtanult öregeké, és a fiataloké. Jóska és Zsuzsika szülei a már kialkudott, érvényes szokáshoz kötődnek, ők akarják megszabni a „ki kivel házasodjék” törvényét, melynek alapja az anyagi biztonság. Minden eszközzel próbálják megakadályozni a fiatalok egybekelését. Jóska és Zsuzsika a szív, a szerelem jogán a lehetséges, a vágyott világ fölépítésére törekednek. A boldogságért azonban nemcsak szüleikkel, hanem egymással, egymásért is meg kell küzdeniük.

Vannak alakjai a történelemnek, akik újra meg újra megmozgatják az írók-költők fantáziáját. Hogy vonzó egyéniségű, tragikus sorsú királyi nők, mint például Stuart Mária vagy Mária Antoinette ilyenek, az könnyen érthető, és magyarázatra sem szorul, hogy Stefan Zweig, a regényes életrajzok mestere miért idézte meg alakjukat. Ám azt, hogy miért esett a választása Joseph Fouchéra, a francia forradalom és a napóleoni idők ellenszenves mellékszereplőjére, az erkölcsöt nem ismerő rendőrminiszterre mint megformálandó regényalakra, azt már, érzése szerint, alaposabban meg kellett indokolnia. Mint könyve előszavában írja, Fouché figurájára Balzac hívta fel a figyelmét, aki szerint a politikus Bonapartéénál is nagyobb hatalmat gyűjtött össze kezébe az emberek fölött. Zweiget tehát érdekelni kezdte ez a zseniális kaméleon, aki pályafutását szerzetesrendbeli tanítóként kezdte, de két év múlva, 1792-ben, már templomokat fosztogatott, aki a nép képviselőjeként rábólintott XVI. Lajos kivégzésére, majd pár évvel később milliomos lett, aztán a császár kegyelméből Otranto hercege. Szolgálta-elárulta Napóleont, egyengette a restauráció útját, ám a Bourbonok visszatérése után kitelt a becsülete, és utolsó éveiben bele kellett törődnie, hogy újra szürke kisember, amilyen volt fiatal korában. Csupa ellentmondás életút, pálfordulások sorozata. Zweig, saját megfogalmazása szerint, pusztán lélek-kutató szenvedélyből írta meg Fouchénak és benne egy még meg nem világított, de igen veszedelmes fajtának, a Diplomatának annyira hiányzó és szükséges biológiáját.

megható lelki átalakulás történetét ábrázolja e lányregény. Főszereplője egy Franciaországba vetődött magyar bányász gyermeke. A hányatott életű kislány anyja halála után hazakerül, és - szívében megőrizve a gyöngéden szeretett Franciaországot - itthon érzi magát apja hazájában is.
A kiváló írónő a háború előtt oly divatos, de kissé együgyű történetekkel teli lányregény műfajét keltette új életre, a társadalmi háttér színesebb és fordulatosabb leírásával.
A bakfis érzelmek kifinomultabb ábrázolását Rényi Krisztina rajzai elevenítik meg.
A kötet olvasása közben tanúi lehetünk a második világháború utáni Magyarország oktatáspolitikájának, és az egész Kelet-Európára kiterjedő új szemléletű kultúra megteremtésének.