A genom kikerülése

A képesség, hogy szavakból képzeletbeli valóságot alkossanak, lehetővé tette idegen emberek számára, hogy nagy számban együttműködjenek egymással. De tett még ennél többet is. Mivel a nagyszabású emberi együttműködés mítoszokon alapszik, az együttműködés módja megváltoztatható a mítoszok megváltoztatásával – azaz más történetek elbeszélésével. 1789-ben a francia lakosság szinte egyik napról a másikra felcserélte a királyok isteni jogának mítoszába vetett hitet az emberi szuverenitás mítoszába vetett hittel. A Homo sapiens tehát a kognitív forradalomtól kezdve képes volt villámgyorsan, a változó szükségletekkel összhangban változtatni a viselkedésén. Ez megnyitotta a kulturális evolúció gyorssávját, elkerülve a genetikai evolúció forgalmi dugóit. Ebben a gyorssávban száguldva a Homo sapiens hamarosan minden más állat- és emberfajt lehagyott együttműködési képesség terén.

Más társas állatok viselkedését jórészt a génjeik határozzák meg. A DNS persze nem egyeduralkodó. Az állati viselkedést befolyásolják a környezeti tényezők és az apró egyéni vonások is. Mindezekkel együtt ugyanazon állatfaj egyedei azonos körülmények között nagyjából azonos módon viselkednek. A társas viselkedésben alapvetően nem állhat be változás genetikai mutációk nélkül. A közönséges csimpánzok például genetikailag hajlamosak hierarchikus berendezkedésű hordákban élni, amelyeket egy-egy alfahím vezet. Egy másik csimpánzfaj, a bonobók hordáiban nagyobb egyenlőség uralkodik, és nőstények szövetségei irányítanak. A nőstény közönséges csimpánzok nem tudnak leckéket venni bonobo rokonaiktól, és kirobbantani a feminista forradalmat. A hím csimpánzok sem tudnak alkotmányozó nemzetgyűlést alakítani, hogy megdöntsék az alfahím hivatalát, és kinyilvánítsák, hogy mától fogva minden csimpánz egyenlő. Ilyen drámai változások csak akkor következhetnek be, ha a csimpánzok DNS-ében is megváltozik valami.

Ugyanilyen okokból az ősi emberek sem kezdtek semmilyen forradalmat. Jelenlegi tudásunk szerint a társadalmi sémák változásai, az új technológiák feltalálása, és az addig idegen szokások elsajátítása sokkal inkább genetikai mutációk és környezeti nyomás eredményei, mint kulturális kezdeményezésé. Ezért tartott az embereknek több 100 ezer évig, hogy megtegyék ezeket a lépéseket. Kétmillió évvel ezelőtt genetikai mutációk eredményezték egy új emberfaj, a Homo erectus megjelenését. Felbukkanását egy új kőeszköz-technológia kifejlődése kísérte, amelyet ma e faj meghatározó jellegzetességének tekintünk. További genetikai módosulások nélkül viszont a Homo erectus kőeszközei durván ugyanolyanok maradtak – közel 2 millió évig!

Ezzel ellentétben a sapiens a kognitív forradalom óta mindig képes volt gyorsan változtatni a viselkedésén, és átadni az új viselkedéseket a következő nemzedékeknek anélkül, hogy ehhez bármilyen genetikai vagy környezeti változás szükségeltetett volna. Fő például vegyük csak a gyermektelen elitek egyre ismétlődő megjelenését, mint például a katolikus papság, a buddhista szerzetesrendek, vagy a kínai eunuch bürokrácia. Az ilyen elitek létezése ellenkezik a természetes kiválasztódás legalapvetőbb elveivel, hiszen a társadalom legdominánsabb egyedei mondanak le önként a szaporodásról. Míg a csimpánz alfahímek arra használják hatalmukat, hogy minél több nősténnyel párosodjanak – és ennek következtében ők nemzzék a horda kölykeinek nagy részét –, a katolikus alfahím teljes mértékben tartózkodik a közösüléstől és a gyermekgondozástól. Ez az önmegtartóztatás nem környezeti feltételek, például a táplálék vagy társ hiányának következménye. Nem is valamiféle genetikai mutációé. A katolikus egyház nem úgy áll fenn évszázadok óta, hogy valamiféle „cölibátusgént” hagyományozott egyik pápáról a másikra, hanem az Újszövetség és a katolikus kánonjog történetei képezik az örökség részét.

Más szavakkal, míg az ősi emberek viselkedési mintái tízezer éveken át változatlanok maradtak, a sapiens egy-két évtized alatt képes volt megváltoztatni szociális struktúráját, interperszonális kapcsolatainak jellegét, gazdasági viselkedését, és még egy sereg másféle viselkedést. Képzeljünk el egy berlini lakost, aki 1900-ban született, és 100 éves koráig élt. Gyerekkorát II. Vilmos Hohenzollern-birodalmában töltötte; felnőtt éveit a weimari köztársaságban, a náci Harmadik Birodalomban és a kommunista Kelet-Németországban; végül a demokratikus, újraegyesített Németország állampolgáraként hunyt el. Öt különböző szociopolitikai rendszernek volt a része, noha a DNS-e pontosan ugyanolyan maradt.

Ez volt a sapiens sikerének kulcsa. Egy test-test elleni küzdelemben a Neander-völgyi ember valószínűleg legyőzte volna őt. Amikor azonban százak kerültek szembe egymással, a Neander-völgyieknek nem volt esélye. Ők is meg tudtak ugyan osztani egymással információkat az oroszlánok hollétről, azonban valószínűleg nem tudtak történeteket mesélni – és újragondolni – törzsi szellemekről. A fikció megalkotásának képessége nélkül a Neander-völgyiek nem tudtak nagy számban hatékonyan együttműködni, sem társadalmi viselkedésüket a gyorsan változó kihívásokhoz igazítani.

Bár a Neander-völgyiek agyába nem tudunk behatolni, hogy megtudjuk, hogyan gondolkodtak, de van közvetett bizonyítékunk megismerőképességük korlátoltságára sapiens riválisaikkal szemben. Az Európa szívében 30 ezer éves sapienstelepeket feltáró régészek olykor a mediterrán vagy atlanti partokról származó kagylóhéjakra bukkannak. Ezek minden valószínűség szerint a különböző sapienshordák közötti távolsági kereskedelem révén jutottak el a földrész belsejébe. A Neander-völgyi ásatások nem találtak ilyen kereskedelemre utaló bizonyítékot. Minden csoport a helyben fellelhető anyagokból készítette eszközeit.⁵

Egy másik példa a Csendes-óceán déli térségéből származik. Az Új-Guineától északra, Új-Írország szigetén élő sapienshordák az obszidián nevű vulkanikus üveget használták különlegesen erős és éles eszközök készítésére. Új-Írországban azonban nincsen természetes obszidián-lelőhely. Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy az obszidiánt a 400 kilométerrel arrébb található Új-Britannia szigetéről szerezték be. A szigetek lakói közül néhányan biztosan képzett tengerjárók voltak, akik az egymástól nagy távolságra lévő szigetek között folytattak kereskedelmet.⁶

A kereskedés nagyon is gyakorlatias tevékenységnek tűnhet, olyannak, amely nem igényel fiktív alapot. Mégis tény az, hogy a sapiensen kívül egyetlen állat sem folytat kereskedelmet, és az is, hogy minden sapiens kereskedelmi hálózat, amelyre nézve részletes bizonyítékkal rendelkezünk, fikciókra alapult. Nem létezhet kereskedelem bizalom nélkül, márpedig idegenekben nehéz megbízni. A mai globális kereskedelmi hálózat az olyan fiktív entitásokba vetett bizalmunkon alapul, mint a dollár, a Nemzeti Bank, vagy a vállalatok totemszerű emblémái. Ha egy törzsi társadalom két tagja akar kereskedni egymással, gyakran úgy alapozzák meg a bizalmat, hogy egyazon istenhez, mitikus őshöz vagy totemállathoz fohászkodnak.

Ha az ilyen fikciókban hívő ősi sapiensek kagylóval és obszidiánnal kereskedtek, értelemszerűnek tűnik, hogy kereskedhettek információval is, ezáltal sűrűbb és kiterjedtebb tudáshálózatot hozhattak létre, mint amilyen a Neander-völgyiek és egyéb ősi emberek rendelkezésére állt.

A vadásztechnikák ugyancsak jól illusztrálják ezeket a különbségeket. A Neander-völgyiek rendszerint egyedül, vagy kisebb csoportokban vadásztak. A sapiensek viszont több tucat egyed, sőt talán több különböző horda együttműködésére alapuló technikákat dolgoztak ki. Az egyik különösen hatásos módszer az volt, hogy állatok, például vadlovak egész csapatát vették körbe, kergették be egy szűk szurdokba, ahol már könnyű volt őket tömegével lemészárolni. Ha minden terv szerint ment, a hordák egyetlen délutánnyi kollektív erőfeszítés eredményeképpen tonnaszám gyűjthették be a húst, zsírt és állatbőrt, majd elfogyasztották ezeket a javakat egy hatalmas tivornya keretében, vagy kiszárították, megfüstölték, esetleg megfagyasztották őket későbbi felhasználásra. A régészek feltártak olyan helyszíneket, ahol minden évben lemészároltak ily módon egy csomó vadlovat. Sőt, olyanokat is, ahol kerítéseket és egyéb akadályokat emeltek, hogy mesterségesen alakítsák ki a csapdát és egyben a vágóhidat.

Feltételezhetjük, hogy a Neander-völgyiek nem nagy örömmel látták, hogyan alakulnak át hagyományos vadászterületeik sapienskézben lévő mészárszékekké. Ha viszont erőszakos cselekményekre került sor a két faj között, a Neander-völgyiek sem voltak komolyabb ellenfelek a vadlovaknál. Ötven, hagyományos és statikus minták szerint kooperáló Neander-völgyinek esélye sem lehetett ötszáz sokoldalú és innovatív sapiens ellen. És ha a sapiensek elvesztették is az első fordulót, gyorsan képesek voltak kidolgozni új stratégiákat, amelyek segítségével legközelebb már ők győztek.