Noé bárkája

Ha kombináljuk az ausztráliai és amerikai tömeges kihalásokat, valamint hozzáadjuk a Homo sapiens elterjedése során Afroázsiában bekövetkező kisebb mértékű kipusztulásokat – többek között a többi emberfajét –, és azokat, amelyek akkor történtek, amikor az ősi gyűjtögetők olyan távoli szigeteken telepedtek meg, mint Kuba, arra az elkerülhetetlen következtetésre jutunk, hogy a sapiensgyarmatosítás első hulláma az állatvilágot sújtó legnagyobb és leggyorsabb lefolyású ökológiai katasztrófák egyike volt. A legnagyobb csapást a nagy testű szőrös állatok szenvedték el. A kognitív forradalom idején a bolygó az 51 kilogrammnál nagyobb tömegű szárazföldi emlősök mintegy 200 nemének adott otthont. A mezőgazdasági forradalom idejére ebből körülbelül 100 maradt. A Homo sapiens kiirtotta a nagy testű állatok felét, még jóval azelőtt, hogy feltalálta volna a kereket, az írást vagy a vaseszközöket.

Ez az ökológiai tragédia a mezőgazdasági forradalmat követően még számtalanszor megismétlődött kicsiben. A régészeti bizonyítékok szigetről szigetre ugyanazt a szomorú történetet mesélik el. A nyitójelenetben nagy testű állatok gazdag és változatos populációját láthatjuk, az embernek pedig a nyomát sem. A második jelenetben felbukkan a sapiens, amit egy-egy emberi csont, lándzsahegy, esetleg edénycserép jelez. Ezt gyorsan követi a harmadik jelenet, amelyben az emberek lépnek elő főszereplővé, és a legtöbb nagy állat, sok kicsivel egyetemben eltűnik.

Erre az egyik legismertebb példa az afrikai szárazföldtől mintegy 400 kilométerre keletre fekvő Madagaszkár szigete. A több millió éves elszigeteltség során teljesen egyedi állatvilág fejlődött itt ki. Többek közt a 3 méteres és majd féltonnás, repülésre képtelen elefántmadár – a legnagyobb madár a világon –, és az óriás lemur, a bolygó legnagyobb főemlőse. Ezek azonban, Madagaszkár legtöbb nagy testű állatával együtt, hirtelen eltűntek mintegy 1500 évvel ezelőtt – pontosan akkor, amikor az ember először a szigetre tette a lábát.

A Csendes-óceán térségében a kipusztulás első hulláma Kr. e. 1500 körül vette kezdetét, amikor a polinéz földművelők megtelepedtek a Salamon- és a Fidzsi-szigeteken, valamint Új-Kaledóniában. Akarattal vagy akaratlanul madarak, rovarok, csigák és egyéb fajok százait irtották ki. Innen a kihalási hullám fokozatosan haladt kelet, dél és észak, a Csendes-óceán szíve felé, útközben eltörölve Szamoa és Tonga (Kr. e. 1200), a Marquise-szigetek (Kr. u. 100), a Húsvét-sziget, a Cook-szigetek és Hawaii (Kr. u. 500), végül Új-Zéland (Kr. u. 1200) egyedi élővilágát.

Hasonló ökológiai katasztrófák játszódtak le az Atlanti- és Indiai-óceánt, a Jeges-tengert és a Földközi-tengert pettyező több ezer sziget szinte mindegyikén. A régészek még a legapróbb szigeteken is találták nyomát olyan madarak, rovarok és csigák létezésének, amelyek számtalan generáción át éltek ott, majd eltűntek, amint megjelentek az első emberi telepesek. Csupán néhány mindentől távol eső sziget kerülte el egészen a modern időkig, hogy benépesítse az ember, és ezeken a szigeteken sértetlen is maradt a fauna. A Galápagos-szigeteken, hogy egy híres példát említsünk, a 19. századig nem élt ember, így megőrizték egyedi állatvilágukat, köztük az óriásteknősöket, amelyek, az ősi diprotodonokhoz hasonlóan, egyáltalán nem féltek az embertől.

A gyűjtögetők elterjedését kísérő első kihalási hullámot követte a második, a földművelők elterjedésével, és mindez rávilágít a harmadik kihalási hullámra, amelyet manapság okoz az ipari tevékenység. Ne higgyenek a fanatikus természetvédőknek, akik azt állítják, hogy őseink harmóniában éltek a természettel. Már jóval az ipari forradalom előtt a Homo sapiens tartotta a legtöbb növény- és állatfaj kiirtásának rekordját. Miénk a kétes dicsőség, hogy a biológia történetének leghalálosabb faja vagyunk.

Talán ha több ember tudna az első és a második kihalási hullámról, nem lennének ilyen nagyvonalúak a harmadikkal kapcsolatban, amelynek ők is a részei. Ha tudnánk, hány fajt töröltünk el már eddig is, motiváltabbak lennénk arra, hogy megvédjük azokat, amelyek még léteznek. Különösen igaz ez a nagy testű tengeri állatokra. A szárazföldiekkel ellentétben a tengeri állatok aránylag kevéssé szenvedték meg a kognitív és a mezőgazdasági forradalmat. Most azonban sokan a kihalás szélén állnak az ipari szennyezés és a tengeri erőforrások emberi túlhasználatának következtében. Ha a dolgok a jelenlegi ütemben folynak tovább, valószínű, hogy a bálnák, cápák, tonhalak és delfinek is követik a diprotodonokat, óriás földi lajhárokat és mamutokat a nemlétbe. A világ nagy testű élőlényei közül az emberi áradatot csupán maga az ember éli túl, és a háziállatok, amelyek gályarabok lesznek Noé bárkáján.