A boldogság számszerűsítése

Eddig úgy beszéltünk a boldogságról, mintha legnagyobbrészt anyagi tényezők, például egészség, táplálkozás és vagyon eredménye lenne. De valóban ilyen egyértelmű ez? A filozófusok, papok és költők évezredek óta törik a fejüket a boldogság természetén, és sokan arra jutottak, hogy a szociális, erkölcsi és spirituális tényezők ugyanolyan súllyal befolyásolják a boldogságunkat, mint az anyagi körülmények. Lehet, hogy a modern jóléti társadalmakban élő emberek a jómód ellenére szenvednek az elidegenedéstől és a céltalanságtól? Lehet, hogy sokkal kevésbé tehetős őseink nagyobb megelégedést találtak a közösségben, a vallásban és a természettel való kapcsolatukban?

Az utóbbi évtizedekben a biológusok és pszichológusok szembenéztek a kihívással, hogy tudományosan vizsgálják, mi teszi valójában boldoggá ez embereket. A pénz, a család, a genetika, vagy netán az erény? Az első lépés annak meghatározása, hogy mit kell mérni. A boldogság általánosan elfogadott definíciója: „szubjektív jóllét”. Eszerint a boldogság olyasmi, amit magamban érzek, vagy közvetlen örömérzet, vagy hosszú távú megelégedettség azzal kapcsolatban, ahogy az életem folyik. De ha olyasmi, amit belül érzek, hogy lehetne kívülről mérni? Feltehetőleg úgy, hogy megkérünk embereket, mondják el, hogyan éreznek. Így aztán a biológusok és pszichológusok, akik tudni akarják, hogy érzik magukat az emberek, kérdőíveket adnak nekik, majd értékelik a válaszokat.

A tipikus szubjektív jólléti kérdőívek arra kérik az alanyt, jelölje be egy 0-tól 10-ig terjedő skálán, mennyire ért egyet olyan állításokkal, mint például: „Elégedett vagyok a mostani életemmel”, „Úgy érzem, az életet érdemes élni”, „Optimista vagyok a jövőt illetően”, vagy „Az élet jó”. A kutató aztán összegzi a válaszokat, és kiszámolja belőlük a vizsgálati alany általános szubjektív jóllétének szintjét.

Az ilyen kérdőívek eredményét azután különböző objektív tényezőkkel vetik össze. Például egy tanulmány összehasonlít ezer embert, aki évente 2 milliót keres, ezer másikkal, akik 1 milliót keresnek. Ha a felmérés azt deríti ki, hogy az első csoport átlagos szubjektív jólléti szintje 8,7, a másiké pedig csak 7,3, a kutató okkal juthat arra a következtetésre, hogy összefüggés van a gazdagság és a szubjektív jóllét között. Egyszerűbben megfogalmazva, a pénz boldogít. Ugyanezzel a módszerrel vizsgálható, boldogabbak-e a demokráciában élő emberek a diktatúrában élőknél, vagy a házasságban élők az egyedülállóknál, elváltaknál és özvegyeknél.

Ez jó alapot ad a történészeknek, akik meg tudják vizsgálni a múltbeli gazdagságot, politikai szabadságot és válási arányokat. Ha egy demokráciában boldogabbak az emberek, mint egy diktatúrában, és a házasok boldogabbak az elváltaknál, akkor egy történésznek van alapja azt állítani, hogy az utóbbi évtizedek demokratizálódási folyamata hozzájárult az emberiség boldogságához, míg a válások növekvő aránya ellenkező irányú tendenciát mutat.

Ez a gondolkodásmód nem minden hiba nélkül való, de mielőtt ezekre rámutatnánk, érdemes meggondolni az eredményeit.

Érdekes közülük például az, hogy a pénz valóban boldogít. De csak egy bizonyos pontig, és azon túl nincs jelentősége. A gazdasági létra alján ragadtaknak több pénz nagyobb boldogságot jelent. Ha ön egyedülálló anya, aki évi 1 milliót keres takarítással, és hirtelen nyer egy sorsjátékon 100 milliót, valószínűleg a szubjektív jólléti szintjének jelentős és tartós emelkedését fogja tapasztalni. Képes lesz etetni és ruházni a gyerekeit anélkül, hogy további adósságokba verné magát. Ha viszont igazgató, aki évi 50 milliót keres, és 200 milliót nyer a lottón, vagy a cége úgy dönt, hogy megduplázza a fizetését, szubjektív jólléti szintjének emelkedése valószínűleg csak néhány hétig fog tartani. Az empirikus eredmények alapján szinte biztos, hogy az említett anyagi előbbre lépés hosszú távon nem fogja befolyásolni azt, ahogy érzi magát. Még menőbb autóval fog járni, még fényűzőbb otthonba költözik, és még drágább borokat iszogat, de mindez hamarosan megszokottá válik.

Szintén érdekes eredmény, hogy a betegség rövid távon csökkenti a boldogság szintjét, hosszú távon azonban csak akkor forrása a bánatnak, ha az illető személy állapota folyamatosan romlik, vagy tartós fájdalommal jár, amely legyengíti. Azok, akiknél valamilyen krónikus betegséget, például diabéteszt diagnosztizálnak, általában egy ideig szomorúak, de ha a betegség nem rosszabbodik, alkalmazkodnak állapotukhoz, és ugyanolyan magasra értékelik boldogságuk szintjét, mint az egészséges emberek. Képzeljük el Lucyt és Luke-ot, egy középosztálybeli ikerpárt, akik részt vesznek egy szubjektív jóllétszint-vizsgálatban! A pszichológiai laborból hazafelé menet Lucy autójába belerohan egy busz, aminek következtében több csontja eltörik, és a lába tartósan megbénul. Ahogy a mentőosztag kivágja őt a kocsija roncsából, megszólal a telefonja, és Luke közli lelkendezve, hogy 1 millió dollárt nyert a lottón. Két év múlva egyikük sántít, a másikuk pedig sokkal gazdagabb, mégis, amikor a pszichológus behívja őket utóvizsgálatra, valószínűleg mindketten ugyanazokat a válaszokat adják majd, mint azon a végzetes délelőttön.

Úgy látszik, a család és a közösség nagyobb befolyással van a boldogságunkra, mint a pénz és az egészség. Az erős családok tagjai, akik összetartó és támogató közösségben élnek, szignifikánsan boldogabbak, mint azok, akik diszfunkcionális családból származnak, és sosem találtak (vagy nem is kerestek) közösséget, amelynek a tagjává válhatnak. A házasság különösen fontos. Több tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy szoros összefüggés van a jó házasság és a szubjektív jóllét, illetve a rossz házasság és a nyomorúság között. Ez a gazdasági, sőt fizikai körülményektől függetlenül igaz. Egy kispénzű rokkant, aki szerető házastársával él, a családja összetartó és a közössége barátságos, boldogabb lehet, mint egy magányos milliárdos, feltéve, hogy nem szegényebb egy bizonyos szintnél, és betegsége nem jár sorvadással vagy fájdalommal.

Márpedig az anyagi körülmények tetemes javulása az elmúlt 2 évszázadban együtt járt a család és a közösség összeomlásával. Így hát feltételezhetjük, hogy az átlagember nem feltétlenül boldogabb ma, mint 1800-ban. Még az általunk olyan nagyra értékelt szabadság is dolgozhat ellenünk. Megválaszthatjuk házastársunkat, barátainkat és szomszédjainkat, de ők is dönthetnek úgy, hogy elhagynak bennünket. Azzal, hogy az egyén soha nem látott szabadsággal választhatja meg élete útját, sokkal nehezebb lett elköteleződni. Ezért aztán a széthulló családok és közösségek egyre magányosabb világában élünk.

A legfontosabb azonban, ami kiderült, hogy a boldogság nem igazán függ olyan objektív körülményektől, mint a gazdagság, az egészség, vagy akár a közösség. Sokkal inkább függ az objektív körülmények és a szubjektív elvárások egybeesésétől. Ha ökrös szekeret akarunk, és ökrös szekeret kapunk, elégedettek vagyunk. Ha új Ferrarit akarunk, és használt Fiatot kapunk, csalódunk. Ezért lehet hosszú távon a lottónyeremény éppen akkora befolyással a boldogságra, mint egy autóbaleset. Ahogy a dolgok javulnak, nőnek az elvárások is, és ennek következtében még az objektív körülmények drámai javulása sem feltétlenül elégít ki minket. Ám akár egy súlyos betegség ellenére is maradhatunk éppolyan boldogok, mint azelőtt, ha megbékélünk állapotunkkal, és elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokról lemondva kell tovább élnünk.

Most mondhatják, hogy ennek a kiderítéséhez semmi szükség nincs egy rakás pszichológusra meg kérdőívre. A próféták, költők és filozófusok már évezredekkel ezelőtt rájöttek, hogy megelégedni azzal, amink van, sokkal fontosabb, mint többet szerezni abból, amit akarunk. Mégis jó dolog, amikor a modern kutatás – számokkal és táblázatokkal megtámogatva – ugyanarra a következtetésre jut, mint elődeink.

Az emberi elvárások ilyen fontossága mélyrehatóan befolyásolja a boldogság történetének megértését. Ha a boldogság csupán objektív feltételektől, például a gazdagságtól, egészségtől vagy szociális kapcsolatoktól függne, aránylag egyszerű volna a történetét vizsgálni. Az a felfedezés viszont, hogy szubjektív elvárásokon múlik, megnehezíti a történészek dolgát. Nekünk, modern embereknek nyugtatók és fájdalomcsillapítók egész arzenálja áll a rendelkezésünkre, de annyira megnövekedett a könnyebbség és öröm iránti elvárásunk és a kényelmetlenségekkel szembeni intoleranciánk, hogy talán sokkal inkább szenvedünk a fájdalomtól, mint elődeink bármikor.

Nehéz ezt a gondolatmenetet elfogadni. A probléma a pszichénkbe mélyen beágyazódott hibás érvelés. Amikor próbáljuk kitalálni vagy elképzelni, mennyire boldogok az emberek ma, és mennyire voltak azok a múltban, elkerülhetetlenül magunkat képzeljük az ő helyükbe. Csakhogy ez helytelen, mivel a mi elvárásainkat vetíti mások anyagi körülményei közé. A modern jóléti társadalmakban szokás minden nap zuhanyozni és tiszta ruhát venni. A középkori parasztok hónapokig megvoltak mosdás nélkül, és szinte soha nem váltottak ruhát. Számunkra a gondolata is undorító, hogy ilyen mocskosan és bűzösen éljünk. A középkori parasztok viszont úgy tűnik, nem bánták. Hozzászoktak a régóta mosatlan ing érzetéhez és szagához. Nem arról van szó, hogy húztak volna másik ruhát, csak nem tudtak – így akarták. Így aztán, legalábbis ruházkodás tekintetében, elégedettek voltak.

Ha belegondolunk, ez nem is olyan meglepő. Elvégre csimpánz unokatestvéreink is csak elvétve mosdanak, és sohasem öltöznek át. Azt sem tartjuk visszataszítónak, hogy házi kutyáink és macskáink nem mosdanak és váltanak bundát naponta. Ettől még simogatjuk, ölelgetjük és puszilgatjuk őket. Gyakran a jóléti társadalmakban élő kisgyerekek sem szeretnek mosdani, és többéves szülői nevelés és fegyelmezés szükséges hozzá, hogy magukévá tegyék ezt a vonzónak feltételezett szokást. Elvárások kérdése az egész.

Ha a boldogságot az elvárások határozzák meg, akkor társadalmunk két pillére – a tömegmédia és a reklámipar – talán akaratlanul is kimeríti a világ elégedettségtartalékait. Egy 18 éves fiú egy 5000 évvel ezelőtti faluban valószínűleg jó külsejűnek gondolta magát, mivel a faluban mindössze 50 másik hímnemű élt, legtöbbjük öreg, ráncos és sebhelyes, vagy még kisgyerek. Egy mai tinédzsernek sokkal könnyebb úgy éreznie, hogy nem néz ki megfelelően. Még ha a többi fiú az iskolában csúnya is, ő nem hozzájuk méri magát, hanem a filmsztárokhoz, sportolókhoz és szupermodellekhez, akiket nap mint nap lát a televízióban, a Facebookon és az óriásplakátokon. S talán a harmadik világ boldogtalanságát nem is csupán a szegénység, betegség, korrupció és politikai elnyomás szítja, hanem a nagyobb kitettség az első világ sztenderdjeinek, az, hogy megismerte az első világ lehetőségeit. Az átlagos egyiptomi sokkal kisebb valószínűséggel esett éhínség, járvány vagy erőszak áldozatául Hoszni Mubarak, mint II. Ramszesz vagy Kleopátra uralma alatt. A legtöbb egyiptomi anyagi körülményei sem voltak soha annyira jók, mint akkor. Azt gondolhatnánk, hogy 2011-ben az utcán táncoltak, hálát adva Allahnak a jó sorsukért. Ehelyett fellázadtak dühükben, és megdöntötték Mubarak kormányát. Ugyanis nem a fáraók uralma alatt élő őseikhez hasonlították magukat, hanem Obama Amerikájában élő kortársaikhoz.

Ha ez a helyzet, akkor még a halhatatlanság is boldogtalanságot okozhat. Tegyük fel, hogy a tudomány gyógymódot talál minden betegségre, hatékony öregedésgátló és regeneratív kezelésekkel áll elő, amelyek képesek az embereket a végtelenségig fiatalon tartani. A közvetlen következmény minden valószínűség szerint a düh és szorongás sosem látott elburjánzása lenne.

Azok, akik nem tudnák megengedni maguknak az új csodakezeléseket – az emberiség túlnyomó többsége –, magukon kívül lesznek a haragtól. A történelem során a szegények és elnyomottak azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy legalább a halálban egyenlők vagyunk – hogy a gazdagok és hatalmasok is meghalnak. A szegényeknek nem fog tetszeni a gondolat, hogy nekik meg kell halniuk, míg a gazdagok örökre fiatalok és szépek maradnak.

Ám az a törpe kisebbség sem fog lelkendezni, akinek van pénze a kezelésekre. Sok minden miatt kell majd aggódniuk. Noha az új kezelések megnyújtják az életet és a fiatalságot, a halottakat nem tudják életre kelteni. Milyen rettenetes elgondolni, hogy szeretteimmel örökké élhetek, de csak akkor, ha nem üt el egy teherautó, vagy nem robbant cafatokra egy terrorista! A potenciálisan halhatatlan emberek valószínűleg a legkisebb kockázattól is óvakodni fognak, és ha mégis elveszítik házastársukat, gyereküket vagy közeli barátjukat, a szenvedésük elviselhetetlen lesz.