Nyolcadik fejezet
A történelemben nincs igazság

A mezőgazdasági forradalmat követő évezredek történelmének megértése alapvetően egyetlen kérdésről szól: Hogyan szerveződtek az emberek tömeges együttműködési hálózatokba, ha hiányoztak belőlük az ilyen hálózatok fenntartásához szükséges biológiai ösztönök? A rövid válasz az, hogy elképzelt rendeket hoztak létre, és írásrendszereket dolgoztak ki. Ez a két találmány töltötte ki a biológiai örökségünkben maradt réseket.

Ezeknek a hálózatoknak a megjelenése azonban sokak számára kétes áldás volt. A hálózatokat fenntartó elképzelt rendek ugyanis sem semlegesek, sem igazságosak nem voltak. Kitalált csoportokba osztották az embereket, amelyek hierarchiába rendeződtek. A felsőbb szintek előjogokat és hatalmat élveztek, míg az alsóbbak szenvedtek a diszkriminációtól és az elnyomástól. Hammurapi törvénykönyve például feljebbvalókra, közrendűekre és rabszolgákra osztotta a társadalmat. A feljebbvalók megkaptak minden jót. A közrendűek azt kapták, ami maradt. A rabszolgák verést kaptak, ha panaszkodni mertek.

Dacára annak, hogy kinyilvánította minden ember egyenlőségét, az amerikaiak által 1776-ban megalapított elképzelt rend is hierarchiát állított fel. Hierarchiát teremtett a férfiak – akikre az angol szövegben szereplő men szó valójában vonatkozik, és akiknek a rend előnyöket biztosított –, valamint a nők között, akik semmilyen hatalmat nem kaptak. Hierarchiát teremtett fehérek között, akik élvezték a szabadságot, valamint feketék és indiánok között, akiket alacsonyabb rendű embernek tekintettek, így nem osztoztak az emberek egyenlőségében. A Függetlenségi Nyilatkozat aláírói közül sokan tartottak rabszolgákat. Nem szabadították fel őket a Nyilatkozat aláírása után, és nem is érezték magukat álszentnek. Nézetük szerint az emberi jogok a négerekre nem vonatkoztak.

Az amerikai rend ugyancsak megszentelte a gazdagok és szegények közti hierarchiát. A legtöbb amerikainak akkoriban nem igazán volt baja az egyenlőtlenséggel, amelyet az okozott, hogy a gazdag szülők a gyerekeikre hagyták a vagyonukat és üzletüket. Nézeteik szerint az egyenlőség egyszerűen azt jelentette, hogy gazdagra és szegényre ugyanazok a jogok vonatkoznak. Munkanélküli-segélyt, integrált oktatást vagy egészségbiztosítást nem jelentett. A szabadságot is egészen másként értelmezték, mint ma. 1776-ban nem jelentette azt, hogy a hatalomból kirekesztettek (a feketék, az indiánok, vagy, Isten őrizz, a nők) szerezhetnek vagy gyakorolhatnak hatalmat. Egyszerűen annyit jelentett, hogy az állam, néhány különleges körülménytől eltekintve, nem foglalhatta le egy polgár magánvagyonát, vagy mondhatta meg, hogy mit kezdjen vele. Az amerikai rend tehát a vagyon hierarchiáját tartotta fenn, amelyet egyesek Istentől elrendeltetettnek, mások a természet megváltoztathatatlan törvényének tekintettek. A természet, állították, vagyonnal jutalmazza az érdemet, és bünteti a restséget.

A fentebb említett különbségtételek – szabadok és rabszolgák, fehérek és feketék, gazdagok és szegények – mind fikciókban gyökereznek. (A férfiak és nők hierarchiáját később tárgyaljuk.) Azonban a történelem vastörvénye, hogy minden elképzelt hierarchia tagadja önnön fikcionális eredetét, és természettől adottnak és megkerülhetetlennek állítja magát. Például sokan azok közül, akik természetesnek tartották a szabadok és rabszolgák közti hierarchiát, azt állították, hogy a rabszolgaság nem emberi találmány. Hammurapi az istenektől elrendeltnek tartotta. Arisztotelész azt állította, hogy a rabszolgáknak „rabszolgatermészete”, míg a szabadoknak „szabad természete” van. A társadalomban elfoglalt helyük pusztán belső természetük tükröződése.

Kérdezzék csak a fehér felsőbbrendűség híveit a faji hierarchiáról, és rögtön kapnak egy áltudományos előadást a rasszok közötti biológiai különbségről. Valószínűleg azt fogják hallani, hogy van valami a kaukázusi vérben vagy génekben, ami a fehéreket természettől fogva intelligensebbé, erkölcsösebbé és szorgalmasabbá teszi. Kérdezzenek egy vérbeli kapitalistát a vagyon hierarchiájáról, és nagy eséllyel azt hallják majd, hogy az a képességek közötti objektív különbségek elkerülhetetlen következménye. Eszerint a gazdagoknak azért van több pénze, mert ők tehetségesebbek és szorgalmasabbak. Ezért aztán senkinek sem szabadna amiatt hőbörögnie, hogy a gazdagok jobb egészségügyi ellátást, oktatást és táplálékot kapnak. A gazdagok mindezt megérdemlik.

A kasztrendszerhez ragaszkodó hinduk hiszik, hogy a kozmikus erők tették egyik kasztot felsőbbrendűvé a másikhoz képest. Egy híres hindu teremtésmítosz szerint az istenek egy ősi lény, Purusa testéből alkották a világot. A Nap Purusa szeméből lett, a Hold Purusa agyából, a brahmanák (papok) a szájából, a ksatríják (harcosok) a karjaiból, a vaisják (földművesek, kézművesek és kereskedők) a combjából, a sudrák (szolgák) pedig a lábszárából. Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, a brahmanák és sudrák közötti szociopolitikai különbségek éppoly természetesek és örökkévalók, mint a Nap és a Hold közötti eltérés.⁴⁵ Az ókori kínaiak úgy hitték, Nü Wa istennő földből alkotta az embert, mégpedig az arisztokratákat finom sárga termőföldből gyúrta, a közembereket pedig barna sárból.⁴⁶

Mégis, legjobb tudomásunk szerint mindezek a hierarchiák az emberi képzelet termékei. A brahmanákat és sudrákat nem egy ősi lény különböző testrészeiből alkották az istenek. A két kaszt közötti különbségeket törvények és normák teremtették meg, amelyeket emberek alkottak Észak-Indiában mintegy 3000 éve. Ellentétben azzal, amit Arisztotelész ír, nincs ismert biológiai különbség rabszolgák és szabadok között. Emberi törvények és normák tettek egyeseket rabszolgává, míg másokat urakká. Feketék és fehérek között vannak bizonyos objektív biológiai eltérések, például a bőr színe vagy a haj típusa, de nincs rá bizonyíték, hogy ezek a különbségek az intelligenciára vagy erkölcsösségre is kiterjednének.

A legtöbb ember azt állítja, hogy az a társadalmi hierarchia, amelyben ők élnek, természetes, míg más társadalmak hamis és nevetséges kritériumokon alapulnak. A modern nyugatiakat arra tanítják, hogy kinevessék a faji hierarchia eszméjét. Sokként érik őket az olyan törvények, amelyek megtiltják a feketéknek, hogy fehér környéken lakjanak, fehér iskolában tanuljanak, vagy fehér kórházban kezeljék őket. A szegények és gazdagok hierarchiája azonban, amely kötelezi a gazdagokat, hogy fényűzőbb környéken lakjanak, jobb nevű iskolákban tanuljanak, és jobban felszerelt kórházban kezeljék őket, sok európai és amerikai számára tökéletesen észszerűnek tűnik. Pedig bizonyított tény, hogy a gazdagok többsége csupán azért gazdag, mert olyan családba született, és a szegények többsége is egyszerűen a családi háttere miatt marad szegény egész életében.

Sajnos úgy tűnik, hogy az összetett emberi társadalmakban szükség van elképzelt hierarchiákra és igazságtalan diszkriminációra. Persze nem minden hierarchia azonos erkölcsileg, és egyes társadalmak extrémebb diszkriminációtól szenvedtek, mint mások, olyan nagy társadalomról azonban nem tudnak a tudósok, amely teljes egészében képes lett volna felszámolni a diszkriminációt. Az emberek időről időre úgy teremtettek rendet a társadalmaikban, hogy a népességet kitalált kategóriákba sorolták, például megkülönböztettek feljebbvalókat, közrendűeket és rabszolgákat; fehéreket és feketéket; patríciusokat és plebejusokat; brahmanákat és sudrákat; szegényeket és gazdagokat. Ezek a kategóriák emberek millióinak kapcsolatait szabályozták úgy, hogy egyeseket jogilag, politikailag vagy társadalmilag mások fölé emeltek.

A hierarchiák fontos funkciót látnak el. Lehetővé teszik, hogy vadidegenek is tudják, hogyan viselkedjenek egymással szemben anélkül, hogy időt és energiát kellene pazarolniuk az ismerkedésre. Bernard Shaw Pygmalionjában Henry Higginsnek nem kell bensőséges ismeretségben lennie Eliza Doolittle-lel ahhoz, hogy tudja, hogy viszonyuljon hozzá. Már az, ahogy a lány beszél, elárulja neki, hogy a társadalom alacsonyabb osztályába tartozik, amelynek tagjaival ő azt csinál, amit akar – például felhasználhatja őt, amikor arra fogad, hogy képes társasági hölgyként eladni egy virágáruslányt. Egy mai virágboltban dolgozó modern Elizának tudnia kell, mennyi erőfeszítést fektessen abba, hogy rózsát és kardvirágot próbáljon eladni a boltba nap mint nap betérő több tucat embernek. Nem mérheti fel részletesen mindenki ízlését és pénztárcáját. Ehelyett szociális jelzésekre támaszkodik – az illető öltözködésére, korára, sőt ha Eliza politikailag nem korrekt, a bőrszínére, hogy meg tudja különböztetni a könyvelőcég vezetőjét, aki valószínűleg nagy csokor drága, hosszú szárú rózsát küld majd az édesanyja születésnapjára, a küldöncfiútól, aki csak egy csokor margarétát tud vásárolni a kedves mosolyú titkárnőnek.

Persze a természetes képességek közötti eltérések szintén szerepet játszanak a társadalmi különbségek kialakulásában. Csakhogy az adottságok és személyiségek közötti eltéréseket is elképzelt hierarchiák közvetítik. Ez két fontos módon történik. Először és legfőképpen, a legtöbb képességet gondozni és fejleszteni kell. Még ha valaki valamilyen tehetséggel születik is, ez a tehetség látens marad, ha nem gondozzák, finomítják és gyakorolják. Nem minden ember kap ugyanolyan esélyt képességei gyakorlására és finomítására. Hogy kapnak-e rá lehetőséget, vagy sem, az általában a társadalom elképzelt hierarchiájában elfoglalt helyüktől függ. Erre jó példa Harry Potter. Mivel elszakították varázslócsaládjától, és tudatlan muglik nevelték, úgy érkezik meg Roxfortba, hogy semmilyen tapasztalata nincs a varázslásban. Hét kötetbe telik, mire megtanul tökéletesen bánni a hatalmával, és felderíti egyedülálló képességeit.

Másodszor, még ha különböző osztályba tartozó emberek ugyanazt a képességüket fejlesztik is, nem valószínű, hogy egyenlő sikereket érnek el, mivel más szabályok szerint kell játszaniuk. Ha a brit uralom alatt álló Indiában egy érinthetetlen, egy brahmana, egy katolikus ír és egy protestáns angol valahogyan pontosan megegyező üzleti érzékkel bírt, ettől még nem volt egyenlő esélyük a meggazdagodásra. A gazdasági játszma lapjait törvényi szabályozásokkal és nem hivatalos üvegplafonokkal cinkelték.