Kilencedik fejezet
A történelem nyila

A mezőgazdasági forradalmat követően az emberi társadalmak egyre nagyobbá és összetettebbé váltak, és velük egyre bonyolultabbak lettek a társadalmi rendet fenntartó képzeletbeli eszmék is. A mítoszok és fikciók szinte születésük pillanatától fogva hozzászoktatták az embereket ahhoz, hogy bizonyos normákkal összhangban viselkedjenek, bizonyos dolgokat akarjanak, és bizonyos szabályoknak engedelmeskedjenek. Ily módon mesterséges ösztönöket kreáltak, amelyek idegenek milliói számára tették lehetővé a hatékony együttműködést. A mesterséges ösztönöknek ezt a hálózatát nevezzük kultúrának.

A 20. század első felében a tudósok azt tanították, hogy minden kultúra teljes és harmonikus, és mindig is ugyanaz a változatlan lényeg határozza meg. Minden embercsoportnak megvan a maga világnézete, valamint társadalmi, jogi és politikai rendszere, amelyek olyan simán működnek, ahogy a bolygók keringenek a Nap körül. E szerint a nézet szerint a magára hagyott kultúra nem változik. Ugyanabban az ütemben halad tovább ugyanabba az irányba. Csupán külső erőhatás képes megváltoztatni. Az antropológusok, történészek és politikusok ezért „szamoai kultúráról” vagy „tasmániai kultúráról” beszéltek, mintha a szamoaiakat és tasmániaiakat ugyanazok a hitek, normák és értékek jellemezték volna örök időktől fogva.

Ma a kultúrákat vizsgáló legtöbb tudós azon az állásponton van, hogy ennek az ellenkezője igaz. Minden kultúrának megvannak a maga tipikus hiedelmei, normái és értékei, de ezek folyamatos változásban vannak. Egy kultúra átalakulása lehet a környezeti változásokra adott válasz, vagy a szomszédos kultúrákkal való érintkezés eredménye. De alakítják őket saját belső dinamikáik is. Még egy ökológiailag stabil környezetben, teljes elszigeteltségben élő kultúra sem kerülheti el a változást. A fizika törvényeivel ellentétben az ember alkotta rendek mindegyike telis-tele van belső ellentmondásokkal. A kultúrák szakadatlanul próbálják ezeket az ellentmondásokat feloldani, és ez a folyamat működteti a változást.

Például a középkori Európában a nemesség egyaránt hitt a keresztény és a lovagi eszmékben. A tipikus nemesember reggel templomba ment, és hallgatta, ahogy a pap a szentek életéről prédikál. „Hiúságok hiúsága – mondta a pap –, minden hiúság. A vagyon, a kéj és a dicsőség veszedelmes kísértés. Felül kell emelkednetek rajtuk, és Krisztus nyomdokaiban járnotok. Legyetek szelídek, mint ő, kerüljétek az erőszakot és a feltűnősködést, és ha megtámadnak, tartsátok oda a másik orcátokat is.” Miután szelíd és elmélkedő hangulatban hazatért, a nemesember felöltötte legjobb selyemruháját, és lakomára ment hűbérura kastélyába. Patakokban folyt a bor, az énekmondó Lancelotról és Guinevere-ről dalolt, a vendégek pedig malac vicceket és véres háborús történeteket meséltek egymásnak. „Jobb meghalni – jelentették ki a bárók –, mint szégyenben élni. Ha valaki megkérdőjelezi dicsőségedet, azt a sértést csak vérrel lehet lemosni. És mi lehet jobb az életben, mint látni, ahogy ellenségeid futnak előled, leányaik pedig a lábaidnál reszketnek?”

Az ellentmondást sohasem sikerült teljesen feloldani. Miközben azonban az európai nemesek, papok és közemberek küszködtek vele, a kultúrájuk megváltozott. Az egyik megoldási kísérlet eredményezte a keresztes háborúkat. Ezekben a lovagok harci erényeikről és vallási elhivatottságukról egyaránt tanúbizonyságot tehettek. Ez az ellentmondás termelt ki olyan harcos szerzetesrendeket, mint a templomosok és az ispotályosok rendje, akik még szorosabban próbálták összefogni a keresztény és lovagi eszméket. Ugyancsak ez volt felelős a középkori művészet és irodalom egy jelentős részéért, például Artúr király és a Szent Grál történetéért. Mi más lenne Camelot, ha nem kísérlet annak bizonyítására, hogy egy jó lovag képes, sőt köteles jó keresztény lenni, és a jó keresztényekből lesznek a legjobb lovagok?

Egy másik példa minderre a modern politikai berendezkedés. A francia forradalom óta az emberek világszerte fokozatosan egyre inkább alapvető értéknek tekintik az egyenlőséget és az egyén szabadságát. Csakhogy ez a két érték ellentmond egymásnak. Az egyenlőség csak úgy biztosítható, ha megnyirbáljuk azok szabadságát, akik többel rendelkeznek belőle. Annak garantálása, hogy minden egyén azt tehet, amit akar, elkerülhetetlenül sérti az egyenlőséget. 1789 óta a világ teljes politikatörténete felírható ezen ellentmondás feloldására tett kísérletek sorozataként.

Bárki, aki olvasta már Charles Dickens valamelyik regényét, tudja, hogy a 19. századi Európa liberális rendszerei az egyén szabadságának adtak elsőbbséget, még ha ez azt is jelentette, hogy a fizetésképtelen szegény családokat börtönbe vetik, és az árváknak nemigen marad más esélyük, mint hogy kitanulnak zsebtolvajnak. Bárki, aki olvasta már Alekszandr Szolzsenyicin valamelyik regényét, tudja, hogy a kommunizmus egyenlőségelvű eszméje brutális zsarnoki rendszereket hozott létre, amelyek a mindennapi élet minden mozzanatát uralni próbálták.

A mai amerikai politika is e körül az ellentmondás körül forog. A demokraták kiegyenlítettebb társadalmat akarnak, még ha ez azzal jár is, hogy emelik az adókat, ezzel pénzelve a szegények, öregek és betegek támogatását. Ez azonban sérti az egyén szabadságát, hogy arra költhesse a pénzét, amire akarja. Miért kényszerítsen engem az állam egészségbiztosítás kötésére, ha én abból a pénzből a gyerekeimet akarom egyetemre járatni? – kérdik a republikánusok, akik az egyén szabadságát akarják maximalizálni, még ha ez azzal jár is, hogy kiszélesedik a gazdagok és szegények jövedelme közötti szakadék, és sok amerikai nem lesz képes egészségbiztosítást fizetni.

Ahogy a középkori kultúra nem volt képes a lovagi eszmét egyeztetni a kereszténységgel, úgy a modern világ sem tudja egyeztetni a szabadságot az egyenlőséggel. Ez azonban nem hiba. Az ilyen ellentmondások elválaszthatatlan részét alkotják minden emberi kultúrának. Sőt, ezek a kultúrák motorjai, ezek felelősek fajunk kreativitásáért és dinamizmusáért. Mint amikor két egy időben elhangzó, egymást ütő zenei hang mozdít előre egy zeneművet, úgy kényszerítenek minket a kultúránkban felbukkanó ellentmondások gondolkodásra, átértékelésre és kritikára. Az ellentmondás-mentesség a tompa agyak játszótere.

Ha a feszültségek, konfliktusok és feloldhatatlan dilemmák alkotják egy-egy kultúra savát-borsát, egy bizonyos kultúrához tartozó emberi lényben egymásnak ellentmondó hitek és értékek kavarognak. Ez annyira lényegi eleme minden egyes kultúrának, hogy saját neve is van: kognitív disszonancia. A kognitív disszonanciát gyakran az emberi psziché meghibásodásának vélik. Pedig alapvető tartozéka annak. Ha az emberek nem lettek volna képesek egymásnak ellentmondó hitek és értékek szerint élni, valószínűleg lehetetlen lett volna bármilyen kultúrát létrehozni.

Ha mondjuk keresztényként például a közeli mecsetet látogató muszlimokat próbálják megérteni, ne egy érintetlen értékkészletet keressenek, amelyet minden muszlim tiszteletben tart. Vegyék inkább szemügyre a 22-es csapdáit a muszlim kultúrában, azokat a helyeket, ahol egymásnak feszülnek a szabályok és normák. Ott lehet a muszlimokat a legjobban megérteni, ahol két vezérelv között ingadoznak.