Hetedik fejezet
Memóriatúltöltés

Az evolúció nem ruházta fel az embert a futballozás képességével. Persze létrehozott lábat a rúgáshoz, könyököt a szabálytalankodáshoz és szájat a káromkodáshoz, ez azonban legfeljebb arra tesz képessé bennünket, hogy egyedül gyakoroljuk a tizenegyeseket. Ahhoz, hogy játszhassunk az iskolaudvaron délutánonként található idegenekkel, nemcsak tíz csapattársunkkal kell összhangban lennünk, akiket talán még sosem láttunk, hanem tudnunk kell azt is, hogy a másik csapat tizenegy játékosa is ugyanazon szabályok szerint játszik, mint mi. Más állatok, amelyek rituális agresszióba bocsátkoznak idegenekkel, jórészt ösztönből teszik ezt – a kiskutyáknak világszerte a génjeibe van égve a játékos dulakodás ösztöne. Az emberi kamaszoknak azonban nincsen focigénje. Mégis képesek akár vadidegenekkel is együtt játszani, mivel azonos eszmerendszert tanultak meg a futballról. Ezek az eszmék teljességgel kitaláltak, de ha mindenki osztozik rajtuk, mind játszhatunk.

Ugyanez vonatkozik nagyban a királyságokra, egyházakra és kereskedelmi hálózatokra, egyetlen fontos különbséggel. A labdarúgás szabályai viszonylag egyszerűek és világosak, nagyon hasonlóan azokhoz, amelyek egy gyűjtögető hordában vagy egy kis faluban szükségesek az együttműködéshez. Minden játékos könnyedén eltárolhatja őket az agyában, ahol még így is marad hely daloknak, képeknek és bevásárlólistáknak. A nagyobb, nem 22, hanem több ezer vagy akár több millió embert magukba foglaló együttműködési rendszerek azonban óriási mennyiségű információ kezelését kívánják meg, sokkal többét, mint amennyit egyetlen emberi agy eltárolni és feldolgozni képes.

A más fajoknál, például a méheknél vagy a hangyáknál megtalálható nagy társadalmak azért stabilak és rugalmasak, mert a fenntartásukhoz szükséges információk nagy része a genomba van kódolva. A nőstény méhlárva például vagy királynővé, vagy dolgozóvá fejlődik, attól függően, milyen táplálékot kap. DNS-e előírja a szükséges viselkedést mindkét szerephez – legyen az „királyi etikett” vagy „proletár szorgalom”. A kaptárok összetett szociális struktúrák, amelyekben sokféle dolgozó él – például begyűjtők, ápolók és takarítók. A kutatók azonban mindeddig nem találtak jogász méheket. Jogász méhekre nincs szükség, mert nem fenyeget annak a veszélye, hogy egy méh megpróbálja megkerülni a kaptár alkotmányát, és megtagadni a takarító méhektől az élethez, a szabadsághoz vagy a boldogságkereséshez való jogot.

Az emberek azonban állandóan ezt teszik. Mivel a sapiens társadalmi rendje elképzelt, az emberek nem tudják megőrizni a működtetéséhez szükséges információt úgy, hogy egyszerűen másolatokat készítenek a DNS-ükről, és továbbadják azt az utódaiknak. Tudatos erőfeszítés kell a törvények, szokások, eljárások és viselkedésmódok fenntartásához, máskülönben a társadalmi rend hamar összeomlana. Hammurapi király például kinyilvánította, hogy az emberek feljebbvalókra, közrendűekre és rabszolgákra oszlanak. Ez nem természetes felosztás – az emberi genomban nincsen semmi nyoma. Ha a babiloniak nem tudták volna észben tartani ezt az „igazságot”, a társadalmuk megszűnt volna működni. Ugyanígy, amikor Hammurapi továbbadta utódainak a DNS-ét, abba nem volt belekódolva a szabályozás, hogy ha egy feljebbvaló férfi megöl egy közrendű nőt, azért 30 sékel ezüstöt kell fizetnie. Hammurapinak tudatosan meg kellett tanítania fiait a birodalom törvényeire, fiainak és unokáinak pedig ugyanezt kellett tennie.

A birodalmak óriási mennyiségű információt generálnak. A törvényeken túl a birodalmaknak feljegyzéseket kell vezetniük a tranzakciókról és adókról, leltárt a katonai felszerelésekről és kereskedelmi hajókról, naptárt az ünnepségekről és győzelmekről. Az emberek évmilliókig egyetlen helyen tárolták az információt – az agyukban. Ám az emberi agy nem jó tárolóeszköz birodalom méretű adatbázisok számára, mégpedig főként három okból.

Először is, a kapacitása véges. Igaz, hogy egyesek lenyűgöző emlékezőtehetséggel bírnak, és az ókorban is voltak ilyen memóriabajnokok, akik egész tartományok földrajzát és egész államok törvénykönyvét voltak képesek fejben tartani. Mindazonáltal van egy határ, amelyet a memória mesterei sem képesek átlépni. Egy jogász tudhatja kívülről Massachusetts állam törvénykönyvét, de az összes massachusettsi bírósági tárgyalás részleteit a salemi boszorkányperektől mostanáig nem.

Másodszor, az emberek meghalnak, és velük meghal az agyuk is. Bármely agyban tárolt információ egy évszázadon belül törlődik. Persze lehetséges információkat egyik agyból a másikba továbbítani, de néhány továbbítás után az információ homályossá válik vagy elvész.

Harmadszor és legfőképpen, az emberi agy csupán bizonyos fajta információ tárolására és feldolgozására alkalmas. A túlélés érdekében az ősi vadászó-gyűjtögető embereknek több ezer növény- és állatfaj formájára, tulajdonságaira és viselkedési sémáira kellett emlékeznie. Meg kellett jegyezniük, hogy az ősszel a kőrisfa tövében növő ráncos, sárga gomba valószínűleg mérgező, míg egy hasonló gomba, amely télen nő a tölgyfa tövében, jó orvosság hasfájásra. Úgyszintén fejben kellett tartaniuk néhány tucat hordatag véleményét, és a köztük lévő viszonyokat. Ha Lucynek egy hordatag segítségére volt szüksége, hogy segítsen leállítani az őt zaklató Johnt, fontos volt emlékeznie rá, hogy John az előző héten összeveszett Maryvel, aki ezért valószínűleg lelkesen lépne ellene szövetségre bárkivel. Az evolúciós nyomás tehát hatalmas mennyiségű botanikai, zoológiai, földrajzi és szociális információ tárolására alakította az emberi agyat.

Amikor azonban a mezőgazdasági forradalom hajnalán különösen összetett közösségek kezdtek megjelenni, létfontosságúvá vált egy egészen új típusú információ – a számok. A gyűjtögetőknek sosem kellett nagy mennyiségű matematikai adatot kezelniük. Egyiküknek sem kellett például emlékeznie az erdőben lévő összes fa gyümölcseinek számára. Az emberi agy tehát nem ahhoz idomult, hogy számokat tároljon és dolgozzon fel. Egy nagy királyság fenntartásához azonban elengedhetetlenek voltak a matematikai adatok. Sosem volt elég törvényeket hozni, és történeteket mondani őrző istenekről. Adót is kellett szedni. Több 100 ezer ember megadóztatásához adatokat kellett gyűjteni az emberek jövedelméről és vagyonáról; a megtörtént kifizetésekről; a késedelmi kamatokról, tartozásokról és bírságokról; a kedvezményekről és mentességekről. Tehát milliónyi adatot, amelyeket tárolni kellett és feldolgozni. Mindezek nélkül az állam nem tudhatta volna, mennyi erőforrása van, és még mennyit szerezhet. Mikor szembesült az igénnyel, hogy mindezeket a számokat memorizálni, előhívni és kezelni kell, a legtöbb emberi agy túlterhelődött vagy elaludt.

Ez a mentális korlát erősen behatárolta az emberi közösségek méretét és összetettségét. Mikor egy adott társadalomban az emberek és a tulajdon mennyisége átlépett egy kritikus küszöböt, szükségessé vált nagy mennyiségű matematikai adat tárolása és feldolgozása. Mivel az emberi agy erre nem volt képes, a rendszer összeomlott. A mezőgazdasági forradalom után az emberi közösségi hálózatok még évezredekig viszonylag kicsik és egyszerűek maradtak.

Az elsők, akik megbirkóztak a problémával, az ókori sumerek voltak, akik Mezopotámia déli részén éltek. Itt a gazdag, iszapos síkságokra tűző nap bőséges aratást tett lehetővé, és virágzó városokat hozott létre. Ahogy a lakosok száma nőtt, úgy gyarapodott az ügyeik irányításához szükséges információ mennyisége. Kr. e. 3500 és 3000 között ismeretlen sumer zsenik kifejlesztettek egy rendszert az információ agyon kívüli tárolására és feldolgozására, olyan rendszert, amely kifejezetten nagy mennyiségű matematikai adat kezelésére szolgált. A sumerek ezzel kiszabadították társadalmi rendjüket az emberi agy korlátai közül, és megnyitották az utat a városok, országok és birodalmak megjelenéséhez. Ezt a sumerek feltalálta adatfeldolgozó rendszert úgy nevezzük: írás.