A tudomány kitartói

A technika korában élünk. Sokaknak meggyőződése, hogy a tudomány és a technika minden problémánkra megoldást jelent. Csak hagynunk kellene a tudósokat és technikusokat dolgozni, és ők elhoznák nekünk a földi paradicsomot. A tudomány azonban nem valami felsőbb morális vagy spirituális síkon működik a többi emberi tevékenység fölött. Ahogy kultúránk valamennyi részét, ezt is gazdasági, politikai és vallási érdekek alakítják.

A tudomány nagyon drága mulatság. Az emberi immunrendszer megértésén fáradozó biológusnak laboratóriumra, kémcsövekre, vegyszerekre és elektronmikroszkópokra van szüksége, nem beszélve a laborasszisztensekről, vízvezeték- és villanyszerelőkről, takarítókról. A hitelpiacot modellezni próbáló közgazdásznak számítógépek kellenek, amelyeken óriási adatbázisokat hozhat létre, és bonyolult programok, amelyek feldolgozzák az adatokat. A régésznek, aki az őskori vadászó-gyűjtögető emberek viselkedését akarja megérteni, távoli vidékekre kell utaznia, ősi romokat feltárnia, és meghatároznia a megkövesedett csontok és eszközök korát. Ez mind-mind pénzbe kerül.

Az elmúlt 500 évben a modern tudomány csodákat ért el, köszönhetően jórészt a kormányok, vállalatok, alapítványok és magánszemélyek sok milliárdra rúgó hajlandóságának. Ezek a milliárdok sokkal többet tettek az univerzum felmérése, a bolygó feltérképezése vagy az állatvilág rendszerezése érdekében, mint Galileo Galilei, Kolumbusz Kristóf vagy Charles Darwin. Ha ezek a lángelmék nem születnek meg, felfedezéseiket valószínűleg megtette volna valaki más. A megfelelő anyagi támogatás hiányát azonban semmiféle zsenialitás nem képes kompenzálni. Például ha Darwin soha meg sem születik, akkor ma Alfred Russel Wallace-nak tulajdonítanánk az evolúcióelméletet, aki Darwintól teljesen függetlenül állt elő a természetes kiválasztódás általi evolúció ötletével, nála csupán néhány évvel később. Ha viszont az európai hatalmak nem támogattak volna földrajzi, zoológiai és botanikai kutatásokat a világ minden táján, sem Darwinnak, sem Wallace-nak nem álltak volna rendelkezésére az evolúcióelmélet kidolgozásához nélkülözhetetlen empirikus adatok. Valószínű, hogy nem is próbálkoztak volna ilyesmivel.

Miért kezdtek el a milliárdok a kormányzati és vállalati pénzeszsákokból a laborokba és egyetemekre áramlani? Akadémikus körökben sokan elég naivak ahhoz, hogy higgyenek a tiszta tudományban. Hisznek abban, hogy a kormányok és cégek puszta jótékonyságból adnak pénzt nekik, hogy olyan projektekre költsék, amilyenekre óhajtják. Ez azonban aligha írja le valósághűen a tudomány támogatását.

A legtöbb tudományos kutatást azért támogatják, mert valaki úgy hiszi, hogy segítségére lehetnek valamilyen politikai, gazdasági vagy vallási cél elérésében. A 16. században például a királyok és bankárok hatalmas összegekkel támogatták a földrajzi expedíciókat, de egy fillérrel sem a gyermeki psziché megértését. Tették ezt azért, mert azt feltételezték, hogy az új földrajzi ismeretek felfedezése új földterületek meghódítását és kereskedelmi birodalmak létrehozását teszi lehetővé számukra, míg a gyerekek lélektanának megértéséből egy fillér hasznot sem remélhettek.

Az 1940-es években az amerikai és a szovjet kormány is óriási erőforrásokat fektetett az atomfizika tanulmányozásába, a víz alatti régészetbe viszont semmit. Arra számítottak, hogy az atomfizika segítségével képesek lehetnek atomfegyvert kifejleszteni, miközben valószínűtlennek tűnt, hogy a víz alatti régészet segítsen megnyerni a háborút. Maguk a tudósok nincsenek mindig tisztában a pénz áramlását irányító politikai, gazdasági és vallási érdekekkel; sokukat a tiszta intellektuális kíváncsiság hajtja. A tudomány napirendjét azonban csak ritkán határozzák meg egyedül a tudósok.

Még ha akarnánk is a tudományt tisztán, politikai, gazdasági és vallási érdekektől függetlenül finanszírozni, valószínűleg lehetetlen lenne. Erőforrásaink ugyanis végesek. Kérjünk csak meg egy képviselőt, hogy utaljon ki még néhány milliócskát a Nemzeti Tudományos Alapnak kutatásokra, és egész biztosan azt fogja kérdezni, nem kellene-e azt a pénzt inkább tanárképzésre fordítani, vagy adókedvezményt biztosítani belőle egy bajba jutott gyárnak az ő szavazókörzetében. Véges erőforrások szétosztásakor fel kell tennünk olyan kérdéseket, mint „Mi a fontosabb?”, vagy „Mi a jó?” És ezek nem tudományos kérdések. A tudomány azt képes megmagyarázni, hogy mi létezik a világban, hogy működnek a dolgok, és mi történhet a jövőben. Arra definíciója szerint nem törekszik, hogy tudja, minek kellene a jövőben történnie. Ilyen kérdéseket csak a vallások és ideológiák próbálnak megválaszolni.

Képzeljük el a következő dilemmát: Két biológus ugyanarról a tanszékről, ugyanolyan szakmai képességekkel, egyaránt megpályáz egy 1 millió dolláros támogatást az éppen folyó kutatási projektjéhez. Slughorn professzor egy betegséget akar tanulmányozni, amely a tehenek tőgyét fertőzi meg, és 10 százalékos csökkenést okoz a tejhozamban. Sprout professzor viszont azt akarja vizsgálni, szenved-e a tehén mentálisan, ha elkülönítik a borjától. Feltételezve, hogy az erőforrások végesek, és lehetetlen mindkét kutatást finanszírozni, melyiket támogassuk?

Erre a kérdésre nincsen tudományos válasz. Csak politikai, gazdasági vagy vallási. A mai világban egyértelmű, hogy Slughorn professzornak van nagyobb esélye a támogatás elnyerésére. Nem azért, mert a tehéntőgy megbetegedései tudományosan érdekesebbek, mint a marhamentalitás, hanem mert a tejiparnak, amely hasznot vár a kutatástól, nagyobb a politikai befolyása, mint az állatjogi lobbinak.

Talán egy, a tehenet szentként tisztelő hindu közösségben, vagy egy állati jogok iránt elkötelezett társadalomban Sprout professzor reménykedhetne inkább. De amíg olyan társadalomban él, amely a tejben rejlő kereskedelmi lehetőségeket, és polgárai egészségét többre tartja a tehenek érzéseinél, a legjobb, amit tehet, hogy olyan pályázatot ír, amiből úgy látszik, mintha ő is az előbbi szempontokat tartaná fontosnak. Például azt írja, hogy „A depresszió a tejhozam csökkenését eredményezi. Ha megértjük a tejelő tehenek mentális világát, kifejleszthetünk olyan gyógyszert, amely javítja a hangulatukat, ily módon 10 százalékkal növelhetjük a tejtermelést. Becslésem szerint a szarvasmarháknak való pszichiátriai gyógyszerek évi 250 millió dolláros piacot jelentenének”.

A tudomány képtelen fontossági sorrendet felállítani. Azt sem képes meghatározni, mihez kezdjen a felfedezéseivel. Tisztán tudományos szempontból például nem világos, mihez kellene kezdenünk azzal, hogy egyre jobban értjük a genetikát. Használjuk tudásunkat a rák gyógyítására, alkossunk vele genetikailag tervezett szuperembereket, vagy növeljük extra méretűre a tejelő tehenek tőgyét? Világos, hogy egy liberális, egy kommunista és egy náci kormány, valamint egy kapitalista vállalat egészen más célokra használná ugyanazt a felfedezést, és hogy nincs tudományos ok arra, hogy egyik vagy másik felhasználást előnyben részesítsük a többivel szemben.

Röviden, a tudományos kutatás csak valamilyen vallással vagy ideológiával szövetkezve lehet sikeres. Az ideológia igazolja a kutatás költségeit. Cserébe beleszól a kutatások fontossági sorrendjébe és az eredmények felhasználásába. Ezért ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutott el az emberiség Alamogordóig vagy a Holdig – és miért nem bármely más lehetséges célig –, nem elég a fizikusok, biológusok és szociológusok eredményeit vizsgálni. Figyelembe kell vennünk a fizikát, biológiát és szociológiát formáló ideológiai, politikai és gazdasági erőket, amelyek bizonyos irányokba mozdították őket, miközben elvetettek más irányokat.

Különösen két erő érdemli ki a figyelmünket: az imperializmus és a kapitalizmus. A tudomány, a birodalom és a tőke közötti körkörös visszacsatolás volt a történelem fő mozgatórugója az elmúlt 500 évben. A következő fejezetek ennek működését elemzik. Először megnézzük, hogyan kapcsolódott össze a két ikerturbina: a tudomány és a birodalom, majd megtudjuk, hogy csatlakoztak rá mindketten a kapitalizmus pénzpumpájára.