Képzelt közösségek

A nukleáris családhoz hasonlóan a közösség sem tudott érzelmi pótlék nélkül eltűnni világunkból. A piac és az állam ma ellát minket a korábban a közösség által biztosított anyagi javak nagy részével, de valahogy pótolniuk kell a törzsi kötelék érzetét is.

Ezt pedig úgy érik el, hogy idegenek millióit magába foglaló, s a nemzeti és piaci érdekekhez szabott, „elképzelt közösségeket” gondoznak. Az elképzelt közösség olyan emberek közössége, akik nem ismerik egymást, de azt képzelik, hogy igen. Az ilyesmi végül is nem új találmány. A királyságok, birodalmak és egyházak évezredeken át működtek elképzelt közösségekként. Az ókori Kínában emberek tízmilliói tekintették magukat egy nagy család tagjának, ahol az apa a császár. A középkorban hithű muszlimok milliói képzelték, hogy valamennyien testvérek az iszlám nagy közösségében. A történelem folyamán azonban az ilyen elképzelt közösségek csupán a másodhegedűs szerepét játszották a néhány tucat emberből álló bensőséges közösségek mellett. Ezek kielégítették tagjaik érzelmi szükségleteit, és mindenki fennmaradásához és jólétéhez nélkülözhetetlenek voltak. Az elmúlt két évszázadban e bensőséges közösségek elsorvadtak, és az érzelmi vákuumot az elképzelt közösségek töltötték ki.

Az ilyen elképzelt közösségek felemelkedésének két legfontosabb példája a nemzet, illetve a fogyasztók „törzse”. A nemzet az állam elképzelt közössége. A fogyasztók tömege pedig a piacé. Mindkettő elképzelt közösség, hiszen lehetetlen, hogy egy piac összes vásárlója, vagy egy nemzet összes tagja ismerje egymást úgy, ahogy egy falu lakói ismerték egymást a múltban. Egyetlen német sem ismerheti bensőségesen a német nemzet mind a 80 millió tagját, vagy az (előbb Európai Közösségé, majd Európai Unióvá fejlődött) Európai Közös Piac mind az 500 millió vásárlóját.

A konzumerizmus és a nacionalizmus minden erejét megfeszítve dolgozik azon, hogy elhiggyük: idegenek milliói tartoznak ugyanahhoz a közösséghez, amelyikhez mi magunk is, és valamennyien közös múlttal, közös érdekekkel és közös jövővel bírunk. Ez nem hazugság. Ez képzelet. A pénzhez, a korlátolt felelősségű társaságokhoz és az emberi jogokhoz hasonlóan a nemzetek és a vásárlói tömegek is interszubjektív valóságok. Csupán kollektív képzeletünkben léteznek, az erejük azonban óriási. Amíg németek milliói hisznek a német nemzet létezésében, lelkesülnek fel a német nemzeti jelképek láttán, mondják el újra a német nemzeti mítoszokat, és hajlandók időt, pénzt, sőt saját testi épségüket is feláldozni a német nemzetért, addig a német nemzet a világ legerősebb hatalmainak egyike marad.

A nemzet mindent megtesz, hogy képzelt voltát titokban tartsa. A legtöbb nemzet természetes és örökkévaló entitásnak mondja magát, amely egy ősi korszakban született a haza földjének és az emberek vérének keveredéséből. Igaz, nemzetek a távoli múltban is léteztek, de sokkal kisebb volt a jelentőségük, mint ma, mert az állam jelentősége volt sokkal kisebb. A középkori Nürnberg lakója érezhetett valami lojalitást a német nemzet iránt, de sokkal inkább volt lojális a családja és a helyi közösség iránt, akik legtöbb szükségletéről gondoskodtak. Nem beszélve arról, hogy akármilyen jelentőségük volt is az ősi nemzeteknek, mára csak kevés maradt fenn közülük. A legtöbb ma létező nemzet csak az ipari forradalom után alakult ki.

A Közel-Kelet bőségesen kínál erre példát. A szír, a libanoni, a jordán vagy az iraki nemzet a helyi történelemre, földrajzra és gazdaságra fittyet hányó francia és brit diplomaták által szinte véletlenszerűen a homokba rajzolt határvonalak terméke. Ezek a diplomaták 1918-ban úgy határoztak, hogy Kurdisztán, Bagdad és Bászra népe attól fogva egységesen „iraki” lesz. Elsősorban a franciák döntötték el, ki lesz szír, és ki libanoni. Szaddám Huszein és Háfez el-Aszad mindent megtett, hogy propagálja és megerősítse ezt az angol-francia gyártmányú nemzettudatot, bombasztikus beszédeik az állítólag örökkévaló iraki és szír nemzetről azonban üresen csengtek.

Mondani sem kell, hogy nemzeteket nem lehet a semmiből létrehozni. Azok, akik Irak vagy Szíria megalkotásán dolgoztak, hasznát vették a valódi történelmi, földrajzi és kulturális nyersanyagoknak – melyek némelyike több száz vagy több ezer éves volt. Szaddám Huszein magáévá tette az Abbászida Kalifátus és a Babiloni Birodalom örökségét is, annyira, hogy egyik páncélos egységét Hammurapi hadosztálynak nevezte el. Ez azonban nem teszi az iraki nemzetet ősi entitássá. Attól, hogy olyan lisztből, olajból és cukorból sütök tortát, amelyek már két éve ott álltak a kamrámban, a tortám még nem lesz kétéves.

Az utóbbi évtizedekben a nemzeti közösségeket egyre inkább felülírja a vásárlók közössége, akik persze ugyancsak nem ismerik egymást bensőségesen, de ugyanolyan vásárlási szokásokkal és érdeklődéssel rendelkeznek, ezért úgy érzik, tagjai egy közösségnek – és ekként is határozzák meg magukat. Ez furcsán hangzik, de körülöttünk mindenütt láthatók a példák. A Madonna-rajongók például fogyasztói közösséget alkotnak. Nagyrészt vásárlás révén határozzák meg magukat. Koncertjegyeket, CD-ket, posztereket, pólókat és csengőhangokat vásárolnak, és ezeken keresztül határozzák meg, kik ők. De ugyanilyen jó példa a Manchester United-szurkolók, a vegetáriánusok vagy a környezetvédők közössége is. Őket is mindenekelőtt az határozza meg, hogy mit fogyasztanak. Ez identitásuk kulcsa. Lehet, hogy egy német vegetáriánus például inkább házasodna össze egy francia vegetáriánussal, mint egy német húsevővel.