Élet a futószalagon

Az ipari forradalom olcsó, bőséges energiának, és olcsó, bőséges nyersanyagnak addig sosem látott kombinációját teremtette meg. Az eredmény az emberi termelékenység robbanása volt. Ezt először és leginkább a mezőgazdaság érezte meg. Az ipari forradalomról általában füstölgő gyárkémények, és a föld zsigereiben gürcölő, kizsákmányolt szénbányászok jutnak az eszünkbe. Az ipari forradalom azonban mindenekelőtt a második mezőgazdasági forradalom volt.

Az elmúlt 200 év során ipari termelési módszerek lettek a mezőgazdaság alapjai. Gépek, például traktorok vállaltak át olyan munkákat, amelyeket azelőtt puszta izomerővel, vagy egyáltalán nem végeztek. A földek és állatok is sokkal többet termeltek a mesterséges termékenységnövelő szereknek, rovarirtóknak, valamint hormonok és gyógyszerek egész arzenáljának köszönhetően. A hűtőgépek, hajók és repülők lehetővé tették, hogy a termékeket hónapokig eltároljuk, vagy gyorsan és olcsón a világ másik felére juttassuk. Az európaiak elkezdtek friss argentin marhahúst és japán szusit enni.

Még magukat a növényeket és állatokat is „gépesítették”. Körülbelül abban az időben, amikor a Homo sapienst isteni státuszba emelték a humanista vallások, megszűnt az, hogy a haszonállatokra érző lényekként tekintsenek, amelyek fájdalmat és szenvedést érezhetnek, és ettől fogva gépekként bántak velük. Manapság ezeket az állatokat gyakran gyárszerű létesítményekben, tömegtermeléssel állítják elő, és testüket az ipari szükségleteknek megfelelően formálják. Egész életüket nagy gyártósor fogaskerekeiként élik le, létezésük időtartamát és minőségét pedig vállalatok nyeresége és vesztesége szabja meg. Még ha az ipar ügyel is arra, hogy életben, úgy-ahogy egészségesen és jól tápláltan tartsa őket, az állatok szociális és lélektani szükségleteivel nem foglalkozik (kivéve, ha ezek közvetlen hatással vannak a termelésre).

A tojást rakó tyúkok például viselkedési szükségletek és késztetések összetett világával rendelkeznek. Erős késztetést éreznek például arra, hogy felderítsék a környezetüket, kapirgáljanak, meghatározzák a szociális hierarchiákat, fészket rakjanak és tollászkodjanak. A tojásipar azonban gyakran kis kalitkákba zárja a tyúkokat, nem ritkán négyet egybe, így mindegyiküknek kb. 25-ször 22 centiméteres hely marad. Elegendő élelmet kapnak, de képtelenek területet szerezni, fészket rakni, vagy egyéb természetes tevékenységeiket folytatni. Sőt, a ketrec annyira szűk, hogy a tyúkok gyakran még arra sem képesek, hogy meglebbentsék a szárnyukat, vagy akár egyenesen álljanak.

A sertések a legintelligensebb és legérdeklődőbb emlősök közé tartoznak, egyesek szerint talán csak az emberszabásúak előzik meg őket. Az iparosított sertéstelepek mégis olyan szűk ládákba zárják a malacaikat gondozó kocákat, amelyekben szó szerint megfordulni sem tudnak (a járkálásról vagy a túrásról már nem is beszélve). Ellés után 4 hétig éjjel-nappal ott maradnak. Akkor elveszik tőlük az utódaikat, hogy felhizlalják őket, és a kocákat megtermékenyítik a következő malacalom érdekében.

Sok fejőstehén egy kis rekeszben éli le kiszabott életének szinte egészét; saját vizeletükben és székletükben állnak, ülnek és alszanak. Megkapják a részükre kiutalt élelem-, hormon és gyógyszeradagot egy gépezettől, és néhány óránként megfeji őket egy másik gép. A köztük álló tehenet alig tartják többre, mint egy szájat, amely beveszi a nyersanyagot, és egy tőgyet, amely kibocsátja a készterméket. Ha eleven, összetett érzelmi világgal bíró teremtményekkel úgy bánnak, mintha gépek volnának, az nemcsak fizikai kényelmetlenséget okoz nekik, hanem szociális stresszt és lélektani frusztrációt is.¹⁰¹

Ahogyan az atlanti rabszolga-kereskedelmet, úgy a modern állatipart sem a gyűlölet motiválja. Hanem a közöny. A legtöbb ember, aki tojást, tejet, húst termel vagy fogyaszt, ritkán gondolkodik el a csirkék, tehenek és disznók sorsán, amelyeknek húsát vagy váladékait eszi. Akik mégis megteszik, azok gyakran azzal érvelnek, hogy az ilyen állatok tényleg alig különböznek a gépektől, nincsenek érzéseik és képtelenek a szenvedésre. Ironikus módon épp azok a tudományágak, amelyek tej- és tojásgépeinket „tökéletesítik”, a közelmúltban minden kétséget kizáróan kimutatták, hogy az emlősök és madarak összetett érzékelő és érzelmi berendezéssel bírnak. Nem csak a fizikai fájdalmat érzik, de lelki szenvedésre is képesek.

Az evolúciós pszichológia azt állítja, hogy a háziállatok érzelmi és szociális szükségletei a vadonban fejlődtek ki, amikor azok még nélkülözhetetlenek voltak a fennmaradáshoz és reprodukcióhoz. Egy vadtehénnek például tudnia kellett, hogyan alakítson ki szoros kapcsolatot más tehenekkel és bikákkal, különben nem volt képes életben maradni vagy szaporodni. A szükséges képességek elsajátítása érdekében az evolúció a borjakba – és minden más társas emlős kicsinyeibe – beleültette a játék vágyát (a játék az emlősök módszere a társas viselkedés elsajátítására). És beléjük ültette az ennél is erősebb vágyat arra, hogy az anyjukkal maradjanak, amelynek teje és törődése feltétlenül szükséges volt a túlélésükhöz.

Mi történik mármost, ha a gazdák fogják a fiatal borjút, elkülönítik az anyjától, berakják egy szűk ketrecbe, ellátják élelemmel, vízzel és oltásokkal a betegségek ellen, aztán amikor már elég idős, bikaspermát fecskendeznek belé? Objektív szempontból a borjúnak már nincs szüksége sem anyai kötődésre, sem játszótársakra a fennmaradáshoz és reprodukcióhoz. Szubjektíve viszont a borjú továbbra is erős vágyat érez arra, hogy az anyjával legyen, és más borjakkal játszadozzon. Ha ezek a vágyak nem teljesülnek, a borjú iszonyúan szenved. Ez az evolúciós pszichológia alaptétele: a vadonban kialakult szükséglet szubjektíve akkor is érződik, ha már nincs feltétlen szükség rá a túléléshez és szaporodáshoz. Míg azonban az iparosodott mezőgazdaság rendkívüli módon ügyel az állatok objektív szükségleteire, a szubjektíveket teljesen elhanyagolja.^[5]

Ennek az elméletnek az igaza már legalább az 1950-es évek óta ismert. Ekkoriban tanulmányozta Harry Harlow amerikai pszichológus a majmok egyedfejlődését. Harlow a majmok kicsinyeit néhány órával a születésük után elkülönítette az anyjuktól. Mindegyiküket külön ketrecbe zárta, ahol műanyák nevelték őket. Harlow minden ketrecbe két-két műanyát helyezett. Az egyik fémdrótból készült, és el volt látva egy cumisüveggel, amelyből a kismajom tejet szophatott. A másik fából volt, és szőrrel vonták be, így emlékeztetett egy igazi anyamajomra, de semmiféle táplálékot nem biztosított. Azt feltételezték, hogy a kismajmok inkább a tápláló fémanyára fognak kapaszkodni, mint az üres szőranyára.

Harlow meglepetésére azonban a kismajmok jelentős előnyben részesítették a szőranyát, szinte minden idejüket azzal töltötték. Mikor a két műanyát közel helyezték egymáshoz, a kölykök még akkor is a szőranyába kapaszkodtak, amikor tejet szoptak a fémanyából. Harlow azt gyanította, hogy talán azért tesznek így, mert fáznak. A drótanya belsejébe ezért elhelyezett egy villanykörtét, így az már hőt is sugárzott. A majmok azonban, a legkisebbek kivételével, továbbra is a szőranyához ragaszkodtak.

A további kutatások azt derítették ki, hogy Harlow majomárvái felnőve érzelmileg zavartak lettek, noha minden törődést megkaptak. Nem tudtak beilleszkedni a közösségbe, nehezen kommunikáltak más majmokkal, erős szorongástól és agressziótól szenvedtek. A következtetés félreérthetetlen volt: a majmok olyan pszichológiai szükségletekkel és vágyakkal kell hogy rendelkezzenek, amelyek túlmutatnak anyagi igényeiken, és ha ezek nem teljesülnek, az állat szenved. Az elkövetkező évtizedekben számtalan tanulmány mutatta ki, hogy ez nem csupán a majmokra igaz, hanem más emlősökre és madarakra is. Jelenleg háziállatok millióit vetik alá ugyanolyan körülményeknek, mint Harlow a majmait, amikor a gazdák a gazdasági eredmény érdekében rutinszerűen elszeparálják a borjakat, gidákat és egyéb fiatal állatokat az anyjuktól.¹⁰²

Mindent összevetve, háziállatok milliárdjai élnek egy gépesített futószalag részeként, és évente mintegy 10 milliárdot ölnek le közülük. Ezek az ipari módszerek a mezőgazdasági termelés és az emberek élelmiszer-tartalékainak meredek ívű növekedéséhez vezettek. Ma a növénytermesztés gépesítése és az ipari állattenyésztés az egész modern szocioökonómiai rend alapja. A mezőgazdaság iparosítása előtt a mezőkön és farmokon termelt élelmiszer nagy része a parasztokat és háziállataikat táplálta. Csak kis hányada volt hozzáférhető a kézművesek, tanárok, papok és hivatalnokok számára. Következésképpen szinte minden társadalomban a parasztok alkották a népesség több mint 90 százalékát. A mezőgazdaság iparosítását követően már egyre kevesebb paraszt elegendő volt egyre több bolti eladó és gyári munkás táplálásához. Ma az Egyesült Államok lakosságának mindössze 2 százaléka él a mezőgazdaságból,¹⁰³ ez a 2 százalék azonban nem csak a teljes lakosság eltartásához elegendő élelmiszert, de még a világ többi részébe exportálható felesleget is termel. A mezőgazdaság iparosítása nélkül az ipari forradalom a városokban sosem ment volna végbe – nem lett volna elég kéz és agy a gyárak és irodák számára.

Ahogy ezek a gyárak és irodák elnyelték a mezei munka alól felszabadult kezek és agyak milliárdjait, termékek soha nem látott lavináját kezdték ontani magukból. Az emberek ma sokkal több acélt vagy ruhát állítanak elő, sokkal több épületet emelnek, mint eddig bármikor. Emellett korábban elképzelhetetlen termékek szédítő kavalkádjával állnak elő, például villanykörtékkel, mobiltelefonokkal, fényképező- és mosogatógépekkel. Az emberiség története során először a kínálat elkezdte meghaladni a keresletet. És ezzel megszületett egy egészen új probléma is: ki fogja vajon mindezt megvenni?