Egy az isten

Idővel a politeista vallások egyes isteneinek követői annyira buzgón imádták saját patrónusukat, hogy kezdtek elsodródni az eredeti politeista gondolattól. Kezdtek abban hinni, hogy az ő istenük az egyetlen isten, és valójában ő az univerzumot irányító felsőbb hatalom. Viszont továbbra is hittek abban, hogy ez a hatalom érdekekkel és ítéletekkel rendelkezik, és abban, hogy egyezkedhetnek vele. Így születtek meg a monoteista vallások, melyek hívei a világegyetemet kormányzó felsőbb hatalomhoz fohászkodnak, hogy segítsen nekik kigyógyulni betegségükből, nyerni a lottón, vagy győzelmet aratni a háborúban.

Az első általunk ismert monoteista vallás Egyiptomban jelent meg Kr. e. 1350 körül, amikor Ehnaton fáraó kijelentette, hogy az egyiptomi panteon kisebb istenségeinek egyike, Aton isten valójában az univerzumot irányító felsőbb hatalom. Ehnaton államvallássá tette Aton imádatát, és próbálta visszaszorítani a többi isten kultuszát. Vallási forradalma azonban nem járt sikerrel. Halála után az egyiptomiak felhagytak Aton imádásával, és visszatértek a régi panteonhoz.

A politeizmusból tovább születtek itt is, ott is az egyistenhívő vallások, de marginálisak maradtak, nem utolsósorban azért, mert képtelenek voltak megemészteni saját egyetemes üzenetüket. A judaizmus például fenntartotta azt, hogy az univerzumot irányító felsőbb hatalom érdekekkel és ítéletekkel bír, de azt is, hogy főleg az apró zsidó nemzet és Izrael ismeretlen földje érdekli. A judaizmus nem sokat tudott kínálni más népek számára, és fennállásának nagy részében nem is volt térítő vallás. Ezt az állapotot nevezhetjük a „lokális monoteizmus” stádiumának.

A nagy áttörést a kereszténység hozta. Ez az egyház ezoterikus zsidó szektaként kezdte, melynek tagjai arról próbálták meggyőzni a zsidókat, hogy a Názáreti Jézus nem más, mint a régóta várt messiás. A szekta egyik első vezetője a tarsusi Pál azonban úgy érvelt, hogy ha a felsőbb hatalom érdekekkel és ítéletekkel bír, képes volt megtestesülni és a kereszten meghalni, hogy megváltsa az emberiséget, akkor erről nemcsak a zsidóknak, hanem mindenkinek tudnia kell. Ezért aztán az egész világon hirdetni kell a jó hírt – vagyis az evangéliumot – Jézusról.

Pál érvelése termékeny talajra hullt. A keresztények minden embert megcélzó missziós tevékenységbe kezdtek. Aztán a történelem egyik legfurcsább csavarjával az ezoterikus zsidó szekta átvette az uralmat a hatalmas római birodalom fölött.

A keresztények sikere szolgált modellül egy másik egyistenhívő vallásnak, amely az Arab-félszigeten jelent meg a 7. században – az iszlámnak. A kereszténységhez hasonlóan az iszlám is aprócska szektaként kezdte a világ egy távoli sarkában, de még furcsább és még gyorsabb történelmi meglepetést okozva sikerült kitörnie Arábia sivatagjaiból, s az Atlanti-óceántól Indiáig nyúló óriási birodalmat épített. Azóta a monoteista eszme központi szerepet játszik a világtörténelemben.

Az egyistenhívők általában sokkal inkább fanatikusak és térítők voltak, mint a politeisták. Egy olyan vallás, amely más hitek létjogosultságát is elismeri, vagy azt állítja ezzel, hogy az ő istene nem a világegyetemet irányító felsőbb hatalom, vagy azt, hogy Istentől csak az univerzális igazság egy részét kapta meg. Mivel a monoteisták rendszerint abban hittek, hogy birtokában vannak az egy Isten teljes üzenetének, kénytelenek voltak cáfolni a többi vallást. Az utóbbi két évezredben az egyistenhívők többször is úgy próbálták saját hatalmukat erősíteni, hogy irtották a riválisaikat.

És ez bevált. A Kr. u. 1. század elején alig voltak a világon monoteisták. Kr. u. 500 körül a világ egyik legnagyobb birodalma – a római – keresztény hatalom volt, és misszionáriusok terjesztették buzgón a kereszténységet Európa, Ázsia és Afrika más részeiben. A Kr. u. 1. évezred végére Európa, Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika legtöbb lakosa monoteista volt, az Atlanti-óceántól a Himalájáig birodalmak állították, hogy egyetlen hatalmas Isten rendeléséből léteznek. A 16. század elejére az egyistenhit uralta Afroázsia nagy részét – Kelet-Ázsiát, illetve Afrika déli részeit leszámítva –, és már elkezdte nyújtogatni hosszú csápjait Dél-Afrika, Amerika és Óceánia felé. Ma a kelet-ázsiaiak kivételével az emberek többsége valamelyik monoteista vallás híve, és a globális politikai rend is monoteista alapokon nyugszik.

De ahogy az animizmus fennmaradt a politeizmusban, a sokistenhit is tovább élt az egyistenhitben. Holott elméletben, ha valaki hinni kezd abban, hogy az univerzumot irányító hatalomnak érdekei és ítéletei vannak, mi értelme részleges hatalmakat imádni? Ki akarna egy sokadosztályú hivatalnokhoz folyamodni, ha nyitva áll az elnök irodája? Arról nem is beszélve, hogy a monoteista teológia tagadja más istenek létét az egy Istenen kívül, és a poklok kénköves lángját szabadítja rá arra, aki imádni merészeli őket.

A teológiai elméletek és a történelmi valóság között azonban sosem volt teljes az átfedés. A többségnek nehezére esett teljesen megemészteni a monoteista eszmét. A világot továbbra is „mi”-re és „ők”-re osztották fel, és továbbra is túl távolinak és idegennek látták hétköznapi igényeikhez képest a világegyetemet fenntartó hatalmat. A monoteista vallások nagy harsonaszóval kidobták az isteneket a főkapun, hogy aztán visszavegyék őket a hátsó ablakon át. A kereszténység például kitalálta a szentek panteonját, akiknek imádata nem sokban különbözött a politeista istenekétől.

Ahogyan Rómát Jupiter, az Azték Birodalmat pedig Huitzilopochtli védelmezte, úgy minden keresztény királyságnak is megvolt a maga védőszentje, aki segítette őket a nehézségek legyőzésében és a háborúk megnyerésében. Angliát Szent György védelmezte, Skóciát Szent András, Magyarországot Szent István, Franciaországot Szent Márton. A városoknak, foglalkozásoknak, de még az egyes betegségeknek is megvolt a maguk védőszentje. Milánóra Szent Ambrus vigyázott, Velencére pedig Szent Márk. Szent Flórián óvta a kéményseprőket, Szent Máté pedig a bajba került adószedőknek nyújtott segítő kezet. Akinek a feje fájt, annak Szent Ákoshoz kellett imádkoznia, a fogfájósok azonban sokkal jobb hallgatóságra találtak Szent Antóniában.

A keresztény szentek nem csupán emlékeztettek a politeista istenekre. Néha ők maguk voltak álruhában. A kereszténység előtti kelta Írország fő istennője például Brigid volt. Írország keresztény hitre térítésekor megkeresztelték Brigidet is. Szent Brigitta lett belőle, és a mai napig a katolikus Írország egyik leginkább tisztelt szentje.