Tizenkilencedik fejezet
És boldogan éltek, míg meg nem haltak

Az utóbbi 500 év forradalmak elképesztő sorozatának volt tanúja. Mára a Föld egyetlen ökológiai és történelmi szférává egyesült. A gazdaság exponenciálisan nő, és az emberiség ma olyan gazdagságnak örvend, amely régen csak a mesékben létezett. A tudományos és ipari forradalom az embernek emberfeletti erőt, és gyakorlatilag végtelen energiát adott. A társadalmi rend teljesen átalakult, ahogy a politika, a mindennapi élet és az emberi pszichológia is.

De vajon boldogabbak is vagyunk? Átalakult az emberiség által az elmúlt 5 évszázadban felhalmozott vagyon valami újfajta megelégedéssé? Megnyitották előttünk a kimeríthetetlen energiaforrások a boldogság kimeríthetetlen tárházát? Vagy, ha még messzebbre nézünk: jobb hellyé tette a világot a kognitív forradalom kezdete óta eltelt mintegy 70 zűrzavaros évezred? Vajon a néhai Neil Armstrong, akinek a lábnyoma sértetlenül megmarad a széltelen Holdon, boldogabb volt, mint a névtelen vadászó-gyűjtögető, aki 30 ezer évvel ezelőtt otthagyta a kéznyomát a Chauvet-barlangban? Ha nem, mi értelme volt fejleszteni a mezőgazdaságot, a városokat, az írást, a pénzverést, a birodalmakat, a tudományt és az ipart?

A történészek ritkán tesznek fel ilyen kérdéseket. Nem kérdezik meg, boldogabbak voltak-e Uruk vagy Babilon lakosai gyűjtögető őseiknél, boldogabbá tette-e az egyiptomiakat az iszlám felemelkedése, vagy hogyan hatott milliók boldogságára az európai birodalmak összeomlása Afrikában. Pedig ezek lennének a legfontosabb kérdések, amiket a történelemmel kapcsolatban feltehetünk. A legtöbb jelenlegi ideológia és politikai program meglehetősen gyengécske elképzeléseket tartalmaz az emberi boldogság valódi forrásáról. A nacionalisták abban hisznek, hogy a politikai önmeghatározás nélkülözhetetlen a boldogsághoz. A kommunisták azt állítják, hogy a proletariátus diktatúrájában mindenki boldog lenne. A kapitalisták pedig amellett kardoskodnak, hogy csak a szabadpiac biztosíthatja a legnagyobb tömegek legnagyobb boldogságát, a gazdasági növekedés és az anyagi bőség megteremtése révén, és úgy, hogy az embereket arra tanítja, támaszkodjanak magukra és legyenek vállalkozó szelleműek.

Mi történne, ha komoly kutatással megcáfolnánk ezeket a hipotéziseket? Ha a gazdasági növekedés és az önállóság nem teszi boldoggá az embereket, mi haszna a kapitalizmusnak? Mi lenne, ha kiderülne, hogy a nagy birodalmak alattvalói általában véve boldogabbak, mint a független államok polgárai, és például az algériaiak boldogabbak voltak a francia uralom alatt, mint anélkül? Mit mondana el ez a dekolonizáció folyamatáról és a nemzeti önmeghatározás értékéről?

Ezek hipotetikus lehetőségek, mivel a történészek eddig kerülték ilyen kérdések feltevését – a megválaszolásukról már nem is beszélve. Szinte mindennek a történetét kutatták már – a politikáét, a társadalomét, a gazdaságét, a nemi szerepekét, a betegségekét, a szexualitásét, az élelmiszerekét, az öltözködését –, de csak nagy ritkán álltak meg, hogy megkérdezzék: hogyan befolyásolták mindezek az emberi boldogságot.

Noha kevesen tanulmányozták a boldogság hosszú távú történetét, szinte minden tudósnak és laikusnak van valami homályos elképzelése a mibenlétéről. Az egyik elterjedt nézet azon alapszik, hogy az emberek képességei fejlődtek a történelem során. S mivel az emberek általában arra használják képességeiket, hogy enyhítsék a nyomort, és valóra váltsák vágyaikat, nekünk következésképpen boldogabbaknak kell lennünk, mint középkori elődeinknek, akiknek úgyszintén boldogabbnak kellett lenniük, mint a kőkorszaki vadászó-gyűjtögető népeknek.

Mindez azonban nem túl meggyőző. Ahogy láttuk, az új képességek és viselkedések nem feltétlenül teszik jobbá az életet. Mikor a mezőgazdasági forradalom során az emberek megtanultak gazdálkodni, a környezetük fölötti kollektív hatalmuk megnőtt, sok egyén sorsa azonban sokkal keményebb lett. A parasztok a gyűjtögetőknél sokkal keményebben dolgoztak, kevésbé változatos és tápláló élelemért, és sokkal inkább ki voltak téve a betegségeknek és a kizsákmányolásnak. Hasonlóan az európai birodalmak terjeszkedése is növelte az emberiség kollektív erejét, eszmék, technológiák és termények terjesztése, valamit új kereskedelmi útvonalak megnyitása révén. Ez azonban az afrikai, amerikai és ausztráliai bennszülöttek millióinak számára nem volt valami jó hír. Ismerve az ember bizonyított hajlamát arra, hogy hatalmát rossz célra használja, naiv dolognak tűnik azt hinni, hogy minél erősebb az emberiség, annál boldogabb.

Mások ennek a nézetnek a szöges ellentétét vallják. Azt állítják, fordított arányosság van az ember hatóereje és boldogsága között. A hatalom bemocskol, mondják, és ahogy az emberiség egyre több hatalomhoz jutott, hideg, gépies világot alkotott, amely nem illik valódi szükségleteihez. Az evolúció vadászó-gyűjtögető élethez alakította a testünket. A mezőgazdaságra, majd iparra való átállás természetellenes életre kényszerített bennünket, amely nem képes teljes mértékben kifejezni legbelsőbb hajlamainkat és ösztöneinket, így aztán nem képes kielégíteni legmélyebb vágyainkat sem. A városi középosztály kényelmes életében semmi nincs, ami csak megközelítené a vad izgalmat és örömöt, amelyet egy vadászó-gyűjtögető horda érzett egy mamut leterítésekor. Minden új találmány csak növeli a távolságot köztünk és az édenkert között.

Csakhogy ez a romantikus ragaszkodás ahhoz, hogy sötét árnyat lássunk minden találmány mögött, éppolyan dogmatikus, mint a haladás elkerülhetetlenségében való hit. Lehet, hogy a bennünk élő vadászó-gyűjtögetővel elveszítettük a kapcsolatot, de ez egyáltalán nem baj. Például az utóbbi két évszázadban a modern gyógyászat 33-ról 5 százalék alá csökkentette a gyermekhalandóságot. Kételkedhet-e benne bárki, hogy ez nagyban hozzájárult nem csak a gyerekek boldogságához, akik e nélkül meghaltak volna, de családjukéhoz és barátaikéhoz is?

Mindkét előbbinél árnyaltabb megközelítés a középút. A tudományos forradalomig nem volt összefüggés a hatalom és a boldogság között. A középkori parasztok valóban nyomorúságosabban éltek, mint vadászó-gyűjtögető elődeik. Az utóbbi néhány évszázadban azonban az ember megtanulta bölcsebben használni a képességeit. A modern gyógyászat diadala csak egyetlen példa erre. A többi sosem látott eredmény közé tartozik az erőszak csökkenése, a nemzetközi háborúk visszaszorulása, és hogy majdnem sikerült véget vetni a nagymérvű éhezésnek is.

Ám ez is túlzott leegyszerűsítése a dolgoknak. Először is, optimista becslését nagyon kevés évből álló mintára alapozza. Az emberek többsége legkorábban 1850 óta élvezi a modern orvoslás gyümölcseit, a gyermekhalandóság drámai zuhanása pedig 20. századi jelenség. A kommunista Kínában, az ún. nagy ugrás során, 1958 és 1961 között 10-50 millió emberi lény halt éhen. A nemzetközi háborúk csak 1945 után ritkultak meg, nagyrészt a nukleáris megsemmisülés veszélyének köszönhetően. Így aztán, bár az utóbbi néhány évtized az emberiség sosem látott aranykora volt, még korai megmondani, hogy ez alapvető váltást jelent-e a történelem folyamában, vagy csak a jó szerencse egy rövid életű periódusát. A modernitás megítélésekor nagy a kísértés, hogy a 21. századi középosztálybeli nyugati szempontjából nézzük azt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk a 19. századi walesi szénbányász, a kínai ópiumfüggő vagy a tasmániai bennszülött szempontjáról sem. Truganini sem kevésbé fontos, mint Homer Simpson.

Másodszor, az elmúlt fél évszázad kurta aranykoráról is kiderülhet, hogy egy jövőbeli katasztrófa magjait hintette el. Az utóbbi néhány évtizedben számtalan újfajta módon zavartuk meg bolygónk ökológiai egyensúlyát, úgy tűnik, igen súlyos következményekkel. Sok bizonyíték utal arra, hogy a féktelen fogyasztás orgiájában elpusztítjuk az emberi jólét alapjait.

Végül, csakis akkor gratulálhatunk magunknak a sapiens páratlan eredményeiért, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk más állatok sorsát. A bennünket a betegségtől és éhezéstől megvédő drágalátos anyagi vagyon nagy részének felhalmozását kísérleti majmok, fejőstehenek és futószalagon ülő csirkék sínylették meg. Az elmúlt 2 évszázadban tízmilliárd számra váltak a nagyipari kizsákmányolás alanyaivá, amelynek kegyetlenségére szintén nincs precedens a Föld bolygó történetében. Ha csak a tizedét elfogadjuk annak, amit az állatjogi aktivisták állítanak, a modern iparosodott mezőgazdaság a történelem legnagyobb bűnténye lehet. Ha a globális boldogságot értékeljük, hiba csupán a felsőbb osztályok, az európaiak vagy a férfiak boldogságát számításba venni. De talán éppen ekkora hiba csak az emberek boldogságával törődni.