A tőke nevében

A holland korona államosította Indonéziát (1800), a brit pedig Indiát (1858), s a kapitalizmus és birodalom összekapcsolódásának folyamata a 19. század során tovább folytatódott, sőt erősödött. A részvénytársaságoknak már nem kellett magángyarmatokat alapítaniuk és kormányozniuk – vezetőik és nagy részvényeseik már Londonban, Amszterdamban és Párizsban mozgatták a hatalom szálait, és számíthattak rá, hogy az állam vigyáz az érdekeikre. Ahogy Marx és egyéb társadalomkritikusok fogalmaztak, a nyugati kormányok kapitalista szakszervezetekké váltak.

A leghírhedtebb példája annak, ahogy a kormányok a nagy pénzt hajszolták, az első ópiumháború volt, amelyet Nagy-Britannia és Kína vívott egymással (1840-1842). A 19. század első felében a Brit Kelet-indiai Társaság, valamint sokféle rendű és rangú brit üzletember vagyonokat keresett azzal, hogy kábítószereket, elsősorban ópiumot exportált Kínába. Kínaiak milliói váltak függővé, ami gazdaságilag és szociálisan is meggyengítette az országot. Az 1830-as évek végén a kínai kormány betiltotta a drogkereskedelmet, a brit kábítószer-kereskedők azonban egyszerűen fittyet hánytak a törvényre. A kínai hatóságok elkezdték lefoglalni és megsemmisíteni a drogszállítmányokat. A drogkartelleknek jó kapcsolataik voltak Westminsterben és a Downing Streeten – sok parlamenti képviselő és miniszter egyenesen részvényese volt egyik vagy másik kábítószer-termelő cégnek –, így megsürgették a kormányt, hogy cselekedjen.

1840-ben Nagy-Britannia annak rendje és módja szerint hadat is üzent Kínának a „szabad kereskedelem” nevében. Könnyű győzelem volt. Az elbizakodott kínaiak nem jelentettek akadályt Britannia új csodafegyvereinek – a gőzhajóknak, nehéztüzérségnek, rakétáknak és gyorstüzelő puskáknak. Az ezt követő békeszerződésben Kína megígérte, hogy nem korlátozza a brit kábítószer-kereskedők tevékenységét, és megtéríti a kínai rendőrég által okozott kárukat. Ezenkívül a britek ellenőrzést követeltek és kaptak Hong Kong fölött, amelyet a drogkereskedelem bázisaként használtak (és amely 1997-ig brit kézen maradt). A 19. század végén 40 millió kínai, az ország lakosságának 10 százaléka volt ópiumfüggő.⁹³

Egyiptom is megtanulta tisztelni a brit kapitalizmus messzire elérő kezét. A 19. század során francia és brit befektetők óriási összegeket kölcsönöztek Egyiptom uralkodóinak, először a Szuezi-csatorna megépítésére, aztán jóval kevésbé sikeres vállalkozásokra. Egyiptom adóssága egyre duzzadt, az európai hitelezők pedig egyre jobban beleszóltak az egyiptomi belügyekbe. 1881-ben az egyiptomi nacionalistáknak elegük lett, és fellázadtak. Minden külföldi adósság egyoldalú semmissé nyilvánítását követelték. Viktória királynő nem volt elbűvölve. Egy évvel később a Nílushoz küldte hadseregét és hadiflottáját, és Egyiptom brit protektorátus maradt a második világháború végéig.

Messze nem csak ezeket a háborúkat vívták befektetők érdekeiért. Sőt, maga a háború is lehetett árucikk, akárcsak az ópium. 1821-ben a görögök fellázadtak az Oszmán Birodalom ellen. A felkelés komoly rokonszenvet váltott ki brit liberális és romantikus körökben – Lord Byron, a költő még el is utazott Görögországba, hogy a forradalmárok oldalán harcoljon. De meglátták a lehetőséget a londoni pénzemberek is. Felajánlották a szabadságharc vezetőinek, hogy bevezetik a londoni tőzsdén a görög forradalmi kötvényt. A görögök megígérték, hogy akkor fizetik vissza kamatostul a kölcsönt, ha és amikor kivívták a függetlenségüket. A magánbefektetők vásároltak a kötvényből, akár a haszon, akár a görög ügy iránti rokonszenvük, akár mindkettő miatt. A görög forradalmi kötvény ára abban az ütemben emelkedett és esett Londonban, ahogy a katonai sikerek és kudarcok követték egymást az egykori Hellász csataterein. A törökök fokozatosan felülkerekedtek. Ahogy közeledett a forradalmárok veresége, úgy kellett a kötvénytulajdonosoknak szembenézniük azzal a lehetőséggel, hogy az alsóneműjüket is elveszítik. A kötvényesek érdeke a nemzet érdeke is volt, így a britek nemzetközi flottát szerveztek, amely 1827-ben a navarinói ütközetben elsüllyesztette a törökök fő hajóhadát. Több száz éves alávetettség után Görögország végre szabad volt. Ám a szabadság tetemes adóssággal járt, amelyet az új állam nem tudott hogyan visszafizetni. Így aztán a brit befektetők évtizedekre zálogba vették a görög gazdaságot.

Tőke és politika összeölelkezésének hosszú távú következményei voltak a hitelpiacra nézve. Ugyanis a hitel mennyiségét egy gazdaságban nem kizárólag olyan gazdasági tényezők határozzák meg, mint pl. egy új olajmező felfedezése, hanem politikai események is, mint a rendszerváltás, vagy az ambiciózusabb külpolitika bevezetése. A navarinói csata után a brit kapitalisták sokkal szívesebben fektették be a pénzüket kockázatos tengerentúli üzletekbe. Látták, hogy ha egy külföldi adós nem hajlandó fizetni, jön Őfelsége hadserege, és visszaszerzi nekik a pénzüket.

Ezért van az, hogy manapság egy ország hitelminősítése inkább meghatározza egy ország gazdasági jólétét, mint természeti erőforrásai. A hitelminősítés annak a valószínűségét jelzi, hogy egy ország visszafizeti-e az adósságát. A tisztán gazdasági adatokon kívül számításba vesznek politikai, szociális, sőt kulturális tényezőket is. Egy olajban gazdag, viszont zsarnoki kormánnyal megvert, sokat háborúzó, korrupt jogrendszerrel rendelkező ország általában alacsony hitelminősítést kap. Ennek következtében valószínű, hogy nem a lehetőségei szerint fog gazdagodni, mert nem lesz képes a legtöbbet kihozni az olajjövedelmeiből. Egy természeti erőforrásokban szegény, viszont békés ország, ahol igazságos a jogrendszer és szabad a kormány, jobb eséllyel kap magas minősítést. Így aztán képes lehet elég tőkét felhalmozni az oktatási rendszer támogatásához, és virágzó hi-tech ipart kialakítani.