2. A vak Klió

Valójában nem tudjuk megmagyarázni a történelem útválasztásait, de elmondhatunk róluk valami nagyon fontosat: nem az emberiség javát hivatottak szolgálni. Egyáltalán semmi bizonyíték nincs arra, hogy az emberi jólét valamit is fejlődött volna a történelem előrehaladtával. Nincs bizonyíték rá, hogy az emberiség javát leginkább szolgáló kultúrák lesznek sikeresek, és terjeszkednek inkább, míg az azt kevésbé szolgáló kultúrák eltűnnek. Nincs rá bizonyíték, hogy a kereszténység jobb választás volt a manicheizmusnál, vagy az arabok birodalma jobb lett volna az emberiség szempontjából, mint a perzsa Szasszanidáké.

Azért nincs bizonyíték rá, hogy a történelem az emberiség javát szolgálja, mert nincs objektív skálánk, amelyen ezt a jót mérhetnénk. Más kultúrák másképp határozzák meg a jót, és nincs egy objektív méterrúd, amelynek segítségével dönthetnénk közöttük. A győztesek persze mindig azt hiszik, hogy az ő definíciójuk a helyes. De miért kellene hinnünk nekik? A keresztények hiszik, hogy a kereszténység győzelme a manicheizmus fölött jót tett az emberiségnek, de ha nem fogadjuk el a keresztény értékrendet, semmi okunk egyetérteni velük. A muszlimok is hiszik, hogy a Szasszanida Birodalom muszlim kéz okozta összeomlása hasznos volt az emberiség számára. Ez a haszon azonban csak akkor egyértelmű, ha elfogadjuk a muszlim értékrendet. Lehet, hogy mindnyájuknak jobb lenne most, ha a kereszténységet és az iszlámot is már elfelejtették vagy legyőzték volna.

Egyre több tudós látja a kultúrákat egyfajta mentális betegségnek vagy parazitának, amelynek az ember csupán akaratlan gazdateste. A szerves paraziták, mint a vírusok, gazdaszervezetük testében élnek. Szaporodnak, és gazdatestről gazdatestre terjednek, belőlük táplálkoznak, legyengítik, és néha meg is ölik őket. Ha a gazdaszervezet elég sokáig él ahhoz, hogy továbbadja a parazitát, az egyáltalán nem törődik az állapotával. A kulturális eszmék ugyanilyen módon élnek az emberi elmében. Egyikről a másikra terjednek és szaporodnak, esetenként meggyengítik a gazdatestet, és néha meg is ölik. Egy kulturális eszme – például a hit a felhők fölötti keresztény mennyországban vagy a kommunista földi paradicsomban – képes arra kényszeríteni az embert, hogy életét az eszme terjesztésének szentelje, sőt akár fel is áldozza érte. Az ember meghal, de az eszme terjed. E szerint a megközelítés szerint a kultúrák nem emberek összeesküvései, akik hasznot akarnak húzni belőlük (mint azt a marxisták gyakran gondolják). A kultúrák inkább mentális paraziták, amelyek véletlenszerűen bukkannak fel, aztán hasznot húznak minden emberből, akit megfertőznek.

Ezt az elképzelést néha memetikának hívják. Azt feltételezi, hogy éppúgy, ahogy a szerves evolúció szerves információegységek, úgynevezett gének replikációján alapul, úgy alapul a kulturális evolúció kulturális információegységek, úgynevezett mémek replikációján.⁶⁷

A humán tudományok legtöbb művelője lenézi a memetikát, amatőr kísérletnek tartják a kulturális folyamatok durva biológiai analógiákkal való magyarázására. Viszont ugyanezen tudósok legtöbbje hisz a memetika ikertestvérében: a posztmodernizmusban. A posztmodern gondolkodók nem mémekről, hanem diskurzusokról beszélnek mint a kultúra építőköveiről. Ők is úgy látják azonban, hogy a kultúrák az emberiség javára való különösebb tekintet nélkül propagálják magukat. A posztmodernisták a nacionalizmust például úgy írják le, mint halálos járványt, amely a 19. és 20. században söpört végig a világon, háborúkat, elnyomást, gyűlöletet és népirtást okozva. Amint egy ország lakóit megfertőzte, valószínűvé vált, hogy elkapják a szomszédos országok lakosai is. A nacionalista vírus is úgy adta elő magát, mint ami az emberiség javára szolgál, holott leginkább önmagáért való volt.

A társadalomtudományok területén is gyakori a hasonló érvelés, általában a játékelmélet égisze alatt. A játékelmélet azt magyarázza meg, hogy sok játékost szerepeltető rendszerekben hogy verhetnek gyökeret és terjedhetnek olyan nézetek és viselkedésminták, amelyek valamennyi játékosra nézve károsak. Híres példa erre a fegyverkezési verseny. Egy ilyen folyamat gyakran az összes szereplőjét csődbe viszi anélkül, hogy érdemben változtatna a katonai erőegyensúlyon. Ha Pakisztán fejlettebb harci repülőket vásárol, India hasonlóan reagál. Ha India atombombát fejleszt, így tesz Pakisztán is. Ha Pakisztán növeli a hadiflottáját, India szintúgy. A folyamat végére az erőegyensúly nagyjából olyan marad, amilyen volt, de közben dollármilliárdokat öltek fegyverkezésbe, amelyeket akár oktatásra vagy egészségügyre is lehetett volna fordítani. Mégis nehéz ellenállni a fegyverkezési verseny dinamikájának. A fegyverkezési verseny olyan viselkedésminta, amely vírusként terjed egyik országról a másikra, mindenkinek árt, kizárólag saját magának használ a fennmaradás és reprodukció evolúciós kritériumai alapján. (Ne feledjük, hogy a fegyverkezési versenynek, akárcsak a géneknek, nincs tudata – nem tudatosan igyekszik fennmaradni és reprodukálódni. Terjedése egy erőteljes dinamika akaratlan következménye.)

Nevezzük, ahogy akarjuk, játékelméletnek, posztmodernizmusnak vagy memetikának, a történelem dinamikái nem az emberi jólét növelésére irányulnak. Semmi alapunk nincs azt gondolni, hogy a történelem legsikeresebb kultúrái egyben a legjobbak is a Homo sapiens számára. Az evolúcióhoz hasonlóan a történelem sincs tekintettel az egyedi organizmusok boldogságára. Az emberi individuumok pedig általában túlságosan tudatlanok és gyengék ahhoz, hogy a maguk előnyére alakítsák a történelem folyását.

A történelem egyik útkereszteződéstől a másikig halad, valami rejtélyes okból egyszer ezt, másszor azt az utat választva. Legfontosabb döntését Kr. u. 1500 körül hozta, és ezzel nem csak az emberiség, de a földön minden élet sorsát megváltoztatta. Mi ezt a döntést tudományos forradalomnak nevezzük. Nyugat-Európában kezdődött, egy nagy félszigeten Afroázsia nyugati végén, amely addig nem játszott fontos szerepet a történelemben. Miért épp ott kezdődött a tudományos forradalom, miért nem Kínában vagy Indiában? Miért a Kr. u. 2. évezred közepén kezdődött, miért nem két évszázaddal korábban, vagy hárommal később? Nem tudjuk. A tudósok tucatnyi elmélettel álltak már elő, de egyik sem különösebben meggyőző.

A történelem széles palettáját kínálja a lehetőségeknek, és sokat ezek közül észre sem vesz senki. A történelem elképzelhető úgy is, hogy nemzedékről nemzedékre halad, és kihagyja a tudományos forradalmat, mint ahogy elképzelhető a kereszténység, a Római Birodalom vagy az aranypénz nélkül is.