II

Fölébredtem egyszer, egy sötét téli virradaton – mélyen lent a sötétség torlaszai alatt komoran lángolt a hajnal pírja –, a ködös figurák és jelek ott rajzottak még a szemem héja alatt, s homályosan, zavarosan, gyötrődve a kései bánattal, emlegetni kezdtem a régi, elveszett Könyvek Könyvét.

Senki sem értett meg. Értetlenségük felingerelt, s annál hevesebben okvetetlenkedtem, molesztáltam szüleimet türelmetlen lázban.

Mezítláb, egy szál ingben, izgalomtól remegve kutattam végig apám könyvtárát, s tehetetlenségemben csalódott-dühösen írtam le sóbálvánnyá dermedt hallgatóságom előtt azt a leírhatatlan valamit, mellyel nem érhet föl egyetlen szó, egyetlen kép sem, amit reszkető, kinyújtott ujjal fölrajzoltam elébük. Ellentmondások közt botorkáló kusza előadásom végtelenül kimerített, s erőtlen kétségbeesésemben sírva fakadtam.

Gyámoltalanul és zavartan álltak körülöttem, röstellve tehetetlenségüket. Lelkük mélyén nem voltak bűn nélkül valók. Erőszakosságom, követelődzésem türelmetlen és haragos hangneme látszatra nekem adott igazat, a jogos szemrehányás fölényét biztosította számomra. Különféle könyvekkel szaladtak oda hozzám, hol ezt nyomták a kezembe, hol azt. Felháborodva dobtam félre mindent.

Az egyiket – kövér, súlyos fóliánst – apám mindig újra meg újra elém adta bátortalan biztatással. Fölnyitottam. A Biblia volt. Lapjain állatok végeláthatatlan vándorlását láttam, országutakon tovahömpölyögve, szerteágazó vonulatban távoli földeken át, madárrajok V-betűivel és szárnysuhogással teli eget, hatalmas, lefelé fordított piramist, melynek távoli csúcsa a Bárkát érintette.

Szemrehányó pillantást vetettem apámra: – Te tudod, apám – kiáltottam –, te tudod jól, ne keress kibúvót, ne köntörfalazz! Ez a könyv elárult téged. Miért adod kezembe ezt a silány apokrifet, ezredik másolatot, sikerületlen hamisítványt? Hova tetted a Könyvek Könyvét?

Apám elfordította tekintetét.