XIV

Nevelőnője kíséretében Bianka mindennap ugyanabban az órában végigsétál a park fasorán. Mit mondhatnék Biankáról, hogyan írjam le? Csak annyit tudok, hogy csodálatosan kiegyensúlyozott, hogy programját maradéktalanul teljesíti. Mély örömtől reszkető szívvel látom minden alkalommal, újból és újból, amint lépésről lépésre közelebb kerül lényéhez, könnyedén, mint egy táncosnő, amint minden mozdulatával öntudatlanul is magát a lényeget érinti.

Járása teljesen hétköznapi, nem mesterkélten kecses, inkább szívet melengetően egyszerű, s megreszket a szív a boldogságtól, hogy íme, lehetséges ilyen egyszerűen Biankának lenni, mindenfajta mesterkedés és erőlködés nélkül.

Egyszer rám emelte lassan a szemét, s e tekintet bölcsessége mélyen átjárt, keresztüldöfött, mint a nyíl. Azóta tudom, hogy semmi sem maradhat rejtve előtte, hogy kezdettől ismeri minden gondolatomat. E pillanattól fogva rendelkezhetett velem, korlátlanul és osztatlanul. Ezt szemhéja alig észrevehető rebbenésével vette tudomásul. Mindez szó nélkül történt, menet közben, egyetlen pillantásban.

Amikor magam elé képzelem őt, csupán egyetlen jelentéktelen részletre emlékszem. A térdén, ahogy a fiúknak szokott, felhorzsolódott a bőre – ez mélységesen megrendít, s gondolataimat ellentétek kínzó szurdokaiba és boldogító antinómiák közé tereli. Minden egyéb, emettől feljebb és lejjebb, transzcendentális és elképzelhetetlen.