XXX
Hosszas habozás után elmeséltem Rudolfnak az elmúlt napok eseményeit. Képtelen voltam tovább magamban tartani a titkot, ami kikívánkozott belőlem. Rudolf arca elsötétült, kiabálni kezdett, hazudozással vádolt, végül nyíltan kitört belőle a féltékenység. Hazugság az egész, színtiszta hazugság, kiáltotta, miközben hevesen gesztikulálva fel-alá rohangált. Exterritorialitás! Maximillian! Mexikó! Hahaha! Meg gyapotültetvények! Ebből elég volt, vége, szó sem lehet róla, hogy az ő bélyeggyűjteményét efféle kétes üzelmekre használják. Vége a szövetségnek. Felmondja a szerződést. A haját tépte féktelen indulatában. Egészen kijött a sodrából, bármire képes lett volna.
Szörnyen megrémültem – s hogy megnyugtassam, hosszas magyarázkodásba fogtam. Elismertem, hogy az ügy első látásra valóban valószínűtlennek, egyenesen hihetetlennek látszik. Bevallottam, hogy magam sem ocsúdtam fel még a döbbenetből. Nincs semmi különös abban, hogy neki, aki nincs kellőképp felkészülve rá, nehezére esik rögtön elfogadnia a dolgot. A jóérzésére és a becsületére apelláltam. Nyugodt volna a lelkiismerete, ha éppen most, amikor döntő stádiumába lép az ügy, megtagadná a segítséget – meghiúsítaná az ügyet azzal, hogy visszavonja részvételét? Végül kész voltam a bélyegalbum segítségével bebizonyítani, hogy az egész szórul-szóra igaz.
Némileg megenyhülve rakta ki elém az albumot. Még sohasem beszéltem ilyen ékesszólással. Ilyen hévvel, valósággal túlszárnyaltam magamat. A bélyegek alapján érvelve nemcsak megcáfoltam az összes vádat, eloszlattam minden kétséget, de ezen túlmenően olyan szenzációs következtetésekre jutottam, hogy magam is elkápráztatva álltam az elém táruló perspektívák előtt. A meggyőzött Rudolf hallgatott, szó sem volt már arról, hogy felbontsuk a szövetséget.