2

Estefelé, amikor a korán elköltött vacsora után már elmosta az edényt, Adela kiül a gang udvar felőli oldalára, nem messze Edzio ablakától. Házunk udvarát két hosszú, két fordulós gang fogja körbe, az egyik a földszinten, a másik az első emelet magasságában. E fából ácsolt erkélyek repedéseiben fű nő, egy helyütt pedig a gerendák közti hasadékból kis akácfa tör az égnek, s magasan csóválja koronáját az udvar fölött.

Adelán kívül itt-ott pár szomszéd is kint ül az ajtaja előtt, székekre és padokra roskadva darvadoznak, alakjuk elmosódik az alkonyatban, ott ülnek a nap verejtékével telve, akár a zsákok, némán, gúzsba kötve várakoznak, hogy az alkony majd lágyan kioldja őket.

Odalent az udvar gyorsan megtelik sötétséggel, egyik hullám jön a másik után, de följebb a levegő nem akar lemondani a fényről, s annál ragyogóbban világít, minél jobban elszenesedik s feketül gyászosan minden a mélyben – fényesen, villódzva, csillogva világít, a denevérek sejtelmes röptétől kápráztatva.

Ám lent már elkezdődött az alkony szapora, csöndes munkája, kezdetét veszi a hangyabolyszerű nyüzsgés, amely mohón szétszedi, a legparányibb részecskékig széthordja, csontig lerágja a dolgok szubsztanciáját, hogy csak sejtelmesen foszforeszkáló bordájuk és csontvázuk marad e szomorú harctéren. A fehér papírok, a rongyok a szemétdombon, a fény megemészthetetlen sípcsontjai állnak ellen legtovább e féregjárta sötétségnek, és nem képesek kihunyni. Olykor már-már elnyeli őket az este, de aztán ismét előjönnek és felfénylenek, a sok vibrálástól és nyüzsgéstől pillanatonként szem elől tévesztjük őket, aztán már képtelenek vagyunk különbséget tenni a dolgok maradéka és szemünk káprázata között, amely ilyenkor kezd látomásokat előcsalni, akárcsak álmunkban, mígnem a dolgok mindegyikét, mint egy szúnyogfelhő, beborítja saját aurája, s csillagrajoktól lüktető agyunk, a hallucináció kavargó anatómiája lengi körbe őket.

Az udvar mélyéből ekkor kezdenek fölemelkedni azok a gyönge fuvallatok, amelyek még nem szereztek bizonyosságot saját létezésükről, de már le is mondanak róla, mielőtt még arcunkig érnének, ama frissesség-hullámok, melyekkel, mint puha selyemmel, alulról ki van bélelve a fodros nyáréjszaka. És mialatt az égen kigyúlnak az első pislákoló, szüntelenül ki-kihunyó csillagok, nagyon lassan kettéválik az alkony örvénylésből és látomásokból szőtt, fülledt fátyla, s egy sóhajtással kitárul a csillagporral és távoli békabrekegéssel teli mélységes nyáréjszaka.

Adela nem gyújt lámpát, csak úgy lefekszik az előző éjszakáról ottmaradt gyűrött, vetetlen ágyba, és alighogy álomra hajtja fejét, elkezdődik a hajsza a ház összes emeletén és lakásában.

Csak az avatatlanok számára jelent a nyári éjszaka pihenést és feledést. A napi munka végeztével, amikor elcsigázott agyunk alvásra, feledésre vágyna, elkezdődik ez az izgága nyüzsgés, a júliusi éj zsibongó, hatalmas kavalkádja. Minden lakást, minden szobát és alkóvot megtölt a zsivaj, jövés-menés, ki-be mászkálás. Az ablakokban lámpás ég, még a folyosók is fényárban úsznak, s az ajtók megállás nélkül kinyílnak-becsukódnak. Egyetlen nagy, kaotikus, félig ironikus beszélgetés szövődik és gabalyodik folyamatos félreértések közepette e méhkaptár összes zugában. Az emeleten nem tudják pontosan, miről van szó a földszinten, futárokat menesztenek sürgős útmutatásokkal. Szaladnak a futárok lakásokon át, lépcsőn föl, lépcsőn le, útközben elfelejtik az instrukciót, unos-untalan visszahívják őket újabb és újabb megbízások végett. És mindig marad valami hozzátenni való, a dolog még nincs teljesen tisztázva, az egész nevető-tréfálkozó sürgölődés nem vezet semmiféle megoldáshoz.

Csak a félreeső szobáknak, amelyek kívül maradtak az éjszaka grandiózus kavarodásán, csak ezeknek a szobáknak van saját, különálló, az óra ütésével, a csönd monológjaival, az alvók mély lélegzésével mért idejük. Ott szunnyadnak a terebélyes testű, tejtől gömbölyödő dajkák, alszanak lázasan az éjszaka keblére tapadva, eksztázisban lángoló orcával, álmukban mint lüktető kis állatkák, lehunyt szemű csecsemők bóklásznak, odasimulva vándorolnak e keblek hófehér síkságán kirajzolódó vérerek kék térképén, finoman kúsznak, vaksi arcukkal a meleg nyílást, a mély álom bejáratát keresve, míg érzékeny ajkukkal meglelik az álom cucliját, az édes feledéssel teli ismerős csecseket.

Azok, akik ágyukban fekve nyakon csípték az álmot, többé nem eresztik el, hanem harcba szállnak vele, mint az angyallal, aki szabadulni igyekszik, míg végleg le nem gyűrik és bele nem nyomják az ágyba, aztán vele együtt, versengve húzzák a lóbőrt, mintha egyfolytában pörlekednének, és haragosan hánytorgatnák egymásnak gyűlölködésük egész történetét. Mikor aztán e sirámok és szemrehányások lecsillapodnak, és az egész lótás-futás lassan elcsitul, szertefoszlik, s szobáról szobára belevész a csöndbe, a nemlétbe – Leon, a segéd lopakodik fölfelé a lépcsőn, lassan, cipőjét a kezében tartva, és kulcsával a kulcslyukat keresgéli a sötétben. Mint minden éjjel, most is a lupanárból jön, véreres szemekkel, csuklástól rázkódva, nyitott szájából vékony szálban csurog a nyál.

Jakub úr szobájában az asztalon ég a lámpa, ő maga az asztal fölé görnyedve levelet ír Christian Seipel és Fiai, Gépi Fonoda és Szövödé-nek, többoldalas, hosszú levelet. A padlón már ott hever a teleírt ívek egész halma, de a vége még messze van. Percenként felugrál az asztaltól, körbefut a szobán, mindkét kezével a hajába túr, s miközben így kering, előfordul, hogy útközben felszalad a falra, s a tapéta mentén repül, akár egy hatalmas, rejtelmes szúnyog, bódulatában beleütközve a falminták arabeszkjeibe, majd ismét leszáll a padlóra, s folytatja ihletett körfutamait.

Adela mélyen alszik, szája szétnyílt, arca megnyúlt és távoli, de lehunyt szemhéja áttetsző; ennek pergamenjére írja az éjszaka sátáni szerződését, amely félig szövegből, félig képekből áll, csupa áthúzás, javítás, irka-firka.

Edzio félmeztelenül áll a szobájában, és súlyzókkal tornázik. Sok erőre, kétszeres erőre van szüksége a karjában, amely helyettesíti erőtlen lábát, ezért edz olyan buzgón, titokban, éjszakákon át.

Adela tovaúszik, vissza, saját valója mögé, a messzeségbe, és nem tud sikoltani, kiáltani, nem tudja megakadályozni, hogy Edzio kimásszon az ablakon.

Edzio kimászik a gangra, mankó nélkül, fegyvertelenül, és Adela ijedten nézi, hogy elbírja-e a lába. De Edzio nem próbál meg járni.

Mint egy nagy, fehér kutya, akár a négylábúak, lekuporodik, majd nagyokat dobbantva a gang dübörgő deszkáin tovább szökken, és már ott is van Adela ablaka alatt. Mint minden éjjel, most is odaszorítja sápadt, kövér arcát a holdfénytől csillogó ablaküveghez, és fájdalmas grimasszal, sírós, követelődző hangon mond valamit, elsírja, hogy éjszakára a szekrénybe zárták a mankóját, ezért most éjjel négykézláb kell szaladgálnia, mint egy kutyának.

Adela azonban tehetetlen, teljesen átadta magát az álom mélységes ritmusának, amely áthullámzik rajta. Nincs ereje, hogy meztelen combjára húzza a paplant, és nem tehet semmit az ellen, hogy testén poloskák vándorolnak, valóságos poloskaseregek, egész hadoszlopok. Ezek a könnyű és vékony kis levél-lények oly finoman kelnek át rajta, hogy a lány még gyönge cirógatást sem érez. Nem mások ők, mint lapos vérzsákok, szem és fiziognómia nélküli vörös vér-iszákok, és most itt masíroznak egész klánokban, mint egyetlen nagy, nemzedékekre és nemzetségekre osztott népvándorlás. A lány lábától indul ezer és ezer, megszámlálhatatlan promenádban, egyre nagyobbak, akkorák, mint a lepkék, mint egy lapos bugyelláris, hatalmas, vörös, fej nélküli vámpírok, a pókhálónál is finomabb lábakon járó, könnyű papírlények.

Ám amikor már az utolsó, elkésett poloskák is átkeltek és eltűntek, még egy hatalmas, aztán az utolsó – teljes lesz a csönd, és mialatt a szobák lassan átitatódnak a hajnal szürkeségével, mély álom áramlik át az üres folyosókon és lakásokon.

Ágyukban felhúzott térddel fekszenek az emberek, vadul oldalra vetett, befelé figyelő, álomba merült, maradéktalanul az álomnak szentelt arccal.

Ha valamelyiküknek sikerült megragadnia az álmot, az görcsösen őrzi, felhevült, öntudatlan arccal, míg a lehelete, mely jócskán előtte jár, egymagában kószál messzi utakon.

Az egész voltaképp nem más, mint egyetlen nagy, énekekből, fejezetekből és rapszódiákból álló, a ház alvó lakóira osztott történet. Amikor az egyik abbahagyja és elhallgat, másvalaki folytatja helyette, és így vándorol ez az elbeszélés ide-oda, nagyívű epikai fordulatokkal, miközben az emberek ott hevernek a ház szobáiban tehetetlenül, mint valami nagy, süket mákgubó rekeszeibe zárt mákszemek, és e lélegzetvételből növekednek tovább, a hajnal felé.

REIMAN JUDIT fordítása