XL

Félek idő előtt felfedni utolsó aduimat. Nagyobb tétben játszom annál, semmint ezt megkockáztathatnám. Már régen felhagytam azzal, hogy jelentést tegyek Rudolfnak az események menetét illetően. Viselkedése különben egy idő óta megváltozott. A féltékenység, amely alapvető jellemvonása volt, átadta a helyét valamiféle nagylelkűségnek. Gesztusaiban, félszeg szavaiban valami zavarodottsággal vegyes készséges jóindulat mutatkozik, valahányszor összefutunk. Korábbi morózus hallgatása, kiváró tartózkodása valójában telhetetlen kíváncsiságot takart, mely az ügy minden újabb részletére, változatára éhes volt. Rudolf mostanában furcsa mód nyugodt, nem akar megtudni tőlem semmit. Ez éppenséggel igencsak kapóra jön nekem, hisz éjről éjre rendkívül fontos üléseket tartok a Panoptikumban, melyeknek egyelőre a legteljesebb titokban kell maradniuk. Az őröket hamar ledönti lábáról a vodka, melyet nem sajnálok tőlük, s az igazak álmát alusszák fülkéikben, mialatt én néhány kormozó gyertya fényénél tanácskozom e nemes társaságban. Mert hát koronás fők is vannak köztük, s velük tárgyalni nem éppen könnyű dolog. Megőrizték a régi időkből az immár üres és szöveg nélküli, tárgyatlan heroizmust, a lángot, amelyben eléghetnek valamely eszme nevében, egész életüket egy lapra téve fel. Eszméik, melyekért éltek, egymás után diszkreditálódtak a hétköznapiság prózájában, kanócuk kihunyt, s most itt állnak kifosztva, ki nem élt dinamizmussal, s szemük öntudatlanul csillog, miközben szerepük végszavára várnak. Milyen könnyű is e pillanatban meghamisítani ezt a szót, s az első adandó eszmét sugallni nekik – hiszen olyan kritikátlanok és védtelenek! Ez jelentősen megkönnyíti a dolgomat. Másfelől mérhetetlenül nehéz a tudatukhoz férkőzni, s meggyújtani bennük valamely gondolat fényét, olyan huzatos a lelkük, úgy jár-kel bennük az üres szél. Már maga az, hogy felébresszem őket álmukból, nem kis fáradtságomba került. Mindannyian halálsápadtan feküdtek az ágyukban, nem lélegeztek. Föléjük hajoltam, és elsuttogtam a számukra legfontosabb szavakat, azokat, melyektől azt vártam, hogy átjárja őket, akár az áram. Csak a fél szemüket nyitották ki. Tartottak az őröktől, halottnak, süketnek tettették magukat. Csak amikor megbizonyosodtak róla, hogy egyedül vagyunk, emelkedtek fel kissé fekhelyükről a sok kis darabból összerakott, bepólyált bábuk, testükhöz szorítva faprotéziseiket, imitált, hamis tüdejüket és májukat. Eleinte igen bizalmatlanok voltak, s a betanult szerepüket igyekeztek felmondani. Nem tudták megérteni, hogy mást is kívánhatnak tőlük. És csak ültek bambán, s fel-felnyögtek e pompás férfiúk, az emberiség színe-virága: Dreyfus és Garibaldi, Bismarck és I. Viktor Emánuel, Gambetta és Mazzini és még sokan mások. A legnehezebben Maximillian főherceggel értettem szót. Amikor újra meg újra lelkesen a fülébe súgtam Bianka nevét, öntudatlanul hunyorgott, arcára elképesztő csodálkozás ült ki, vonásain a megvilágosodás leghalványabb szikrája sem villant. Csak amikor lassan és érthetően kimondtam I. Ferenc József nevét, futott keresztül az arcán egy vad grimasz, egy puszta reflex, amelynek immár nem volt megfelelője a lelkében. Már rég kiűzte tudatából ezt a komplexust – hogyan is élhetett volna együtt e robbanásig feszült gyűlölettel, éppen ő, akit csak nagy nehezen raktak és forrasztottak össze ama Vera Cruz-i véres sortűz után? Újra meg kellett tanítanom neki elölről az életét. Anamnézise mérhetetlenül gyenge volt, csak érzelmeinek tudatalatti villanásaira támaszkodhattam. Beleoltottam a szeretet és a gyűlölet elemeit. Ám másnap éjjel úgy tűnt, mindent elfelejtett. Társai, akik tanulékonyabbak voltak, segítettek nekem, súgták neki a reakciókat, amelyekkel válaszolnia kellett, s így haladt lassú lépésekben a nevelés. Az őrök borzalmasan elhanyagolták, belsőleg egyszerűen tönkretették, ennek ellenére elértem, hogy Ferenc József nevének hallatára kihúzta kardját a hüvelyéből. Sőt, kis híján leszúrta I. Viktor Emánuelt, aki nem tért ki elég gyorsan előle.

Így történt, hogy e pompás kollégium többi diákja sokkal hamarabb lángra gyúlt, és magáévá tette az eszmét, mint a küszködve lépést tartó, szerencsétlen főherceg. Lelkesedésük nem ismert határt. Minden erőmmel fékeznem kellett őket. Nehezen tudnám megmondani, hogy teljes egészében felfogták-e az eszmét, amiért harcolniuk kellett. A dolgok érdemi része nem tartozott rájuk. Mivel arra rendeltettek, hogy elégjenek valamilyen dogma tüzében, el voltak ragadtatva, hogy nekem köszönhetően egy jelszóhoz jutottak, melynek nevében meghalhattak a harcban, a lelkesedés viharában. Hipnózissal lecsillapítottam őket, s nagy nehézségek árán elértem, hogy megőrizzék a titkot. Büszke voltam rájuk. Hol az a hadvezér, akit valaha is ilyen remek stáb, ilyen lánglelkű vezérkar, ilyen – még ha csupán rokkantakból álló – mégis zseniális gárda szolgált?

Végül elérkezett ama háborgó, viharduzzasztotta éjjel, melynek mélyét alapjaiban rendítette meg, ami hatalmasan és határtalanul készülődött benne. A sötétséget újra meg újra villámok szaggatták, s a szétszabdalt világ megnyílt a legbelső zsigeréig, feltárta vakító, félelmes, lélekszakadt mélyét, majd visszacsapta. S tovaúszott a parkok morajával, az erdők menetével, a keringő horizontok körtáncával. Az éj leple alatt távoztunk a múzeumból. Magam haladtam a lelkes cohors élén, mely szilajon bukdácsolva és lökdösődve, mankók és tuskók kereplése közepette vonult. A kardok csupasz pengéjén villámok cikáztak. Így értünk a sötétben a villa kapujához. Nyitva találtuk. Nyugtalanság fogott el, valami cselre gyanakodtam, így hát megparancsoltam, hogy gyújtsák meg a fáklyákat. A kátrányos rudaktól vörös lett a levegő, a vörös ragyogásban riadt madarak röppentek a magasba, s e bengáli fényben világosan láttuk a villát, a teraszait és erkélyeit, akár valami tűzvész fényénél. A tetőn fehér zászló lengett. Rossz előérzettel léptem az udvarba vitézeim élén. A teraszon feltűnt a majordómusz. Hajlongva jött le a monumentális lépcsőn, tétován, bizonytalan léptekkel közeledett, s a fáklyák fényében egyre világosabban láttuk sápadt arcát. Mellének szegeztem vasam élét. Híveim mozdulatlanul álltak, magasra tartva a füstölgő fáklyákat, a csöndben hallani lehetett a vízszintesen úszó lángok sistergését.

– Hol van de V. úr? – kérdeztem.

Bizonytalanul tárta szét a karját.

– Elutazott, uram – mondta.

– Mindjárt meggyőződünk róla, hogy igazat mondott-e. És az Infánsnő?

– A Nagysága is elutazott, mind elutaztak...

Nem volt okom kételkedni ebben. Valaki minden bizonnyal elárult. Nem volt vesztegetni való időnk.

– Lóra! – kiáltottam – El kell vágnunk az útjukat!

Feltörtük az istálló ajtaját, a sötétben megcsapott minket az állatok meleg szaga. Egy szempillantás alatt fenn ültünk az ágaskodó, nyerítő paripákon. Gyors galoppban, szorosan egymás mögött kivágtattunk az éjjeli utcára. A paták csattogtak a kövezeten. – Az erdőn át a folyóhoz! – kiáltottam hátra, és ráfordultam az erdei fasorra. Körülöttünk ott tomboltak a vadaskert sűrűi. A sötétben katasztrófák és vízözönök tornyosuló tájaiként tárultak fel. Morajló vízesések, felbolydult erdei rengetegek közt repültünk, fáklyáink lángjából hatalmas cafatok szakadtak le feszes galoppunk mögött. Fejemben gondolatok vihara tombolt. Vajon elrabolták Biankát, vagy csupán atyja silány öröksége győzedelmeskedett anyja vére s a küldetéstudat felett, melyet hiába igyekeztem beleoltani? A fasor összeszűkült, szurdokká változott, melynek végében tágas erdei tisztás nyílt. Ott végre beértük őket. Már messziről észrevettek bennünket, s megállították a fogatot. De V. úr kiszállt, és összefonta karját a mellén. Lassan, komoran közeledett felénk, villogó szemüveggel, alakja bíborszínű volt a fáklyák fényében. Tizenkét csillogó penge szegeződött a mellének. Széles félkörben, némán léptettünk felé, kezemből ellenzőt csináltam, hogy jobban lássak. A fáklyák fénye a fogatra hullott, s az ülés mélyén megpillantottam a halálsápadt Biankát s mellette – Rudolfot. Bianka kezét fogta, s a szívéhez szorította. Lekászálódtam a lóról, és ingatag léptekkel a fogathoz mentem. Rudolf lassan felemelkedett, mintha ki akarna szállni, hogy üdvözöljön.

Megálltam a fogat mellett, a lovasokhoz fordultam, akik széles arcvonalban, spádéjukkal döfésre készen követtek, és így szóltam: – Urak, hiába fárasztottalak benneteket. A hölgy és a két úr szabadok, senki sem tartóztatja őket. A hajuk szála sem görbül. Teljesítettétek kötelességeteket. Tegyétek vissza kardotokat a hüvelyébe. Nem tudom, milyen mértékben tettétek magatokévá az eszmét, aminek szolgálatába állítottalak benneteket, mennyire lett a sajátotok, mennyire vált véretekké. Ez az eszme, mint látjátok, teljes csődöt mondott. Ami benneteket illet, úgy vélem, különösebb veszteség nélkül túlélitek ezt, hiszen saját eszméitek csődjét is túléltétek már. Ti már elpusztíthatatlanok vagytok. Ami engem illet... nos, hagyjuk. Mindössze szeretném – most a fogatban ülőkhöz fordultam –, ha nem hinnétek azt, hogy teljesen készületlenül ért, ami történt. Nem így van. Régóta sejtettem mindent. Hogy látszólag olyan sokáig tévelyegtem, hogy elzárkóztam az igazi tudás elől, az csupán azért történt, mert nem volt jogom tudni olyan dolgokról, amelyek meghaladják az illetékességemet, nem volt jogom elébe vágni az eseményeknek. Ki akartam tartani posztomon, ahová a sorsom állított, szerettem volna maradéktalanul teljesíteni a programomat, hűnek maradni a szerephez, amelyet bitoroltam. Mert, ezennel töredelmesen bevallom, ambícióim sugallata ellenére csupán trónbitorló voltam. Elvakultságomban az írás magyarázatára, az isteni akarat értelmezésére vállalkoztam, hamis ihletettségemben az albumon átsuhanó vak nyomokat és körvonalakat ragadtam meg. Sajnos, csupán önkényes alakzattá kapcsoltam össze őket. A saját rendezésemet erőltettem a tavaszra, a saját programomat csempésztem végtelen virágzása mögé, a saját tervem szerint szerettem volna szabályozni és irányítani. Egy ideig türelmesen és közömbösen hordott virágtengerén, alig érzett. Érzéketlenségét toleranciának, mi több, együttérzésnek, egyetértésnek véltem. Azt képzeltem, hogy külső jegyei alapján előbb megfejtem rejtett intencióit, mint ő maga, hogy olvasok a lelkében, hogy anticipálom azt, amit önnön mérhetetlenségétől megrontva maga nem képes kifejezni. Nem vettem tudomást vad és zabolátlan függetlensége jeleiről, nem vettem számításba az őt mélyen felkavaró, erőszakos, kiszámíthatatlan perturbációkat. Nagyzási hóbortomban odáig merészkedtem, hogy legfőbb hatalmasságok dinasztikus ügyeibe ártottam magam, a Démiurgosz ellen mozgósítottalak benneteket, urak, visszaéltem azzal, hogy nem tudtok ellenállni az eszmének, visszaéltem nemes kritikátlanságotokkal, hogy egy hamis és világfelforgató doktrínát oltsak belétek, hogy lángoló idealizmusotokat őrült tettekre sarkalljam. Nem szeretném eldönteni, vajon hivatott voltam-e ama legfelsőbb ügyekre, melyekre becsvágyból áhítoztam. Nyilván csak a kezdeményezésre voltam hivatva – kipróbáltak, aztán eltaszítottak. Túlléptem határaimon, de ez is előre látható volt. Végül is kezdettől tisztában voltam a sorsommal. Akárcsak a szerencsétlen Maximilliannak, nekem is Ábel sorsa jutott. Volt idő, hogy az én áldozatom jószagú és kedves volt az Úr előtt, a tiéd füstje pedig lefele szállt, Rudolf. De Káin mindig győzedelmeskedik. Ez a játszma eleve eldöntetett.

Ebben a pillanatban távoli robbanás rázta meg a levegőt, s az erdők fölé tűzoszlop emelkedett. Mindannyian odafordultunk. – Nyugodjatok meg – mondtam –, a Panoptikum ég, amikor elhagytuk a múzeumot, egy meggyújtott kanócú lőporos hordót hagytam ott. Nincs többé otthonotok, nemes urak, hontalanok vagytok. Ugye, nem rendít meg túlságosan benneteket?

Ám ezek az erős egyéniségek, az emberiség gyöngyei csak hallgattak, szemük tanácstalanul csillogott, ahogy ott bénultan hadrendben álltak a tűzvész messzi fényében. Kifejezéstelen arccal pillantottak egymásra, csak a szempillájuk verdesett. – Sire – fordultam a főherceghez –, nem volt igazad. Talán a te részedről is nagyzási hóbort volt. Rosszul tettem, hogy a te nevedben akartam megreformálni a világot. Különben lehet, hogy egyáltalán nem is volt ilyen szándékod. A vörös éppolyan szín, mint a többi, csak együtt alkotják a teljes fényt. Bocsáss meg, hogy számodra idegen célok érdekében használtam fel a neved. Éljen I. Ferenc József!

A főherceg a név hallatára megremegett, a kardjához kapott, ám a következő pillanatban mintha kijózanodott volna, festett arca élénkebb vörös színben játszott, a szája mintegy mosolyra húzódott, a szeme forogni kezdett a szemüregében, s a főherceg kimérten és elegánsan cercle-et tartott – sugárzó mosollyal körbejárta a jelenlévőket. A többiek megbotránkozva húzódtak el tőle. A császárságba ily alkalmatlan körülmények között visszaeső Maximillian a lehető legrosszabb benyomást telte rájuk.

– Hagyd el, Sire – mondtam –, nem kétlem, hogy alaposan ismered udvari ceremoniálédat, de ennek most nincs itt az ideje.

– Szeretném felolvasni nektek, nemes urak, és neked, Infánsnő, a leköszönő levelemet. Mindenről lemondok. Feloszlatom a triumvirátust. Rudolfot teszem meg régenssé. Ti pedig, nemes urak – fordultam a vezérkaromhoz –, szabadok vagytok. A lehető legjobb szándék vezérelt benneteket, forró köszönet érte az eszme nevében, a mi detronizált eszménk nevében... – szemembe könny szökött –, mely mindennek ellenére...

Ebben a pillanatban valahol a közelben lövés dörrent. Mind odafordultunk. De V. úr állt ott, kezében füstölgő pisztollyal, megdőlt, merev teste furcsán kifeszült. Az arca csúnyán eltorzult. Hirtelen megingott, és arcra bukott. – Apám, apám! – kiáltotta Bianka, és a fekvő testre vetette magát. Nagy zavar támadt. Garibaldi, aki mint tapasztalt, öreg róka, értett a sebesülésekhez, megvizsgálta a szerencsétlent. A szívét ütötte át a golyó. Piemont királya és Mazzini óvatosan a hónuk alá vették, és egy hordágyra fektették. Bianka Rudolf vállára borulva zokogott. A szerecsenek, akik csak most gyülekeztek a fák alatt, körbevették urukat, s kórusban Jajveszékeltek: – Massa, massa, a mi Jóságos urunk!

– Valóban végzetes ez az éjjel! – kiáltottam. – Nem ez lesz az utolsó tragédia emlékezetes eseményei sorában. Ám bevallom, erre nem számítottam. Igazságtalan voltam de V. úrhoz. Keblében végül is nemes szív dobogott. Visszavonom rövidlátó, elvakult ítéletemet. Bizonyára jó apa volt, s jó ura ezeknek a rabszolgáknak. Elméletem itt is csődöt mondott. De nem bánom, hogy feláldozom. Rád vár, Rudolf, hogy enyhítsd Bianka fájdalmát, hogy kétszeres szeretettel, apja helyett is szeresd. Minden bizonnyal magatokkal kívánjátok vinni az elhunytat a hajóra – sorakozzunk hát, s induljunk a kikötőbe. A gőzös kürtje már régóta hívogat benneteket.

Bianka visszaszállt a fogatba, mi lóra ültünk, a szerecsenek a vállukra vették a hordágyat, s megindultunk a kikötő felé. A szomorú menetet a lovasok zárták. Beszédem alatt lecsendesült a vihar, a kikötő fénye mély hasadékokat vágott a rengetegben, megnyúlt, fekete árnyak százai szaladtak mellettünk és fölöttünk, s a hátunk mögött széles félkörben leszálltak. Végül kijutottunk az erdőből. A távolban már látszott a lapátkerekes gőzhajó.

Nem sok hozzáfűznivalóm maradt, történetünk a befejezéséhez közeledik. Az elhunyt testét Bianka és a szerecsenek hangos zokogása közepette felvitték a fedélzetre. Utoljára sorakoztunk fel a parton. – Még valamit, Rudolf – ragadtam meg a kabátgombjánál fogva. – Óriási szerencse birtokosaként indulsz útnak. Nem akarlak kényszeríteni semmire, mindenekelőtt az én dolgom lenne, hogy az emberiség eme otthontalan hőseinek nyugodt öregkort biztosítsak – sajnos azonban egy fillérem sincs. – Rudolf azonnal a csekkönyvéért nyúlt. Félrevonultunk, röviden megtanácskoztuk a dolgot, s csakhamar egyezségre jutottunk.

– Urak! – kiáltottam a gárdám felé fordulva. – Nagylelkű barátom úgy döntött, jóváteszi tettemet, amivel megfosztottalak titeket a mindennapi kenyeretektől és a fedéltől. Azok után, ami történt, egyetlen panoptikum sem fogad be titeket, annál is inkább, mivel nagy a konkurencia. Valamicskét engednetek kell becsvágyatokból. Cserébe szabad emberek lesztek, s tudom, ezt értékelni fogjátok. Mivel semmilyen gyakorlati mesterségre nem tanítottak benneteket, hisz csupán reprezentációra rendeltettetek, barátom megállapított egy összeget, mely tizenkét schwartzwaldi verkli megvételére elegendő. Szétszóródtok a világban, s a nép szívének vigasztalására játszotok majd. A dalok összeállítása a ti dolgotok. Minek kerteljek – nem vagytok egészen valódi Dreyfusok, Edisonok és Napóleonok. Csupán, hogy úgy mondjam, jobbak híján vagytok azok. Most majd számtalan elődötök társaságát gyarapítjátok, a névtelen Garibaldikét, Bismarckokét, MacMahonokét, kik ezrével vándorolnak, félreismerten, a világban. A szívetek mélyén örökre Gambetták és Mazzinik maradtok. És most, kedves barátaim és nemes urak, kiáltsátok hangosan velem együtt: Éljen az ifjú pár, Rudolf és Bianka! – Éljen! – kiáltották kórusban. A szerecsenek rázendítettek egy szerecsen-szongra. Amikor elcsendesedtek, egy intéssel újra összetereltem őket, majd középen állva előhúztam a pisztolyomat, és felkiáltottam: – Most pedig ég veletek, urak, s amit egy pillanat múlva látni fogtok, az szolgáljon intésül, hogy senki ne merészelje Isten szándékait firtatni. Soha senki ne kutasson a tavasz tervei után. Ignorabimus, uraim, ignorabimus!

Pisztolyomat a halántékomnak szegeztem, és lőttem, amikor ebben a pillanatban valaki kiütötte a kezemből a fegyvert. Egy tüzértiszt állt mellettem, kezében egy papírossal, és azt kérdezte: – Ön Józef N.?

– Igen – válaszoltam meglepetten.

– Ön látta nemrégiben a bibliabeli József szabványálmát?

– Lehetséges...

– Helyes – mondta a tiszt a papírosba pillantva. – Tudja-e, hogy a legmagasabb szinten értesültek erről az álomról, és élesen elítélték?

– Nem vagyok felelős az álmaimért – mondtam.

– Dehogyisnem felelős. Őfelsége a Császár és Király nevében letartóztatom!

Elmosolyodtam.

– Milyen lassú is az igazságszolgáltatás gépezete! Őfelsége a Császár és Király bürokráciája kissé nehézkes. Jóval nagyobb horderejű tetteimmel már régen eltávolodtam e korai álmomtól, s íme, most, amikor e tettekért magam akartam igazságot szolgáltatni magamnak, ez az elévült álom menti meg az életemet. A rendelkezésére állok.

Megpillantottam a tüzérek közelgő menetoszlopát. Magam nyújtottam a kezem, hogy rátegyék a bilincset. Még egyszer visszafordultam. Utoljára láttam Biankát. A fedélzeten állt, egy kendővel integetett. A rokkantgárda némán szalutált.

KÖRNER GÁBOR fordítása