Haza[1]

Sok-sok hányattatás és viszontagság után, melyeket most nincs szándékomban részletezni, végre külföldre utaztam. Ifjúkori álmaim hőn vágyott honába. A régi vágyak túl későn teljesültek, és egészen más körülmények között, mint azt annak idején elképzeltem. Nem diadalmenetben vonultam be oda, hanem mint az élet hajótöröttje. Ez az ország, ahol képzeletben egyik győzelmet arattam a másik után, most dicstelen, szánalmas, kisszerű kudarcok színtere lett, ahol egymás után veszítettem el nagyratörő, büszke terveimet. Már csak a puszta létemért szálltam síkra, és meggyötörten menteni próbálván nyomorúságos porhüvelyemet a teljes pusztulástól, a sors viszontagságaitól ide-oda űzve, végre rátaláltam erre a közepes nagyságú vidéki városra, ahol ifjonti álmaimban az a villa állt, amely az idős, hírneves mesternek refúgiumot nyújtott a világ zaja elől. Nem érzékelvén a sors iróniáját, mely az események összejátszásában rejlett, elhatároztam, hogy ott maradok egy darabig, elrejtőzöm, áttelelek valahol, talán míg az események újabb lendületet vesznek. Már teljesen mindegy volt számomra, hogy hová vet a sorsom. Az ország igézete visszavonhatatlanul a múlté lett, agyonkínzottan és végképp kimerülten már csak nyugalomra vágytam.

Mégis másként történt. Úgy látszik, életem keresztúthoz ért, sorsom különös fordulatot vett, egzisztenciám váratlanul stabilizálódni kezdett. Olyan érzésem támadt, mintha valami kedvező áram sodrába kerültem volna. Mindenhol, ahová csak fordultam, mintha körülöttem forgott volna minden, az emberek abbahagyták, amit éppen csináltak, mintha csak rám vártak volna, szemükben észrevettem a figyelem önkéntelen villanását, az azonnali elhatározást és szolgálatkészséget, mintha valami felsőbb hatalom parancsára cselekednének. Ez természetesen illúzió volt, a körülmények sajátos összjátéka, sorsom elemeinek kedvező összekapcsolódása a véletlen szerencse folytán, amely kézenfogva, szinte holdkóros transzban vezetett eseményről eseményre. De jóformán még csodálkozni sem maradt időm, sorsom e sikeres fordulójával egyidőben úrrá lett rajtam egyfajta békés fatalizmus, valamiféle áldott passzivitás és bizalom, amely arra késztetett, hogy fenntartás nélkül átadjam magam az események gravitációjának. Mindezt korántsem úgy fogtam föl, mintha régóta kielégítetlen szükségleteim nyertek volna elégtételt, vagy mint mellőzött és el nem ismert művésznek, kínzó éhségem csillapították volna azzal, hogy itt végre fölfedezték tehetségemet. Bármiféle munkára kapható kávéházi muzsikusból egy szempillantás alatt a városi opera első hegedűsévé avanzsáltam, megnyíltak előttem a művészetpártoló előkelő körök, akárha régóta megszerzett jogom jussán léptem volna be a legjobb társaságba, én, aki mindaddig a deklasszált egzisztenciák, potyautasok félig-meddig földalatti világában időztem a társadalom fedélközében. Villámgyorsan legalizálódtak s maguktól törtek napvilágra vágyaim, amelyek eladdig elfojtott és lázadó törekvésekként lelkem legmélyén tengették illegális, gyötrelmes létüket. Homlokomról eltűnt a bitorlás és a hiú nagyravágyás bélyege.

Minderről csak röviden számolok be, sorsom fő csapásvonalát követve, anélkül, hogy e különös karrier részleteibe belemennék, mivel mindezek az események voltaképpen az itt elbeszélt történet előzményeihez tartoznak. Nem, boldogságomnak semmi köze sem volt a zabolátlan kicsapongáshoz, ahogy egyesek gondolhatnák. Csak a mélységes nyugalom és bizonyosság érzése kerített hatalmába, ami olyan jel volt, amelyből én, a sors tapasztalt fiziognómusa, akit a végzet arcának minden rezdülésére érzékennyé tett az élet – nagy megkönnyebbülésemre arra következtettem, hogy a szerencse ezúttal nem tartogat számomra semmilyen álnok fondorlatot. Boldogságom minősége a tartós, valódi fajtából való volt.

Egész földönfutó, hajléktalan múltam, egykori egzisztenciám minden alvilági nyomorúsága levált rólam, és ellebegett visszafelé, akár egy légben úszó, az esti horizonton még egyszer kiemelkedő földdarab a lenyugvó nap sugarainál, miközben az engem röpítő vonat, az utolsó görbületet magával sodorván, egyenesen az éj szakadékába vitt, duzzadó kebléből arcába bugyogott a jövő, a hatalmas, mámoros, kissé füsttel futtatott jövő. Itt kell megemlítenem a legfontosabb dolgot, ami lezárta és megkoronázta a siker és boldogság e korszakát. Életemnek ebben az időszakában találkoztam Elizával, akit rövid, mámoros jegyesség után nőül vettem.

Boldogságom mérlege kész és tökéletes. Státuszom az operában megingathatatlan. A filharmónia karmestere, Pellegrini úr sokra tart engem, és minden lényeges kérdésben kikéri a véleményemet. Az öregúrnak nincs már sok hátra a nyugdíjig, és hallgatólagos egyezség van közte, az opera kuratóriuma és a városi zeneművészeti társaság között, hogy visszavonulása után a karmesteri pálca minden különösebb ceremónia nélkül az én kezembe megy át. E pálcát már többször alkalmam volt kezemben tartani, hol a filharmónia havi koncertjeit vezényelve, hol az operában, amikor a beteg mestert helyettesítettem, vagy amikor a nyájas öregúr erejét meghaladta a számára idegen szellemű, új és divatos partitúra.

Operánk a leggazdagabbak közé tartozik az országban. A gázsim bőven elegendő, hogy jómódban éljünk, s némi fényűzés csillogását is megengedhetjük magunknak. Lakásunkat Eliza rendezte be a saját ízlése szerint, mert ami engem illet, ezen a téren híján vagyok mindenfajta vágynak és elképzelésnek. Elizának ellenben igen határozott, bár folyton változó kívánságai vannak, amelyek megvalósítására hihetetlen energiákat fecsérel el. Szállítókkal alkudozik, hősiesen harcol a jó minőségű áruért, a kedvező árért, és sikereket is ér el ezen a téren, amire meglehetősen büszke. Elnéző gyöngédséggel nézem igyekezetét, ugyanakkor némi aggodalommal tölt el, mint a gyerek, aki meggondolatlanul játszadozik a szakadék szélén. Mekkora naivitás azt gondolni, hogy az élet ezernyi apróságáért küzdve alakíthatjuk sorsunkat!

Én, aki szerencsésen behajóztam ebbe a nyugalmas öbölbe – már csak arra vágyom, hogy elaltassam a sors éberségét, és minden feltűnési kerülve, észrevétlenül jószerencsém oldalához simulva láthatatlanná váljak.

A város, ahol sorsom kegyelméből ily nyugodt és áldott kikötőre találtam, ősi, nagytekintélyű katedrájáról híres, amely a házak vonalától kissé elkülönülve, egy magaslatra épült. Itt hirtelen véget ér a város, szeder- és diófaligetekkel körülvett meredek bástyák és gyámfalak állják útját, s távoli vidékek felé tárul a szemhatár. E pusztuló magaslat az utolsó maradványa annak a krétakori hegyi masszívumnak, amely a nyugatról jövő langyos fuvallatok előtt egészen kitárulkozó tágas, napsütötte síkság fölött őrködik. A szelíd légáramlatok hatására a város bezárkózott az édes, csöndes klímába, amely a nagy, általános éghajlaton belül itt létrehozta saját, miniatűr meteorológiai övezetét. Városunkban egész évben alig érezhető, szelíd légáramok lengedeznek, melyek őszre fordulván lassan egyetlen szüntelen, méztől áradó légfolyammá dagadnak, egyfajta ragyogó, atmoszferikus Golf-árammá, egyetemes és monoton, az eszméletvesztésig, az áldott semmibe olvadásig édes fuvalommá egyesülnek.

A kincset kincsekre rakosgató nemzedékek által összekuporgatott, végtelenségig sokszorozódó mozaikablakok gazdag félhomályában évszázadokon át szépítgetett katedrális ma turisták tömegeit vonzza a világ minden tájáról. Az év minden szakában bedekkereikkel járják városunk utcáit. Ők foglalják el a szállodai szobák oroszlánrészét, az üzletekben és régiségboltokban különlegességek után kutatnak, és megtöltik szórakozóhelyeink jelentős hányadát. A nagyvilágból magukkal hozzák a tenger illatát, nagyszabású tervek szárnyalását, grandiózus üzleti vállalkozásukat. Előfordul, hogy annyira megragadja őket a kedvező éghajlat, a katedrális, a mozgalmas élet, hogy hosszan elidőznek, akklimatizálódnak, majd végleg letelepednek nálunk. Mások, akik elutaznak, tőlünk visznek feleséget maguknak, kereskedőink, gyárosaink, vendéglőseink szépséges leányait. E kapcsolatoknak köszönhetik vállalataink a külföldi befektetéseket, melyek iparunk egészére élénkítőleg hatnak.

Városunk egyébként évek óta nagyobb megrázkódtatások és válságok nélkül gazdálkodik. A lakosság háromnegyed részét az igen fejlett cukoripar édes artériája táplálja. Ezenkívül büszkeségünk a nagy hagyományokra visszatekintő híres porcelángyár. E gyár exportra dolgozik, ezenkívül minden angol, aki a nálunk tett látogatás után hazatér, kötelességének érzi, hogy megrendeljen ennyi és ennyi darabból álló, elefántcsont színű készletet a katedrális és a város látképével, amelyet művészeti iskolánk növendékei festettek.

Országunk más városaihoz hasonlóan a miénk is tehetős és prosperáló település – mértékkel igyekvő és üzleti szellemű, ugyanennyire adózik a polgári jólétnek és kényelemnek, s módjával sznob és becsvágyó. A hölgyek majdhogynem nagyvárosi, fényűző toalettekben tündökölnek, az urak a fővárosi életmódot utánozzák, nagy erőfeszítések árán néhány kabaré és klub segítségével próbálván fenntartani holmi éjszakai életet. Virágzik a kártyajáték. A hölgyek is hódolnak neki, és jószerivel nincs olyan este, hogy mi is ne valamelyik elegáns baráti háznál, a kártyaasztal mellett fejeznénk be a sokszor éjszakába nyúló napot. Ezen a téren is Elizáé a döntő szerep, aki előttem azzal mentegeti szenvedélyét, hogy társadalmi presztízsünk kedvéért jelen kell lennünk bizonyos helyeken, különben nem vesznek tudomást rólunk, valójában azonban teljesen rabul ejtette ez az ostoba, kevéssé izgalmas időpazarlás.

Gyakran figyelem, ahogy a játék hevétől kipirulva, csillogó szemmel teljesen átadja magát a hazárdjáték kalandjának. A lámpaernyő alól lágy fény vetül az asztalra, amely körül kártyázók kis csoportja foglal helyet, s a kezükben tartott kártyalegyezőkbe merülve képzeletbeli hajszára indulnak Fortuna csalóka nyomában. Szinte látom a szeánsz feszültségében felsejlő alakját, mely hol az egyik, hol a másik játékos háta mögött majdhogynem kézzelfoghatóan felbukkan. Csönd van, időnként felröppen egy-egy félhangon kiejtett, a szerencse forgandóságát jelölő szó. Én pedig csak arra a pillanatra várok, amikor elméjük csöndes, lázas transzba esik, s eszelős mozdulatlanságba merevedve, kataleptikus görcsben az örvénylő asztal fölé görbédnek – akkor végre észrevétlenül visszavonulhatok ebből az ördögi körből, és gondolataim magányában kereshetek menedéket. Olykor a játékból kiszállva, anélkül, hogy bárki figyelmét fölkelteném, sikerül elhagynom a kártyaasztalt és átmennem a szomszéd szobába. A szobában sötét van, csak az utcai lámpa küldi be messziről halvány fényét. Homlokomat az ablakhoz támasztva állok ott egy hosszú pillanatig elmerengve...

A park őszbe fordult lombja fölött az éjszakát a hajnal alig kivehető vörös visszfénye oszlatja szét. A fák kopár sűrűjében éktelen károgással ébredeznek a csalóka hajnal előjeleitől megtévesztett, riadt varjak, majd nagy csapatban, lármásan felröppennek, s e panaszos, keringő forgatag lármás hullámzással tölti meg a keserű aromájú, lehulló levelekkel tarkított, vörösödő sötétséget. Lassacskán leülepszik és megnyugszik ez az eget beborító csattogó, röpdöső, keringő kavarodás, lecsillapodik és a fák megritkult sűrűjét nyugtalan, provizorikus raj népesíti be, teli el-elnémuló fecsegéssel, faggató siránkozással, míg fokozatosan elcsöndesedik, letelepszik végre, és egybeolvad e zizegő hervadás csöndjével. És ismét beáll a mélységes későéjszaka. Órák telnek el. Forró homlokom az ablakhoz szorítom, miközben érzem és tudom: immár semmi rossz nem történhet velem, kikötöttem végre, megtaláltam a nyugalmam. Most már csak boldogsággal terhes, elégedett évek, nagyszerű, áldott idők jönnek. Az utolsó néhány rövid, édes sóhajtás keblem csordultig tölti boldogsággal. Visszatartom a lélegzetem. Jól tudom: az élethez hasonlóan majd a bőkezű, tápláló halál is karjaiba fogad. Jóllakva, elégedetten nyugszom majd az itteni szép, ápolt temető zöldjében. Feleségem – milyen jól fog neki állni az özvegyi fátyol – virágot hoz a síromra az itteni verőfényes, csöndes délelőttökön. E határtalan tökéletesség mélyéből mintha valami nehéz, komor zene törne föl, egy fejedelmi nyitány gyászos, fennkölt, süket taktusai. Érzem a ritmus mélyről Jövő, erőteljes ütemét. Felhúzott szemöldökkel, tekintetem egy messzi pontra függesztve érzem, hogy lassan égnek áll a hajam. Kővé meredve hallgatom...

Révületemből hangos beszélgetés ver föl. Nevető hangok érdeklődnek utánam. A feleségem hangját hallom. Menedékemből visszatérek a kivilágított szobába, sötétséghez szokott szememmel hunyorogva. Már oszladozik a társaság. A háziak az ajtóban állnak, néhány udvarias búcsúszót váltanak a távozókkal. Végre egyedül vagyunk az éjszakai utcán. Feleségem rugalmas, fesztelen lépesét az enyémhez igazítja. Lépéseink jól megértik egymást, megyünk fölfelé az utcán, ő kissé lehajtja fejét, és lábával belegázol az úttestet borító száraz levelek zizegő szőnyegébe. Felvillanyozta a játék, a kedvező lapjárás és a bor, teli van apró, női tervekkel. Csöndes megállapodásunk alapján abszolút toleranciával kell viselnem felelőtlen képzelgéseit, és nagyon rossz néven veszi, ha teszek néhány józan, kritikus megjegyzést. A sötétlő szemhatár fölött már megjelent a hajnal zöld sávja, amikor a lakásunkba lépünk. Körülleng bennünket a jól fűtött, ápolt szobák illata. Nem gyújtunk világosságot. Egy távoli utcai lámpa fénye ezüst függönymintát rajzol a szemben lévő falra. Felöltözve ülök az ágyon, csöndben megfogom Eliza kezét, és egy pillanatig a kezemben tartom.

REIMAN JUDIT fordítása