IV
– Ezek nagyszerű rajzok – jelentette ki, szakértő mozdulattal messzire tartva magától a papírokat. Arcán felragyogtak a színek és fények reflexei. Időnként szeméhez illesztette behajlított ujjait, s ezen a rögtönzött látcsövön át nézte: fintora csupa komolyság volt és szakértelem.
– Azt mondhatná az ember – szólt –, hogy az egész világ átment a kezeid közt, csupán azért, hogy megújuljon, lecsupaszuljon, levesse bőrét, mint egy csodálatos gyík. Hát azt hiszed, lopnék én, elkövetném azt az ezernyi őrültséget, ha nem lenne a világ annyira elhasznált és lezüllött, ha nem veszítették volna el benne a dolgok aranyozásukat, Isten kezének távoli visszfényét? Mihez foghat az ember egy ilyen világban? Hogy is ne kételkedne, hogy is ne csüggedne el, amikor be van zárva minden, be van falazva mindennek az értelme végérvényesen, visszhangtalanul, mindenütt csak a téglát kopogtatom, akár a börtön falát. Ah, Józef, előbb kellett volna születned.
Abban a félhomályos, mély szobában álltunk, melynek túlsó vége kinyúlt a térre nyíló ablak felé. A kitárt ablakon át mihozzánk is elértek a levegő szelíd lüktetésű hullámai, csendet terítve körénk. Minden egyes emelkedő hullám új meg új, a messzeség színeivel fűszerezett csendadagot hozott, mintha az előző már elhasználódott, kimerült volna. Ez a sötét szoba csak az ablakon túli, távoli házak reflexeiből élt, sötétkamraként tükrözte vissza színeiket önnön mélyében. Az ablakon át – akár egy teleszkóp csövén át – látni lehetett a rendőrőrsön a galambokat, amint felfuvalkodva sétálnak az attika párkányán. Időnként fölrepültek, valamennyien egyszerre, s félköröket írtak le a tér fölött. Ilyenkor a szoba felragyogott egy pillanatra kibontott tollaik sugarától, kitágult távoli repesésük visszfényétől, majd újból kihunyt, amikor leszállva összecsukták szárnyaikat.
– Neked, Szloma – szóltam –, elárulhatom e rajzok titkát. Már az első perctől kezdve kételyeim támadtak, hogy valóban én vagyok-e a szerzőjük. Időnként úgy érzem: akaratlan plágiumok, más sugalmazta, készen tolta őket elém... Mintha valami idegen dolog használta volna föl az én ihletemet, előttem ismeretlen célokra. Mert meg kell vallanom neked – tettem hozza halkan, a szemébe nézve –, hogy megtaláltam az Autentikumot...
– Az Autentikumot? – kérdezte, s hirtelen villanás ragyogtatta fel arcát.
– Igen, nézd csak meg – szóltam, letérdelve a komód fiókja elé.
Először Adela selyemruháját vettem ki, szalagosdobozát és új, magas sarkú cipellőjét. Púder- és parfümillat áradt szét a levegőben. Fölemeltem még néhány könyvet is: a fiók fenekén ott feküdt a rég nem látott, drága salabakter, és tündökölt.
– Szloma – mondtam megindultan –, nézd, íme, itt van...
Ám ő tűnődve, gondolataiba merülve állt ott, kezében Adela cipellőjével, s halálos komolysággal nézegette.
– Ezt nem mondotta az Isten – szólt –, s mégis, milyen mélységesen meggyőz, falhoz szorít, megfoszt az utolsó érvemtől is. Ezek a vonalak ellenállhatatlanok, megrázóan találók, véglegesek, s a dolgok lényegébe vágnak, akár a lecsapó villám. Mit rántasz magad elé pajzsul, mit szegezel velük szembe, amikor már téged magadat is megvesztegettek, leszavaztak, elárultak leghívebb szövetségeseid? A teremtés hat napja isteni volt és fényes. De a hetedik napon idegen fonalat érzett kezei közt az Isten, s ijedtében levette kezét a világról, bár teremtő lelkesedéséből futotta még sok napra és éjszakára. Ó, Józef, őrizkedj a hetedik naptól...
S borzadva emelte magasba Adela karcsú cipellőjét, úgy beszélt tovább, mintegy az üres lakkhüvely csillogó, gúnyos ékesszólásának bűvöletében: – Érted-e, milyen förtelmes cinizmus ez a női lábon hordott szimbólum, milyen kihívó a feslett járás e rafinált sarkakon? Hogyan is hagyhatnálak e jelkép hatalmában! Isten mentsen e könnyelmű cselekedettől...
E szavak közben gyakorlott, ügyes mozdulattal keblébe rejtette Adela cipellőjét, ruháját és gyöngysorát.
– Mit csinálsz, Szloma? – kérdeztem sóbálvánnyá dermedve.
De ő gyorsan távolodott az ajtó felé, kissé bicegve a kelleténél rövidebb, kockás nadrágjában. Az ajtóból még egyszer felém fordította szürke, elmosódó arcát, s megnyugtató mozdulattal emelte szájához a kezét. Már kinn is volt az ajtón.
KERÉNYI GRÁCIA fordítása