Esterházy Péter
AZ ANYAG DÍCSÉRETE
avagy A NAGY-DROHOBICSI RÉM-ÜLDÖZÉS

Gikszer és ficam – jellemzi Gombrowicz saját és Schulz művészetét kellemetlen naplójában. Amelyből többek közt kiderül, hogy Schulz nagyon szerette és tisztelte Gombrowiczot, amiképpen Gombrowicz is. Schulz vesztésre született, és a világ ebben készségesen segítette. Mindketten úgy csüngtünk a lengyel irodalmon, mondja még Gombrowicz, akár valami cikornya, cicoma, dísz, agyrém, griffmadár.

Az ilyesfajta ember otthonában a bomlás egyre szélesebb körökben gyűrűzik, olyan eseményekkel foglalkozik, melyeknek nincs meg saját helyük az időben. Nem nappal vagyunk és nem éjszaka. Közben, csak közben. Lágy pelyhekben szitáló alkonyok, ragacsos, álmos hajnalok vagy más szóval léha, vad lapu-káposzták, és-de-miközben a tébolyult és vad idő kitör az események jármából.

Minden zseni kortárs, következésképp helyeslőleg bólogatunk, igen, igen, a Szent Eredeti mélységes megaláztatásban és lefokozottságban. És a Krokodil utca vajon nem 1992-ból való, hogy úgy mondjam, modern utáni? – Az egész kerület nem más, mint a vágyak idő előtt elburjánzó s épp ezért erőtlen, üres erjedése. A rendkívüli könnyűség atmoszférájában kicsírázik itt minden röpke óhaj, minden átmeneti feszültség üres, felfújt dudorrá kél-dagad, s azonmód szárba szökken a pihés gyomok, színtelen, szőrös mákvirágok szürke és könnyed tenyészete, vízió és hasis súlytalan szövetéből szőve. Sehol nem érezzük magunkat annyira fenyegetettnek a lehetőségektől, mint itt, sehol nem rendít meg bennünket ennyire a teljesülés közelsége, nem sápaszt el és bénít meg ennyire a megvalósulás kéjes dermedtsége.

Hát nem itthon vagyunk, ismerős, meghitt terepen?

Schulz tudta, amit mindenki tud (tud és elfelejt), de akkor, túlzón szólva, csupán Gombrowicz és Kafka tudott, hogy „bármi megtörténhet”. Nem, ezt most rosszul mondom, ezt minden nagy író tudja, sőt azt hiszem, ebben áll a nagysága, ebben a mindenben, a képlékeny Ovidiustól a szigorú Flaubert-ig.

Schulz talán azért olyan ismerős, mert a térhez és időhöz fűzi hangsúlyos és kitüntetett viszony, mindkettőt mintegy élőlénynek tekinti – az elkülönösödött bomló idő, ahogy burjánzik, tombol és elhal, elárvul, nem euklideszi világban élünk, összegabalyodnak és felcserélődnek egymással az utcák, az egyik álomból a másikba támolygunk, és metaforákon élősködünk... Hiába, úgymond, álom az egész, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, hiába találom magam reggel rendben az ágy nehéz iszapjában, késő, minden megtörtént, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, minden megesett velünk. Minden igaz, az arabeszkek rémülete, Arendt professzor éjszakai rajzórái, apánk is igaz, aki nincs, s aki kifogyhatatlan az anyag dicsőítésében. Nincs halott anyag – tanította –, a halottság csupán látszat, mely mögé az élet ismeretlen formái rejtőznek. A maszk az igaz, a jelmez, az álarc, a báb, a próbabábu, a színfal, a kulissza, a színpadiasság komor pompája, komor röhejessége.

Ha igazmondással kívánnék port hinteni a szemekbe, azt mondanám, Schulz dekonstruál. Mindenesetre szétszedve teremt. Az irodalom azért lehetséges, olvashattuk valahol, mert a világ még nem kész. Schulz rémülete a kész-től való (jogos) rémület. Ez az alapja metafizikus komédiájának.

Fokozatosan fagyunk bele a saját életünkbe. Az élő – önnön valóságától régen elhagyatva – dermedt, az anyag tombol, nem ismer tréfát. Mindig tragikus komolysággal teljes. Ki merészeli azt hinni, hogy játszani lehet az anyaggal, tréfából alakítgatni, hogy a tréfa nem nő beléje, nem evődik be az anyagba nyomban, mint sorsa és rendeltetése?

A gyerek teljes és drámai lény. Az élet ennek a fokozatos elveszítése, fokozatos halványulás, apránkénti halál. Ezért gyermek Schulz, ez magányos harcának tétje.

És mert mi történik, ha valakit fölkap a szél, és egyre följebb és följebb emelkedik a sárga kifürkészhetetlen őszi egekbe? Ki kell húzni az osztály névsorból.

Emlékszünk a megkorbácsolt lovat sirató Nietzschére. Nem tudom, ennek a megrendülésnek milyen jelenet felel meg Schulz életében vagy mítoszában. Csak azt tudom, hogy Bruno Schulz nem zokog ama igáslovon, nem. Ő maga a ló.