XVII

Nem volt bátorságom megkerülni a villát, hogy a túloldalára jussak. Mindenképp észrevennének. Miért van mégis olyan érzésem, mintha már jártam volna ott – valamikor réges-régen? Végül is nem ismerünk-e előre minden tájat, amelyre életünk során rátalálunk? Egyáltalán lehetséges-e, hogy valami egészen új történjék anélkül, hogy azt legmélyebb rekeszeinkben rég ne sejtettük volna? Tudom, hogy egyszer, egy kései órán ott állunk majd Biankával, kéz a kézben, a kertek küszöbén. Bejárjuk az elfeledett zugokat, az öreg falakkal körülzárt mérgezett parkokat, a Poe-i mesterséges paradicsomokat, hol bürök, mákony s ama ópiumos folyondár tenyész, mely a réges-régi freskók szürke ege alatt lángol. Felkeltjük fehér márványát a szobornak, mely üres tekintettel alszik e marginális világban, a hervadó délután gyepűin túl. Felriasztjuk egyetlen szerelmesét, a vörös vámpírt, ki csukott szárnnyal szendereg ölében. Ekkor hangtalan, lágy suhanással felröppen, s hullámzani kezd e váz és szubsztancia nélküli lény, e testetlen, erőtlen, égővörös cafrang, felörvénylik, szertecsattog, s szétszáll nyomtalan a dermedt levegőben. Egy kiskapun át kilépünk egy teljesen kopár tisztásra. Növényzete kiégett, akár a dohány – akár a préri a kései indiánnyárban. New Orleans vagy talán Louisiana államban leszünk – de hát az országok mind-mind ürügyek csupán. Egy négyszögletes medence kőpárkányán ülünk majd. Bianka a sárga levelekkel teli, meleg vízbe mártja ujját, és nem néz fel. Túloldalt egy karcsú, fekete, lefátyolozott alak ül. – Ki az? – suttogom, de Bianka csöndesen megrázza a fejét: – Ne félj, nem hallgatózik. Ő az én halott anyám, itt lakik. – Aztán hihetetlenül édes, csöndes, szomorú dolgokat mond. Már semmi vigasz sincs. Lehull az alkony...