V

Nem tudom, vajon a kései évszak hatása-e, de a napok színe egyre komolyodik, homályosodnak és sötétednek. Mintha egészen fekete szemüvegen át nézné az ember a világot.

Olyan az egész táj, mint egy halovány tintával telt, óriási akvárium feneke. A fák, emberek és házak fekete árnyképekké olvadnak össze, mintha víz alatti növények hullámzanának a tintaszínű mélyben.

A Szanatórium közelében hemzsegnek a fekete kutyák. Különféle nagyságúak és alakúak, s a szürkületben keresztül-kasul futkároznak az összes utak és ösvények alján, a maguk kutyaügyeibe merülve, csendesen, feszült figyelemmel telten. Kettesével, hármasával rohangálnak kinyújtott, éber nyakkal, fülüket hegyezve, halk, siralmas szűköléssel, mely önkéntelenül tör ki gégéjükből, legnagyobb fokú felindulásukat jelezve. Minthogy a saját ügyeikkel elfoglalva mindig sietnek, mindig úton vannak, érthetetlen céljuk bűvöletében – alig vetnek a járókelőkre ügyet. Csak néha hunyorítanak ránk futtukban, s ilyenkor fekete, okos sandításukból veszett düh acsarog, melynek lendületét csak az időhiány tartja féken. Sőt, néha még – engedve mérgüknek – a lábunkhoz is odaszaladnak, leszegett fejjel és baljós morgással, de csak azért, hogy félúton lemondjanak szándékukról, s továbbrohanjanak nagy kutyaszökkenésekkel.

Erre a kutya-csapásra nincs orvosság; de mi az ördögnek tart a Szanatórium igazgatósága láncon egy óriási farkaskutyát, egy szörnyű bestiát, szinte porkolábnak is beillő, démonian vad toportyánférget?

Lúdbőrzik a hátam, valahányszor elmegyek az ólja mellett, melynél mozdulatlanul áll, rövid láncra fogva: bozontjának gallérja vadul fölemelkedik bajuszos, sörtés és szakállas feje körül, agyarakkal teleültetett hatalmas állkapcsa szinte gépezetnek hat. Nem ugat egyáltalán, de vad pofája a közeledő ember láttán még rémületesebbé válik, arcvonásai a feneketlen, veszett düh kifejezésébe merevednek, majd lassan fölemelve szörnyű pofáját, csendes görcsben megvonaglik, s heves, basszus hangú, a gyűlölet legmélyéről előtörő üvöltés fut végig rajta, melyben az erőtlenség fájdalma és kétségbeesése zeng.

Apám közömbösen megy el emellett a bestia mellett, mikor együtt indulunk el a Szanatóriumból. Ami engem illet, minden alkalommal mélységesen megrendít az erőtlen gyűlölet e sajátos megnyilvánulása. Most két fejjel vagyok nagyobb apámnál, aki sovány és kicsi, s apró, öreges léptekkel tipeg mellettem.

Már a piactérhez közeledünk, amikor szokatlan nyüzsgést látunk. Az emberek tömegesen szaladgálnak az utcákon. Valószínűtlen hírek hatolnak fülünkbe: ellenséges hadsereg tört be a városba.

Az emberek általános felháborodás közepette riasztó és egymással ellentétes híreket adnak szájról szájra. Nem fér az ember fejébe: háború, előzetes diplomáciai húzások nélkül? Háború, az áldott béke kellős közepén, amit nem zavart meg semmiféle konfliktus? Háború, kivel és miért? Azt a tájékoztatást kapjuk, hogy az ellenséges hadsereg betörése felbátorította az elégedetlenkedőket a városban, s ezek fegyveres kézzel kiáramlottak az utcára, terrorizálva a békés lakosságot. Meg is pillantottuk a merénylők csoportját, fekete civil ruhában voltak, mellükön fehér szíj futott keresztbe, s szótlanul, előreszegzett puskával nyomultak előre. A tömeg hátrált előttük, összetorlódott a járdán, s ők csak mentek, cilinderük alól gúnyos, sötét pillantásokat lövellve, s tekintetükben fölény volt, felvillanó kaján káröröm, és valamilyen cinkos kacsintásféle, mintha erővel tartanák féken kitörni készülő nevetésüket, mely leleplezné ezt az egész misztifikációt. A tömeg fölismeri egyiket-másikat, de vidám felkiáltásukat elfojtja az előreszegzett puskacsövektől való ijedelem. Elvonulnak mellettünk, anélkül, hogy bárkibe is belekötnének. Ismét elönti az összes utcákat a rettegő, komoran hallgató tömeg. Tompa zsivaj lángol a város fölött. Úgy rémlik, mintha tüzérség robaját, lőszeresládák dübörgését lehetne messziről hallani. – Be kell jutnom a boltba – mondja apám sápadtan, de eltökélten. – Nem kell velem jönnöd; csak akadályoznál – teszi hozzá –, térj vissza a Szanatóriumba. – A gyávaság hangja engedelmességet tanácsol. Látom, hogyan furakodik be apám a tömeg zárt falába, s elveszítem őt a szemem elől.

Mellékutcákon lopózkodom át sietve a város felső végébe. Biztos vagyok benne, hogy ezeken a meredek utakon sikerülni fog félkörben megkerülnöm a tolongó sokaságtól áthatolhatatlan belvárost.

Ott, a város felső végében ritkább volt a tömeg, végül egészen eltűnt. Nyugodtan mentem az üres utcákon át a városi park felé. Lámpások égtek itt sötét, kékes lánggal, mint gyászoló aszfodéloszok. Mindegyiket körültáncolták a cserebogarak; súlyosak voltak, mint a golyóbisok, s vibráló szárnyuk rézsútos, féloldalas repüléssel tartotta fenn őket a levegőben. Egyik-másik lehullva domború hátára, esetlenül vergődött a homokban, felgörbítette kemény fedőszárnyát, mely alatt nagy igyekezettel próbálta összecsukni a hártyavékony, szétterülő repülőszárnyakat. A gyepágyakon és ösvényeken járókelők sétáltak gondtalan beszélgetésbe merülve. Az utolsó fák a völgy mélyén lapuló, s a park falához támaszkodó házak udvarára hajolnak. Tovább baktattam e fal menten, mely ezen az oldalon alig a mellemig ért, a túlsó felén azonban emeletnyi magas rézsűvel ereszkedett le az udvarok szintjére. Egy helyen döngölt földből rakott töltés ékelődött az udvarok közé, egészen falmagasságig. Könnyedén átléptem a korláton, s e keskeny töltésen haladva kijutottam az egymás hegyére-hátára épült házak közül az utcára. Nagyszerű tájékozódó képességemen alapuló számításaim beigazolódtak. Szinte szemtől szembe találtam magam a Szanatóriummal, melynek hátsó épületszárnya elmosódottan fehérlett a fák fekete keretében. Szokásom szerint hátulról megyek be, az udvarról, a vaskerítés kapuján át, s messziről látom a kutyát őrhelyén. Láttára, mint mindig, az ellenszenv borzongása fut át rajtam. Szeretnék mielőbb elsietni mellette, hogy ne halljam szíve mélyéről előtörő gyűlölethördülését, mikor nagy ijedelmemre – nem hiszek a saját szememnek – látom, hogy nagy szökkenésekkel eltávolodik a kutyaóltól, s megláncolatlanul körülfutja az udvart, tompa ugatással, mely mintha hordóból jönne, hogy elvágja előlem a visszavonulás útját.

A rémülettől kővé dermedten hátrálok az udvar szemközti, legtávolabbi sarkába, s ösztönösen valami menedéket keresve az ott álló kis lugasba húzódom, erőfeszítésem hiábavalóságának teljes tudatában. A bozontos bestia szökdelve közeledik felém, pofája máris a lugas bejáratához ér, s kelepcébe zár. A félelemtől szinte félholtan észreveszem, hogy teljes hosszában legöngyölítette a láncot, s maga után vonszolta az egész udvaron át, de maga a lugas már fogainak elérhetőségei körén kívül áll. Annyira feldúlt, szinte összezúzott a rémület, hogy alig érzek egy kis megkönnyebbülést. Támolyogva, az ájulás határán, fölvetem szememet. Még sohasem láttam ilyen közelről, s csak most esik le szememről a hályog. Mekkora az előítélet hatalma! Milyen erős a félelem sugallata! Micsoda elvakultság! Hiszen ez ember. Ember, láncra kötve, akit leegyszerűsítő, metaforikus, sommás rövidítésben felfoghatatlan módon kutyának néztem. Ne tessék félreérteni. Kutya volt kétségtelenül, de emberi alakban. A kutyaság belső minőség, s éppúgy megnyilvánulhat emberi, mint állati alakban. Az, aki előttem állt a lugas nyílásában, szinte kifordított állkapoccsal, valamennyi fogát szörnyű morgással rám vicsorítva – középtermetű, fekete szakállas férfi volt. Arca sárga, csontos szeme fekete, gonosz és boldogtalan. Sötét ruhájáról, szakállának civilizált formájáról ítélve intelligens, tanult embernek is vélhettem. Doktor Gotard sikerületlen testvérbátyja is lehetett volna. De az első benyomás csalóka volt. Enyvtől maszatos, nagy darab kezei, az orra mellett a szakállába lefutó két durva és cinikus barázda, s vízszintes, közönséges ráncai alacsony homlokán hamar szétoszlatták ezt az első illúziót. Inkább könyvkötő volt, szájhős, pártharcos és nagygyűlési szónok – erőszakos ember, sötét, robbanó szenvedélyekkel. És éppen ott, az indulat mélységeiben, valamennyi rostjának görcsös berzenkedésében, ebben az őrült dühben, mely veszettül ugatja a feléje fordított bot végét – ebben volt száz százalékos kutya.

Erre az arca, rángásoktól szántott, a morgás vibrálásától feldúlt arca integrálódik, kisimul, és szinte egészen emberi ábrázattá kerekedik. Félelem nélkül lépek oda hozzá, s eloldom a kapcsot a nyakán. Most egymás mellett megyünk. A könyvkötő rendes fekete öltönyben van, de mezítláb. Megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele, de csak érthetetlen hebegés tör ki a száján. Csak a szeméből, fekete, sokatmondó szeméből olvasom ki a ragaszkodás, a rokonszenv vad lelkesedését, mely borzalommal tölt el. Néha megbotlik egy kőben vagy göröngyön, s ilyenkor a megrázkódtatás tüstént megbontja, széttöri az arcát, felüti fejét az ijedtség, ugrásra készen, s közvetlenül a nyomában a veszett düh, mely csak a pillanatra vár, hogy ismét sziszegő kígyók nyüzsgő fészkévé változtassa ezt az arcot. Ilyenkor nyers baráti dorgálással utasítom rendre. Még vállon is veregetem. S időnként csodálkozó, gyanakvó, hitetlenkedő mosoly próbál kirajzolódni az arcán. Ah, mennyire nyomaszt ez a szörnyű barátság! Hogy rémít ez a különös rokonszenv! Hogyan szabadulhatnék meg ettől az embertől, aki itt lépked mellettem, s tekintetével, kutyalelkének egész hevével arcomon csügg? De nem szabad elárulnom ingerültségemet. Előveszem pénztárcámat, s tárgyilagos hangon szólok: – Bizonyára szüksége van pénzre, örömmel adok kölcsön önnek – de erre a látványra arca oly borzalmas vadságot ölt magára, hogy mielőbb eldugom bugyellárisomat. Még azután is sokáig nem bír lecsillapodni, s uralkodni arcvonásain, melyeket a görcsös üvöltés minduntalan eltorzít. Nem, nem bírom tovább. Mindent inkább, mint ezt. Az ügyek már így is reménytelenül összekuszálódtak, keresztül-kasul bonyolódtak. A város fölött tűz fénye lángol. Apám valahol a forradalom tüzében az égő boltban. Doktor Gotard elérhetetlen, s ráadásul anyám felfoghatatlan megjelenése inkognitóban, valamilyen titokzatos küldetésben! Egy nagy, érthetetlen intrika láncszemeit látom mindebben – körém fonódik ez az intrika, egyre szorosabbra zárul személyem körül. Menekülni, menekülni innen. Akárhová. Ledobni magamról ezt a borzalmas barátságot, ezt a kutyaszagú könyvkötőt, aki nem veszi le rólam a szemét. A Szanatórium kapuja előtt állunk. – Fáradjon be hozzám a szobámba – hívom udvarias gesztussal. A civilizált mozdulatok lenyűgözik, elaltatják a vadságát. Betessékelem a szobába. Leültetem egy székre.

– Lemegyek az étterembe konyakért – mondom.

Rémülten pillant föl erre, velem akar jönni. Szelíd határozottsággal csillapítom le riadalmát.

– Ön itt marad ülve, és nyugodtan vár rám – mondom neki mély, vibráló hangon, melynek alján rejtett félelem cseng. Bizonytalan mosollyal leül.

Kimegyek, és lassan végigmegyek a folyosón, azután le a lépcsőn, megint a folyosón a kijárathoz, kilépek a kapun, átvágok az udvaron, becsapom magam után a vasajtót, s csak most kezdek futni lélekszakadva, hangos szívdobogással, lüktető halántékkal, végig a pályaudvarhoz vezető sötét fasoron.

Fejembe képek tornyosulnak, egyik borzalmasabb a másiknál. A szörnyeteg türelmetlensége, ijedelme, kétségbeesése, mikor ráébred, hogy becsaptam. Felújuló dühe, visszaesése veszett indulatába, mely féktelen erővel tör ki rajta. Apám visszatérése a Szanatóriumba, mit sem sejtő kopogása az ajtón, s váratlan szembekerülése a rettenetes szörnyeteggel.

„Szerencse, hogy apám lényegében már nem él, voltaképpen már nem érinti mindez” – gondolom megkönnyebbülten, s már látom magam előtt a kijáratnál álló vasúti kocsik fekete sorát.

Beülök az egyikbe, s a vonat mintha erre várt volna, lassan, fütyülés nélkül elindul.

Az ablakban még egyszer elhúzódik, s lassan elfordul a láthatár hatalmas tálja, tele sötét, zúgó erdőkkel, melyek közt a Szanatórium falai fehérlenek. Ég veled, apám, ég veled, város, melyet soha többé nem látok viszont.

Azóta utazom, utazom folyton, valahogy otthonommá vált a vasút, s megtűrnek itt, vagonról vagonra kóborló örök utast. A szoba nagyságú, óriási kocsik tele vannak szeméttel és szalmával, légvonatok fúrója hatol rajtuk keresztül-kasul a szürke, színtelen napokon.

Öltönyöm elkopott, rongyokra szakadt. Egy viseltes vasutasmundért kaptam ajándékba. Arcom megdagadt, azért bekötöttem egy piszkos ronggyal. A szalmán ülök és szundítok, s ha megéhezem, megállok a folyosón a másodosztályú fülkék előtt, és énekelek. S aprópénzt dobnak kalauzsapkámba, az én fekete, kopottsildes vasutassapkámba.

KERÉNYI GRÁCIA fordítása