XXXVIII

Azon a napon hosszasan és figyelmesen öltözködtem. Amikor kész lettem, megálltam a tükör előtt, s a nyugodt és könyörtelen határozottság arckifejezését öltöttem magamra. Gondosan ellenőriztem a pisztolyom, mielőtt a nadrágom hátsó zsebébe süllyesztettem. Még egyszer a tükörbe néztem, és szívem fölött megtapogattam a zakómat, ahová az iratokat rejtettem. Készen álltam, hogy szembeszálljak vele.

Mély nyugalmat és elszántságot éreztem. Hiszen Biankáról volt szó, s mire ne lettem volna képes érte? Úgy döntöttem, hogy Rudolfnak nem árulok el semmit. Minél jobban megismertem, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy alacsony röptű madár ő, aki képtelen fölébe emelkedni a közönségesnek. Elegem volt már a döbbenettől dermedt, irigységtől sápadt arcból, mellyel minden új felfedezésemet fogadta.

Gondolatokba merülve, gyorsan tettem meg a rövid utat. Amikor a hatalmas vaskapu fojtott rezgéssel bevágódott mögöttem, egyszeriben egy más éghajlatba léptem, a levegő másfajta áramlásába, a nagy évad idegen és hideg vidékére. A fák fekete ágai különálló, elvont időben ágaztak szét, levéltelen csúcsaikon a fekete vesszők villái valami más, idegen égöv magasan úszó, fehér egébe meredeztek, melyet minden oldalról fasorok zártak el – elrekesztett és elfeledett ég volt ez, akár egy lefolyástalan öböl. A madárhangok, amelyek elvesztek és elnémultak a terjedelmes ég távoli térségeiben, átszabták a csöndet, tűnődve munkálkodtak a súlyos, szürke némaságon, mely tükörképét mutatta a csöndes halastóban, és a világ mindent feledve szállt e tükörképbe, vaktában, teljes hévvel gravitált e hatalmas, egyetemes, szürke tűnődésbe, a fák vég nélkül menekülő, fordított dugóhúzóiba, a határtalanul és céltalanul hullámzó roppant sápadtságba.

Emelt fővel, hideg, nyugodt hangon jelentkeztem be. Bevezettek egy félig sötét hallba. A félhomályban halk pompa remegett. A magas, nyitott ablakon, akár egy furulya lyukán, szelíd hullámokban úszott be a kert levegője, balzsamosan és vigyázva, mintha egy gyógyíthatatlan beteg szobájába úszna. A függönyöket könnyedén dagasztgatta a kerti lég, s a nyugalmasan lélegző szűrőjükön észrevétlenül áthatoló csöndes influenciáktól megelevenedtek a tárgyak, sóhajtva felébredtek, csillogó sejtelem futott végig félénk futamokban a vitrin mélyén sorakozó velencei üvegpoharakon, a tapéta levelei riadtan és ezüstösen zizegtek.

Aztán a tapéták kihunytak, árnyékba borultak, s lázas tűnődésük, mely évek óta itt szorongott e sötét spekulációk sűrűjében, kiszabadult, és vak illat-álmokat hallucinált vadul, akárcsak a régi herbáriumok, melyek kiszáradt prérijeit ékalakban szálló kolibrik, bölénycsordák, sztyeppe-tüzek és nyeregkápán skalpot lobogtató üldözések szelik át.

Különös, mennyire nem hagyja nyugodni e régi szobabelsőket felriasztott sötét múltjuk, hogyan igyekeznek csöndjükben újra meg újra színre kerülni az eleve elrendelt, elbukott történetek, hogyan alakulnak végtelen változatokban ugyanazok a szituációk, melyeket erre-arra fordít a tapéták meddő dialektikája. Az ezerszeres fontolgatások, magányos tanakodások során felbomlik a velejéig romlott, züllött csönd, s világtalan villáma tébolyultan szalad körbe a tapétákon. Minek takargassuk? Nem kellett-e éjről éjre csillapítani a mértéktelen felhorgadásokat, a láz fokozódó rohamait, nem kellett-e titkos drogok befecskendezésével feloldani, és tágas, enyhet adó, szelíd tájra vezetni őket, mely – látni a felhasadó tapéták közt – csupa távoli víz és tükröződés?

Valami neszt hallottam. Emberem a lakáj kíséretében jött lefelé a lépcsőn. Köpcös és zömök volt, mozdulataival takarékosan bánt, hatalmas, csontkeretes szemüvege vakon fénylett. Első alkalommal álltam szemtől szemben vele. Kifürkészhetetlennek látszott, ám nem kis elégedettséggel vettem észre már első néhány szavam után a gond és keserűség két barázdáját, mely a vonásaiba mélyedt. Míg szemüvege vak csillogása mögött a tökéletes sebezhetetlenség álarcába burkolózott, a maszk ráncai közt sápadt rémületet láttam lopva átsuhanni. Érdeklődése egyre nőtt, mind figyelmesebb arckifejezése elárulta, hogy csak most kezd el méltányolni engem. Betessékelt a hall mellett lévő dolgozószobájába. Mielőtt beléptünk volna, egy fehér ruhás asszonyalak ugrott hátra az ajtó mögött, riadtan, mintha hallgatózott volna, majd a lakás mélyébe távozott. Bianka nevelőnője lett volna? Átlépve a szoba küszöbén, úgy éreztem, mintha dzsungelbe lépnék. A szoba sötétzöld félhomályában vizenyős csíkokat húzott az ablakok leeresztett redőnyléceinek árnyéka. A falakon körös-körül botanikai ábrák lógtak, hatalmas kalitkákban kis színes madarak röpdöstek. Láthatólag időt akart nyerni, így hát rövid előadást tartott a falakon függő ősi fegyverek, dárdák, bumerángok, tomahawkok mintapéldányairól. Kifinomult szaglásommal megéreztem a kuráre illatát. Amikor valami barbár alabárddal kezdett hadonászni, messzemenő óvatosságra és mozdulatainak fegyelmezésére intettem, s figyelmeztetésemnek hirtelen előkapott pisztolyommal adtam nyomatékot. Kelletlenül elmosolyodott, kicsit zavarba jött, és a helyére rakta a fegyvert. Leültünk az óriási ébenfa íróasztalhoz. A szivart, amellyel kínált, köszönettel elutasítottam, mondván, hogy nem dohányzom. Ilyen mértékű óvatosságom végre elismerést váltott ki belőle. Petyhüdt ajkai szegletében a szivarral, ijesztő, nem épp bizalomgerjesztő jóindulattal mért végig. Majd, mintegy szórakozottan és hanyagul lapozgatva a csekkfüzetében, váratlanul kompromisszumot ajánlott, megnevezett egy soknullás összeget, miközben szembogara a szeme sarkába futott. Ironikus mosolyomat látva sietve más tárgyra tért. Nagy sóhajtással kirakta elém a számlakönyveket. Elkezdte beszámolóját az üzleti ügyekről. Bianka nevét egyikünk sem említette, bár minden szavunkban jelen volt. Rezzenéstelenül néztem rá, ajkamról nem tűnt el az ironikus mosoly. Végül erőtlenül a karfára dőlt. – Ön kérlelhetetlen – mondta mintegy önmagának. – Mit akar hát? – Ismét beszélni kezdtem. Fojtott hangon, visszafogott hévvel beszéltem. Arcomon vörös foltok gyúltak. Remegő hangon többször is kimondtam Maximillian nevét, nyomatékosan, s figyeltem, amint ellenfelem arca minden alkalommal egy-egy árnyalattal sápadtabb lett. Végül befejeztem, ziháltam. Megsemmisülve ült. Már nem uralkodott a vonásain, arca egyszeriben öregnek, fáradtnak látszott. – A döntései hamarosan megmutatják, hogy valóban felismerte-e az új helyzetet, és kész-e ezt tettekkel bizonyítani – fejeztem be. – Tényeket követelek, ismétlem, tényeket...

Reszkető kézzel a csengő után nyúlt. Egy kézmozdulattal megállítottam, s ujjamat a pisztoly ravaszán tartva kihátráltam a szobából. A kijáratnál a cseléd odaadta a kalapom. A napfényben úszó teraszon találtam magam, szememben még homály és remegés örvénylett. Diadalmasan sétáltam le a lépcsőn, nem fordultam meg, tudtam, most már a palota egyetlen leeresztett redőnyén át sem mered rám orgyilkos duplacsövű.