IV

Ekkor értettem meg. miért volt ez a tavasz ezidáig ilyen üres, homorú és fullasztó. Öntudatlanul lecsendesült, elnémult, visszahúzódott a mélybe – helyet csinált, mindenestül megnyílt a tiszta térnek, a sejtések és definíciók nélküli puszta azúrnak – e megigézett, csupasz forma, mely az ismeretlen tartalom befogadására várt. Innen ez az égszínkék, mintegy álomból felzavart semlegesség, ez a nagy és látszólag közömbös készenlét mindenre. Teljes készültségben állt a tavasz, néptelenül és tágasan, lélegzetvétel és gondolkodás nélkül rendelkezésre állt – egyszóval várta a kinyilatkoztatást. Ki láthatta előre, hogy az tökéletesen készen, teljes fegyverzetében és csillogón tűnik elő majd – Rudolf bélyeggyűjteményéből.

Csodás kódok és képletek voltak benne, civilizációk receptjei, amulettek, melyek révén kényelmesen ujjunk közé csippenthettük éghajlatok és tájak esszenciáját. Jogosítványok voltak ezek birodalmakra és köztársaságokra, szigetcsoportokra és kontinensekre. Birtokolhattak-e ennél többet császárok és trónbitorlók, hódítók és diktátorok? Egyszeriben megéreztem a földek feletti hatalom édes ízét, s tövisét ama telhetetlenségnek, melyet csupán az uralkodás csillapíthat. Én is az egész világot akartam, mint makedóniai Nagy Sándor. És egy talpalatnyi földdel sem kevesebbet, mint maga a világ.