Apám tűzoltó lesz

Október első napjaiban tértem haza anyámmal a nyaralóhelyről, mely a szomszéd tartományban feküdt, az erdőborította, ezer meg ezer patak forráscsobogásától átitatott Słotwinka-medencében. Fülünkben még őriztük az égerfa-ligetek madárcsicsergéssel átszőtt zizegését, míg a hatalmas, vén határon robogtunk, melyet az óriási kas sötét, terjedelmes fogadóvá terebélyesített, szorongva sok cókmókunk között a bársonnyal bélelt, mély alkóvban, s ablakunkon laponként hullottak be a táj színes képei, mintha valaki lassan keverne egy kártyacsomagot egyik kezéből a másikba.

Estére egy szélfújta fennsíkra értünk, az ország ámuló, nagy útkereszteződésére. Föléje mély és ihletett égboltozat feszült, mely színes szélrózsaként forgott a zeniten. Itt volt az ország legtávolabbi vámsorompója, az utolsó kanyar, melyen túl az ősz tágas és kései tájképe tárult fel alant. Itt volt a határ, és itt állt az elmosódott feliratú és mohos határoszlop, állt és muzsikált a szélben. A landauer vaskos abroncsai megcsikordultak és belesüllyedtek a homokba, a csevegő, villanó küllők elhallgattak, csak a hatalmas kas döngött tompán, lobogott sötéten az útelágazás keresztszelében, mint egy bárka, mely megfeneklett a pusztaságban.

Anyám megfizette az útvámot, a sorompó gémje csikorogva fölemelkedett, s batárunk nehézkesen berobogott az őszbe.

Berobogtunk az óriási síkság hervadt unalmába, a fakó és sápadt szélfúvásba, mely feltárta itt a maga andalító és émelyítő végtelenségét a sárga messzeség felett. Valamilyen kései és óriási örökkévalóság kelt fel és fújt a színevesztett távolból.

Úgy váltakoztak a táj megsárgult lapjai, mint amikor egy öreg könyvet lapoz az ember: egyre haloványabbak voltak, és egyre erőtlenebbek, mintha valamilyen nagy, szélfújta ürességbe torkollnának. S ha már egyszer behajtottunk, magunk mögött hagyva időt és valóságot, ebbe a szélfújta semmiségbe, ebbe a sárga nirvánába, örökre ott is maradhattunk volna – ebben a tájban, ebben a meleg, meddő szélfúvásban – egy mozdulatlan, nagy kerekű delizsánsz, megrekedve a felhők közt az ég pergamenjén, ódon illusztráció, elfeledett fametszet egy széthulló, ósdi regényben – ekkor azonban a kocsis maradék erejével megrántotta a gyeplőt, kilendítette a batárt a szelek édes letargiájából, s befordult az erdőbe.

Behajtottunk a sűrű és száraz pihe-puhaságba, a dohányszínű hervadásba. Legott kies barnaság vett körül bennünket, akár egy Trabucos-dobozban. Ebben a cédrus-félhomályban fatörzsek vonultak el mellettünk, s oly szárazak és illatosak voltak, mint a szivarok. Robogtunk, és az erdő egyre sötétebb lett, és egyre zamatosabban dohányszagú, míg végül körülzárt bennünket, akár egy gordonka száraz teste, melyet tompán hangol a szél. A kocsisnak nem volt gyufája, nem tudta meggyújtani a lámpást. A lovak szuszogtak, s a sötétben ösztönösen találták meg az utat. A küllők kerepelése lassúdott és elcsendesedett, a kerekek abroncsa lágyan forgott az illatos tűlevél-takarón. Anyám elaludt. Az idő szabálytalanul folyt, különös csomókat, rövidítéseket alkotva a maga folyásában. A sötétség áthatolhatatlan volt, a kas fölött még zúgott az erdő száraz moraja, mikor a talaj hirtelen kemény utcakövezetté göröngyösödött a lovak patája alatt, a kocsi megfordult egy helyben, és megállt. Olyan közel állt meg a falhoz, hogy szinte súrolta. A batár ajtajával szemben anyám kitapogatta a ház kapuját. A kocsis kirakosgatta a batyukat.

Hatalmas, szerteágazó pitvarba léptünk. Sötét volt itt, és meghitt melegség, akár egy öreg, üres pékségben hajnaltájban, mikor már kialudt a kemence, vagy egy fürdőben késő éjjel, mikor az elhagyott kádak és csöbrök lassan hűlnek a sötétben, a cseppek csepegésével mért csendben. A tücsök türelmesen fejtegette a sötétből a fény csalóka varrásait, e halovány fércöltéseket, melyektől nem lett világosabb. Tapogatózva találtuk meg a lépcsőt.

Mikor elértük a pihenő csikorgó pallóját a lépcső kanyarulatában, anyám így szólt: – Ébredj fel, Józef, leesel a lábadról, már csak néhány lépcső van hátra. – De én az álmosságtól öntudatlanul, erősebben bújtam hozzá, s végképp elaludtam.

Hiába tudakoltam, soha nem tudtam meg anyámtól később, mennyi volt a valóság abból, amit lehunyt szemhéjamon át láttam azon az éjszakán, mély álomtól leigázva, újra meg újra süket eszméletlenségbe merülve, s mennyi volt az én képzeletem terméke.

Valamilyen nagy leszámolás ment végbe apám, anyám és Adela, e Jelenet protagonistája között, elvi természetű leszámolás, miként ma sejtem. Ha hasztalan próbálom folyvást kisikló értelmét kitalálni, bizonyára az én emlékezetem hézagai a hibásak benne, az álom vak foltjai, melyeket sejtésekkel, behelyettesítéssel, feltételezéssel próbálok kitölteni. Magam tehetetlenül és öntudatlanul, újra meg újra visszaúsztam a süket tudatlanságba, miközben beesett szemhéjamra leereszkedett a nyitott ablakban kifeszülő csillagos éjszaka fuvalma. Tiszta lüktetéssel lélegzett az ég, s hirtelen félredobva a csillagok áttetsző függönyét, a magasból belenézett vén és örök ábrázatával az én álmomba. Egy távoli csillag sugara, fennakadva pilláimon, ezüstösen ömlött el szemem vak fehérjén, s szemhéjam résén át láttam a szobát az aranyos vonalak és cikcakkok szövevényébe bonyolódott gyertya fényében.

Különben az is lehet, hogy ez a jelenet valamikor máskor játszódott le. Sok minden arra mutat, hogy csupán jóval később voltam tanúja, mikor valamelyik nap a bolt bezárása után hazatértünk anyámmal és a segédekkel.

A lakás küszöbén anyám bámuló, elragadtatott kiáltásban tört ki, s a segédek elkápráztatva némultak el. A szoba közepén egy nagyszerű sárgaréz-lovag állott, valóságos Szent György, hatalmassá terebélyesedve mellvértjében, aranypajzsos karpántjaiban, csiszolt aranylemezekből álló, csengő-bongó páncélzatában. Csodálkozva, örvendezve ismertem fel a nehéz pretoriánus sisak alól előmeredő bajuszról és berzenkedő szakálláról apámat. A páncél hullámzott viharzó keblén, a sárgaréz gyűrűk úgy lélegeztek réseikkel, mint egy óriási féreg teste. Fegyverzetétől óriásira nőve, az arany lemezek fényében az égi seregek fővezéréhez volt hasonlatos.

– Sajnos, Adela – mondta apám –, soha nem tanúsítottál megértést a magasabb rendű dolgok iránt. Mindig és mindenütt keresztezted cselekedeteimet esztelen dühkitöréseiddel. De most, talpig vasban, fittyet hányok csiklandozásodnak, mellyel kétségbeesésbe kergettél védtelenségemben. Erőtlen dühöd nyelvedet ma szánalmas ékesszólásra ragadja, melyben a parlagiság és a bárdolatlanság ostobasággal keveredik. Hidd el nekem, csupán elszomorítasz, és sajnálkozást ébresztesz bennem. A képzelet nemes szárnyalása ismeretlen számodra, s ezért öntudatlan irigységgel gyűlölsz mindent, ami a közönségesség fölé emelkedik.

– A te közönséges természeted – mondotta apám – mindent bemocskol, amihez csak hozzáér. Olyan képet festettél a tűz fiairól, mely sekélyes szellemedre vall. Ami engem illet, egész rokonszenvem ezé a szerencsétlen szalamandra-nemzetségé, ezeké a szegény, kitagadott tüzes lényeké. Ott követte el ez az egykoron pompás nemzetség a hibát, hogy az emberek szolgálatába állott, eladta magát egy kanál nyomorúságos emberi eledelért az embereknek. S megvetéssel fizettek érte. A plebs vak ostobasága határtalan. Mélységes bukásba döntötték ezeket a finom lényeket, végső elposványosodásba süllyesztették. Csoda-e, ha nem ízlik nekik az a koszt, az a fád és parlagias koszt, amit a városi iskola pedellusának a felesége főz, közös kondérban, nekik és a városi foglyoknak? Szájpadlásuk, a tüzes lelkek finom és zseniális szájpadlása, nemes és sötét balzsamokra, színes és zamatos fluidumokra vágyik. Ezért a mai ünnepi éjszakán, mikor ott ülünk majd ünnepélyesen a városi Stauropigia nagytermében, fehéren megtérített asztalok körül, abban a teremben, melynek magas, káprázatosan kivilágított ablakai kivetik lényüket az őszi éjszaka mélyébe, s körös-körül ezer meg ezer sziporkázó fényforrás népesíti be sugarával a várost, mindegyikünk a tűz fiaira jellemző kegyelettel és ínyenc szakértelemmel mártogatja majd zsemlyéjét a málnaszörpös serlegbe, s lassan kortyolgatja e nemes és sűrű folyadékot. Így felfrissül a legbenső tűzoltó-lényeg, regenerálódik a színek gazdagsága, amit tűzijátékok, rakéták és bengálitüzek alakjában lövell ki magából ez a nép. Lelkem csordultig telik könyörülettel bűntelen nyomorúságuk, érdemtelen lefokozásuk láttán. Csupán azért fogadtam el kezükből a kapitányi szablyát, mert reménylem, hogy sikerül hanyatlásából fölemelnem ezt a törzset, kivezetnem megalázottságából, s kibontani felette egy új eszme lobogóját.

– Egészen megváltoztál, Jakub – mondta anyám –, nagyszerű vagy. Csak nem mégy el éjszakára hazulról? Ne felejtsd el, hogy hazatérésem óta nem volt alkalmunk jól kibeszélgetni magunkat. Ami pedig a szivattyúsokat illeti – fordult Adelához –, az igazat megvallva azt hiszem, valami elfogultság sarkall téged ellenük. Kedves fiúk voltaképpen, bár nagy mihasznák. Mindig élvezettel legeltetem a szemem ezeken a karcsú ifjakon, csinos mundérjukon, mely a kelleténél kissé szorosabban simul a derekukra. Sok természetes elegancia van bennük, s megható az a buzgóság és lelkesedés, mellyel minden pillanatban készek a hölgyek szolgálatára állani. Valahányszor kiesik az utcán a kezemből a napernyő, vagy kibomlik a cipőm szalagja, mindig odaszalad valamelyikük, izgatottan és szolgálatkészen. Nincs szívem teljesületlenül hagyni forró vágyukat, azért mindig türelmesen megvárom, míg odafutnak és kisegítenek, s ez szemmel láthatólag nagyon boldoggá teszi őket. Mikor a hős, lovagi kötelességének teljesítése után, visszahúzódik, nyomban körülveszik a kollégái, s élénken megtárgyalják vele a nagy eseményt, miközben ő arcjátéka segítségével reprodukálja, hogyan folyt le az egész. A te helyedben szívesen igénybe venném gáláns szolgálataikat.

– Véleményem szerint ingyenélők – szólt az öregebbik segéd, Teodor. – Hiszen nem engedjük őket tüzet oltani, a gyerekes felelőtlenségük miatt. Ha csak azt nézzük, milyen irigyen bámulják a fiúk szórakozását, amikor gombokat dobálnak a falra, már ebből is felmérhetjük nyúleszük érettségének fokát. Ha féktelen játék tomboló zaja hallatszik be az utcáról, majdnem bizonyosak lehetünk benne, hogy az ablakon kinézve a fiúk csapatában megpillantjuk ezeket a nagy mamlaszokat is, amint izgatottan és kifulladva, szinte magukon kívül vannak a szilaj kergetőzéstől. A tűz láttára őrjöngenek örömükben, tapsolnak és táncolnak, mint a vadak. Nem, nem lehet őket oltásra használni. Arra a kéményseprőket meg a városi rendőrséget használjuk. Csak a mulatságok és a népünnepélyek maradnak hátra, melyeken nélkülözhetetlenek. Például ősszel, amikor a Capitolium ostromát játssza a nép a hajnali sötétségben, karthágóiaknak öltöznek, és pokoli lármával szállják meg a Baziliánus-dombot. S közben kórusban éneklik, hogy „Hannibal, Hannibal ante portas”.

Ősz vége felé pedig lusták lesznek és álmosak, elalusznak álltó helyükben, s mire leesik az első hó, mutatóba sem látni belőlük egyet sem. Egy öreg kályhás mesélte nekem, hogy kályhatisztításkor akadnak rájuk a kéménylyukban: ott gunnyasztanak, a falhoz tapadva, mozdulatlanul, mint a pillangó bábja, skarlát uniformisukban és csillogó sisakjukban. Úgy alusznak állva, málnaszörptől ittasan, s csupa ragadós édesség és tűz a bensejük. Olyankor kihúzzák őket a fülüknél fogva, és elcipelik a kaszárnyába álomtól részeg és öntudatlan állapotban, az őszi reggelek első fagytól tarkálló utcáin át, s miközben az utcai csőcselék kavicsokat dobál utánuk, ők röstellkedve mosolyognak a maguk bűntudatos és rossz lelkiismeretű mosolyával, s tántorognak, mint a részegek.

– Akárhogy is van – szólt Adela –, a szörpöt nem adom oda nekik. Nem azért rontottam az arcbőrömet a tűzhelynél befőzéskor, hogy ezek a semmirekellők igyák meg.

Válasz helyett apám szájához emelte sípját, s egy éleset füttyentett. Mintha a kulcslyukon át hallgatóztak volna, nyomban berontott négy karcsú ifjú, s felsorakoztak a falnál. Sisakjuk fényességétől felragyogott a szoba, s ők vigyázzállásban várták a parancsot: napbarnított arcuk sötétlett világos sisakjuk alatt. Apám jeladására ketten megragadták kétfelől a nádfonatos, bíborszín folyadékkal telt demizsont, s mielőtt Adela megakadályozhatta volna, már le is szaladtak dobogva a lépcsőn, nagybecsű zsákmányukkal egyetemben. A másik kettő katonai tisztelgéssel búcsúzott, majd eltávozott amazok után.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Adela mindjárt beszámíthatatlan cselekedetre ragadtatja magát, oly ádáz tüzet szórt szép szeme. De apám nem várta be haragjának kitörését. Egy ugrással az ablakpárkányon termett, s kitárta karjait. Utánafutottunk. A fényekkel sűrűn teleszórt piactéren nyüzsgött a tarka tömeg. Házunk előtt nyolc tűzoltó tartott körben kifeszítve egy nagy vitorlavásznat. Apám még egyszer megfordult, s páncélzatának pazar pompáját felénk villogtatva, szótlanul szalutált, azután kitárt karral, ragyogón, mint egy meteor, kiugrott az ezer fénnyel lángoló éjszakába. Olyan gyönyörű volt ez a látvány, hogy mindnyájan elragadtatva tapsoltunk. Még Adela is, megfeledkezve sérelméről, megtapsolta ezt a nagyszerű eleganciával véghezvitt ugrást. Közben apám rugalmasan leszökkent a lepedőről, megrázta a csörgő-börgő bádoglemezeket, s az osztag elé állt, mely párokra szakadva hosszú sorba fejlődött menetelés közben, s lassan eltávolodott a tömeg sötét sorfala közt, sisakjai sárgaréz konzervdobozait csillogtatva.

KERÉNYI GRÁCIA fordítása