Ősz

Ugye ismerik azt az időszakot, midőn az imént még oly buja és élettől duzzadó nyáron, az egyetemes nyáron, melynek tágas szférája minden elképzelhetőt – embereket, eseményeket és tárgyakat – felölel, egy napon alig észrevehető romlás ütközik ki? A nap még szikrázóan és bőségesen ontja a fényét, a tájban még ott a nagyúri, klasszikus gesztus, melyet az évszakra a zseniális Poussin hagyott örökül, ám – különös dolog – a reggeli sétáról meglepően kedveszegetten és kiürülten térünk haza: talán szégyellünk valamit? Kissé feszélyezve érezzük magunkat, és kerüljük egymás tekintetét – miért? És tudjuk, hogy alkonyattájt sokan elvonulunk a nyár félreeső sarkába, hogy kopogtassunk: megkocogtatjuk a falat, hogy vajon tökéletesen őszinte, telt-e még a hang. E próbában ott az árulás, a leleplezés fonák gyönyöre, a botrány enyhe borzongása. Ámde hivatalosan még tele vagyunk tisztelettel, méltányossággal: egy ilyen megbízható cég, egy ilyen szolid alapokon nyugvó cég... És mégis, midőn másnap híre megy a csődnek – ez a hír már tegnapelőtti, és híján van a skandalum robbanóerejének. És miközben folyik a józan és pezsdítő licitálás, a meggyalázott lakosztályok kiürülnek és lecsupaszodnak, és fényes, tárgyilagos visszhang tölti meg őket – mindez semmiféle bánatot vagy érzelmet nem fakaszt: a nyár felszámolásában van valami a megkésett, nagyböjtbe nyúló karneválok könnyedségéből, léhaságából és jelentéktelenségéből.

De a borúlátás talán még korai. Még folynak a tárgyalások, a nyár tartalékai még nem merültek ki, még jöhet a teljes kárpótlás... Csakhogy a mérlegelés, a hidegvér nem a nyaralók erénye. Még a szállodások, a nyár részvényeiben fölöttébb érdekelt szállodások is – kapitulálnak. Nem! A hűséges szövetséges iránti méltányosság és kegyelet ily csekély mértéke nem vall nagyvonalú kereskedőre! Ezek itt szatócsok, gyáva kisemberek, akik nem gondolnak a távoli célokkal. Mindegyikük ott szorongatja pocakján az összekuporgatott pénzes zacskót. Cinikusan ledobja az őszinteség álarcát, leveti a szmokingot. Mindegyikből kibújik a fizetőpincér...

Mi is csomagoljuk bőröndjeinket. Tizenöt esztendős vagyok, és a gyakorlati élet kötelezettségeiből semmi sem terhel. Minthogy az indulásig van még egy órám, kiszaladok még utoljára, hogy elbúcsúzzam az üdülőhelytől, ellenőrizzem a nyár eredményeit, körülnézzek, mit vihetnék magammal, és mit kell immár örökre itt hagynom e pusztulásra ítélt helyen. Hanem a délutánt napfénytől ragyogó, immár kihalt park köralakú virágágyásánál, Mickiewicz emlékműve alatt feldereng lelkemben a nyári napforduló igazsága. E felfedezés eufóriájában felmegyek a talapzat két lépcsőfokán, tekintetemmel és kitárt karommal lendületes félkört írok le, mintha az egész nyaralóhelyhez fordulnék, és azt mondom: – Isten veled, Évszak! Nagyon szép és nagyon gazdag voltál. Egyetlen nyaram sem hasonlítható hozzád. Ezt ma elismerem, jóllehet gyakran voltam boldogtalan és szomorú miattad. Emlékül itt hagyom neked a parkokban, utcákban, kertekben elhintett összes kalandomat. Nem vihetem magammal tizenöt esztendőmet, az már örökre itt marad. Ezen kívül a villában, amelyben laktam, elrejtettem a veranda két gerendája közé egy rajzot, amit neked rajzoltam emlékbe. Te most leszállsz az árnyak közé. Ez a város, a villák és kertek városa veled együtt megy az árnyak birodalmába. Egyikőtöknek sincs utóda. Te és ez a város utolsóként hal meg nemzedékéből.

Csakhogy te nem vagy ártatlan, ó, Évszak. Megmondom neked, mi a bűnöd. Nem akartál megállni a valóság határánál. Téged semmiféle valóság nem elégített ki. Mindent felülmúltál, ami megvalósítható. Kevesellted a valóságot, és metaforákból meg lírai alakzatokból felépítményeket emeltél. Asszociációk, allúziók, imponderabiliák gyanánt mozogtál a tárgyak között. Minden tárgy egy másik tárgyra utalt, az meg a következőre hivatkozott, s ez így ment vég nélkül. Fárasztó volt végül a svádád. Elég volt a lebegésből a temérdek frazeológia hullámain. Úgy van, frazeológiát mondtam – bocsásd meg e szót. Ez akkor derült ki, midőn itt is, ott is, sokak lelkében sóvárgás ébredt a valódiság után. Abban a pillanatban téged már legyőztek. Megmutatkoztak egyetemességed korlátai, a te nagyvonalú stílusod, a te fennkölt barokkod, mely legjobb pillanataidban megfelelt a valóságnak, most manírnak bizonyult. Minden édességed és ábrándod az ifjonti szertelenség jegyét viselte magán. Éjszakáid parttalanok és végtelenek voltak, mint a szerelmesek megalomániás elragadtatása, vagy fantomok nyüzsögtek bennük, mint a hallucinálók látomásaiban. Szertelen illataid minden elragadtatást felülmúltak. Érintésed varázsától minden tárgy anyagtalan lett, és más és más, egyre fennköltebb alakot öltött. Miközben almádat ettük, paradicsomi tájak gyümölcseiről merengtünk, őszibarackod pedig éteri gyümölcsöt idézett, mely puszta szagolgatással fogyasztható. Palettádon csak a színek legfelső skálái ragyogtak, nem ismerted a sötét, földszinti, zsíros bronzok teltségét és magvasságát. Az ősz – a lélek sóvárgása az anyag, a valódiság, a határok után. Midőn az ember metaforái, tervei, vágyai megfejthetetlen okból egyszerre csak megvalósulásra áhítoznak, közeledik az ősz. A fantomok, melyek addig az emberi kozmosz legtávolibb szféráiba szétszóródva színezték látomásaikkal a világegyetem magas boltozatait – most visszahúzódnak az emberhez, keresik leheletének melegét, otthonának szűk, meghitt menedékét, a falmélyedést, ahol az ágya áll. Az ember háza, miként a betlehemi istálló, maggá lesz, mely körül a teret démonok népesítik be, a felső és alsó régiók összes démona és szelleme. Lejárt a szép, klasszikus gesztusok, a latin frazeológia, a délies, teátrális lekerekítések ideje. Az ősz izmos akar lenni, a Dürerek és Breugelek nyers erejét keresi. Az anyag bősége szétfeszíti a formát, mely csomókká és görcsökké keményedik, állkapcsával és fogójával megragadja, gyötri, gyúrja, erőszakolja a matériát, és a harc nyomaival ereszti ki keze közül a különös élet pecsétjét magán viselő, félig megmunkált rönköket, melyeknek faarcán ott van az általa bevésett fintor.

Efféléket s még egyebeket is mondtam a park üres félkörének, mely mintha hátrált volna előlem. E monológnak csupán némely szava tört ki belőlem, vagy azért, mert nem találtam a megfelelő kifejezést, vagy mert csak mímeltem a beszédet, taglejtésekkel helyettesítve a hiányzó szavakat. Utaltam a dióra, az ősz klasszikus gyümölcsére, mely rokonságban áll a szobabútorral, s tápláló, ízletes és eláll. Említettem a gesztenyét, a gyümölcs politúrozott modelljét, a gyerekjátéknak teremtett csecsebecsét, meg az őszi almát, mely jóféle, otthonos, prózai pirosságával virít a lakások ablakában.

Már füstösre színezte a levegőt az alkony, midőn visszamentem a panzióba. Az udvaron már ott állt az elutazásunkhoz rendelt két nagy fogat. Tárva-nyitva állottak az ajtók, szobánk asztalán gyertyák lobogtak a huzatban. A gyorsan alászálló szürkület, az emberek, akik a sötétedésben elvesztették arcukat, és szaporán hordták ki a bőröndöket, a rendetlenség a nyitott, feldúlt szobában, mindez valamiféle kapkodó, szomorú, elkésett pánikot idézett, tragikus és riasztó katasztrófát. Végre-valahára helyet foglaltunk az öblös fogatokban, és elindultunk. Megcsapott bennünket a mezők sötét, mély, erős levegője. A kocsisok zaftos csattanásokat horgásztak ki hosszú ostoraikkal a mámorító légből, és gondosan egyengették a lovak ritmusát. Az állatok hatalmas, szépen elválasztott marfa bolyhos farkcsapások közepette imbolygott a sötétségben. Így vonult a kihalt, éjjeli, csillagtalan és fénytelen tájban a lovakból, dübögő szekrényekből és fújtató bőrzsákokból álló, egymást követő két konglomerátum. Olykor-olykor úgy tetszett, a fogatok szétesnek, darabokra repülnek, mint a futtukban széthulló tarisznyarákok. Ilyenkor a kocsisok keményebben markolták a gyeplőt, és ráncba szedték, fegyelmezett, szabályos keretbe szorították a meglazult lábdobogást. Az égő lámpások hosszú árnyékot vetettek az éjszaka mélyébe, mely megnyúlt, elrugaszkodott, és nagy ugrásokkal száguldott a vad pusztaságban. Lopva menekült hosszú lábán, aztán valahol messze, az erdő alján, csúfondáros mozgással gúnyt űzött a kocsisokból. Azok nagyokat suhintottak feléje ostorukkal, és nem hagyták kizökkenteni magukat egyensúlyukból. A város már aludt, midőn a házak közé gördültünk. A néptelen utcákon csak hellyel-közzel égett egy lámpa, mintha azért lett volna ott, hogy megvilágítson egy alacsony emeletes házat, egy erkélyt, vagy, hogy emlékezetbe vésse a csukott kapu fölötti házszámot. A késői órában váratlanul rajtakapott, vakul bezárt kis boltok, a kopott küszöbű kapuk, az éjjeli szél tépte cégtáblák reményvesztett el-hagyatottságot árasztottak, a magukra hagyott dolgok keserves árvaságát, a dolgokét, melyekről az emberek megfeledkeztek. Nővérem fogata a mellékutcába kanyarodott, míglen mi a piactér felé haladtunk. Midőn a tér mély árnyékába gördültünk, a lovak megváltoztatták ügetésük ütemét. A nyitott pitvar küszöbén álló mezítlábas pék átdöfött minket sötét szemének pillantásával, a még virrasztó patikaablak kiadott és visszavett egy nagy málnabalzsamos tégelyt. Sűrűsödött a kövezet a lovak patája alatt, a kusza dobogásból, magányosan vagy kettőzve, patkócsendülés vált ki, mind ritkábban és áthatóbban, és a sötétségből lassan kikúszott kopott homlokzatú házunk, és megállt a fogat előtt. Kezében tükrös petróleumlámpával a cseléd kaput nyitott nekünk. A lépcsőn óriásira nőtt az árnyékunk, csak a lépcsőház boltozatán tört meg. Lakásunkat most csupán gyertya világította meg, a nyitott ablak fuvallatától imbolygott a lángja. A sötét tapétákat beteg nemzedékek gondjának és keserűségének penésze lepte el. Kiszabadulva hosszú magányukból, az álmukból felvert öreg bútorok, úgy tetszett, fájdalmas tudással, türelmes bölcsességgel nézik a hazatérőket. Nem szöktök meg előlünk – rémlett a hangjuk –, előbb-utóbb vissza kell jönnötök mágiánk körébe, mert mi már előre elosztottuk egymás közt összes mozdulatotokat és gesztustokat, felállástokat és leülésteket, az összes eljövendő nappalotokat és éjszakátokat. Mi várunk, mi tudjuk... A nagy, öblös ágyak, tele feltornyozott, hűs ágyneművel, várták a testünket. Az éj zsilipjei már ropogtak az álom sötét tömegének nyomásától, a sűrű lávától, mely kitörni, kiáradni készült a gátakból, az ajtókból, az ódon szekrényekből, a kályhákból, melyekben sóhajtozott a szél.

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása