III
Így él az ember ebben a városban, s eltelik az idő. A nap nagyobb részét átalussza az ember, és nemcsak az ágyban. Nem, nem vagyunk túlságosan válogatósak e tekintetben. Mindenütt és a nap minden szakában készek vagyunk jóízűt szundítani. Az étteremben fejünket az asztalkára támasztva, a konflisban, s még álltó helyünkben is, útközben, egy-egy kapualjban, ahova egy pillanatra ugrunk be, hogy néhány percre megadjuk magunkat az alvás ellenállhatatlan szükségletének.
Fölébredve, még zavaros fejjel és ide-oda imbolyogva, fölvesszük a beszélgetés félbeszakadt fonalát, folytatjuk a terhes utat, előbbre gördítjük kezdet és vég nélküli, bonyolult ügyünket. Ám e megszakítás folytán valahol útközben akaratlanul elvesznek egész időszakok, elveszítjük az ellenőrzést a nap folytonossága felett, s végül már nem is törekszünk rá, szívfájdalom nélkül mondunk le a szakadatlan kronológia vázáról, melynek figyelmes nyomonkövetéséhez valaha hozzászoktatott a megrögzött szokás és a gondos mindennapi fegyelem. Már régen föláldoztuk ezt az állandó készségünket az eltöltött időről adott számvetésre, ezt az aggályosságot az elhasznált órák utolsó garasig való elszámolásában – gazdaságtanunk legfőbb büszkeségét és ambícióját. E sarkalatos erényekről, melyek gyakorlásában nem ismertünk valaha tévedést, sem ingadozást, már réges-rég lemondtunk.
Hadd szolgáljon e helyzet illusztrálására néhány példa. A nap vagy éj valamely szakában – az ég alig észrevehető árnyalatváltozása különbözteti meg egymástól a napszakokat – a Szanatóriumhoz vezető hidacska korlátjánál ébredek fel. Épp esteledik. Nyilván sokáig kóboroltam az álmosságtól szédelgőn, öntudatlanul a városban, míg végre halálosan kimerülve elvánszorogtam e hidacskáig. Nem tudom megmondani, vajon az egész séta folyamán kísért-e doktor Gotard, aki most előttem állva egy hosszabb fejtegetést fejez be éppen a végső következtetések levonásával. Tulajdon ékesszólásától elragadtatva még karon is fog, és maga után vonszol. Megyek vele, s még mielőtt lelépnénk a hidacska dobogó deszkáiról, máris alszom megint. Csukott szemhéjamon át homályosan látom a Doktor intenzív gesztikulálását, mosolyát fekete szakálla mélyén, s hasztalan iparkodom fölfogni azt a kolosszális logikai mesterfogást, azt az utolsó adut, mellyel érvelésének csúcsán, széttárt kezével szoborrá merevedve diadalmaskodik. Nem tudom, mennyi ideig megyünk még így egymás mellett, meg nem értéssel teleszőtt beszélgetésbe merülve; mikor egy adott pillanatban teljesen fölocsúdok, doktor Gotard már nincs sehol, egészen sötét van, de csak azért, mert le van hunyva a szemem. Kinyitom, s az ágyban vagyok, a saját szobámban, ahova nem tudom, mi módon jutottam el.
Még drasztikusabb példa:
Ebédidőben betérek a városban az étterembe, az ebédlők kusza zsivajába és zűrzavarába. S kit látok itt a terem közepén, egy ételektől roskadozó asztalnál? Apámat. Minden szem feléje fordul, s ő, briliáns nyakkendőtűjét csillogtatva, rendkívül élénk, az eksztázisig elérzékenyült hangulatban, affektálva hajlong mindenfelé, s túláradó ékesszólással társalog az egész teremmel egyszerre. Nyugtalanságom a végletekig fokozódik, mikor látom, hogyan rendel mesterkélt fesztelenséggel egyre újabb és újabb ételeket, melyek immár halomban tornyosulnak az asztalán. Kéjes élvezettel halmozza őket maga köré, bár még az első fogással sem birkózott meg. Csámcsogva, kérődzve és egyidejűleg beszélve, kézmozdulataival, mimikájával jelzi a lakoma keltette nagy megelégedését: rajongó pillantással kíséri Adas urat, a pincért, s szerelmes mosollyal dobál feléje újabb meg újabb megbízásokat. S mikor a pincér szalvétáját lengetve rohan teljesíteni őket, apám könnyű mozdulattal apellál mindenkihez, mindenkit tanúul hív e Ganümédész ellenállhatatlan varázsához.
– Felbecsülhetetlen fiú – kiáltja, boldog mosollyal hunyva le szemét –, angyali fiú! Ismerjék el, uraim, hogy elbűvölő!
Viszolyogva hátrálok ki a teremből, anélkül hogy apám észrevett volna. Ha a szálloda igazgatósága szándékosan állította volna oda reklám gyanánt a vendégek serkentésére, akkor sem viselkedhetett volna kihívóbban és magafitogtatóbban. Álmosságtól kóválygó fejjel tántorgok végig az utcákon, hazafelé igyekezve. Egy postaládára hajtom fejemet, s rövid pihenőt tartok. Végül kitapogatom a sötétben a Szanatórium kapuját, és belépek. A szobában sötét van. Elfordítom a kapcsolót, de a villany nem működik. Az ablakon beárad a hideg. Az ágy csikorog a sötétben. Apám fölemeli a párnáról a fejét, s így szól: – Ó, Józef, Józef! Már két napja fekszem itt minden ápolás nélkül, a csengő zsinórja elszakadt, senki sem néz be hozzám, s a tulajdon fiam is magamra hagy súlyos betegségemben, és lányok után csavarog a városban. Nézd, hogy zakatol a szívem.
Hogyan egyeztessem össze a kettőt? Vajon apám az étteremben ülve hódol éppen a falánkság egészségtelen becsvágyának, vagy a szobájában fekszik, súlyos betegen? Vagy két apám van? Szó sincs róla. Mindennek az idő gyors bomlása az oka, a szakadatlan, éber felügyelet alól kiszabadult időé.
Mindnyájan tudjuk, hogy ezt a fegyelmezetlen elemet csak a kényszer tartja valamennyire kordában, a szakadatlan gondozás és féltő ápolás, szeszélyeinek korrigálása, kilengéseinek gondos szabályozása. Mihelyt kiszabadul e pártfogás alól, nyomban kirúg a hámból, vad eltévelyedésekre, kiszámíthatatlan csínytevésekre, alaktalan bohóckodásra támad kedve. Egyre világosabban rajzolódik ki az inkongruencia egyéni időink között. Apám ideje és az én saját időm már régóta nem illeszkedik össze.
Zárójelben szólva, atyám szemrehányása – feslett erkölcseimről – alaptalan gyanúsítás volt. Még egy lányhoz sem közeledtem itt. Egyik álomból a másikba támolygok, mint a részeg, s józanabb pillanataimban alig fordítok figyelmet az itteni szépnemre.
Egyébként az utcákon uralkodó örökös félhomály még azt sem engedi meg, hogy az arcokat tüzetesebben szemügyre vehessem. Az egyetlen, amit meg tudtam figyelni mint fiatal ember, akinek mégiscsak érdeklődési körébe tartozik ez a terület, az az itteni kisasszonykák sajátságos járása.
Ez a járás könyörtelenül egyenes irányú, semmiféle akadállyal nem számol, csak valamilyen belső ritmusnak engedelmeskedik, valamilyen törvénynek, melyet mintha egy gombolyagról tekernének le, pontosan és kimért gráciával teljes, egyenes vonalú ügetés fonalaként.
Mindegyikük más és más egyéni szabályt hord magában, akár egy felhúzott rugót.
Mikor így mennek, egyenesen az orruk irányában, erre a szabályra bámulva, áhítatos-komolyan, úgy tűnik, csak egy gondot viselnek szívükön: hogy el ne sikkadjon belőle semmi, el ne tévesszék a nehéz szabályt, el ne térjenek tőle egy milliméternyire sem. S ekkor világossá válik, hogy az, amit akkora figyelemmel és gonddal hordoznak maguk fölött, nem más, mint saját tökéletességük idée fixe-je, melyet meggyőződésük ereje szinte valósággá változtat. Amolyan saját kockázatukra vállalt, külső segítség nélküli anticipáció ez, minden kétség fölé emelt érintetlen dogma.
Hogy micsoda hibákat és fogyatékosságokat, milyen fitos vagy lapított orrokat, milyen szeplőket és pattanásokat sikerül bravúrosan átcsempészniök e fikció zászlaja alatt! Nincs olyan csúnyaság és közönségesség, amit e hit szárnyalása ne ragadna magával a tökéletesség fiktív egébe.
E hit szankciója alatt a test észrevehetően megszépül, s a lábak, e csakugyan formás és rugalmas lábak makulátlan cipőjükben beszélnek a járásukkal, lépteik pezsgő ütemű, csillogó monológjával fejtik ki annak az eszmének a gazdagságát, melyet a zárkózott arc büszkeségből elhallgat. Kezüket rövid, testhezálló kiskabátjuk zsebében tartják. A kávéházban és a színházban keresztbe rakják magasan, térdig fedetlen lábukat, s ékesszólón hallgatnak vele. Futólag csak ennyit a város egyik sajátosságáról. Az itteni fekete növényzetet már említettem. Különösen a fekete páfrány egy válfaja érdemel figyelmet, mely hatalmas csokrokban áll a vázákban, minden itteni lakás és minden nyilvános helyiség ékességeként. Szinte gyász-szimbólum ez, a város funebrális címere.