A zseniális korszak

I

A közönséges tények felsorakoznak az időben, fel vannak rá fűzve, mint egy cérnára. Megvannak ott a maguk előzményei és következményei, szürkén szoronganak, egymás sarkára hágnak, szünet és hézag nélkül. Fontos jelenség ez az elbeszélés szempontjából is, melynek épp a folytonosság és az egymásutániság a lelke.

De mit tegyünk azokkal az eseményekkel, melyeknek nincs meg a helyük az időben, olyan eseményekkel, melyek túl későn jöttek, amikor már az egész időt felosztották, szétszedték, szerteajándékozták, s ők valahogy hoppon maradtak, behozhatatlanul, a levegőben lógva, otthontalanul és tévetegen?

Vajon túl szűk az idő az összes események számára? Előfordulhat-e, hogy minden hely elkelt már az időben? Gondterhelten szaladunk az események hosszú vonata mentén, utazásra készen.

Az Isten szerelmére, csak nem folyik itt tőzsdejáték-féle az időjegyekkel?... Kalauz úr!

Csak nyugalom! Kerüljük a fölösleges pánikot, elintézzük a dolgot csendben, a saját hatáskörünkben.

Hallott-e már olvasónk valamit a párhuzamos idősávokról a kétvágányú időben? Igen, vannak az időnek ilyen oldalelágazásai, kissé illegálisak és problematikusak, az igaz, de ha olyan csempészárut szállít az ember, amilyet mi, olyan besorolhatatlan, létszámfeletti eseményt, akkor nem lehet túlságosan válogatós. Próbáljunk meg a történelem valamely pontján egy ilyen mellékvágányt elágaztatni, egy holtvágányt, hogy kitoljuk rá ezt az illegális történelmet. Csak bátran. Észrevétlen megy végbe, nem éri az olvasót semmiféle megrázkódtatás. Ki tudja, talán most, amikor beszélünk róla, már túl is vagyunk a tisztázatlan manipuláción, s már a holtvágányon utazunk.